Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Csokonai Vitéz Mihály, aki 1773. november 17-én született és 1805. január 28-án hunyt el Debrecenben, a magyar felvilágosodás korának egyik kiemelkedő alakja volt a költészet terén.

Már tanárai is az irodalmi nagyság jeleiként emlegették, nevezve őt „poeta doctusnak” és „poeta natusnak”. Az 1700-as évek vége és az 1800-as évek eleje közötti időszakban, a magyarországi társadalmi és politikai viszonyok között Csokonai kivételesen jól tájékozott volt a korabeli gondolkodásmód, irodalom és politika terén. Bár Európa szélesebb körben nem ismerte fel jelentőségét, a magyar irodalom hamarosan méltó helyet biztosított számára.

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című verse, amely Lillának, vagyis Vajda Juliannának íródott, a költő egyik legismertebb alkotása. A költemény 1803-ban látott napvilágot nyomtatásban, Bécsben. A vers dallamát Kossovits József szerezte még 1794-ben, ami valószínűleg később került hozzárendelésre a műhöz.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez verselemzés

A „Reményhez” című költeményében Csokonai Vitéz Mihály a reményt a napfényhez hasonlítja, amely fényt és erőt ad az embereknek a nehéz időkben. A költő szerint a remény a lélek fényes pillanataiban hatol át az embereken, amikor úgy érzik, semmi sem állíthatja meg őket. Ebben az állapotban az ember átélheti a remény és a boldogság legmagasabb fokát.

Csokonai kiemeli, hogy a remény az, ami az embereket a nehézségek közepette is meg tudja tartani. Annak ellenére, hogy az élet tele van kudarccal és csalódással, a remény arra sarkallja az embert, hogy soha ne adja fel, és folyamatosan törekedjen a céljai elérésére és álmai megvalósítására.

A vers sorai a remény erejét és hatalmát hangsúlyozzák, amely még a legkilátástalanabb helyzetekben is képes fényt hozni az életünkbe. Csokonai azt üzeni, hogy az emberi lélekben rejlő erő olyan, mint egy üzenet a sötétségben, amely arra buzdít, hogy ne adjuk fel, hanem kitartóan keressük a kiutat az élet kihívásai között.

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményében felveti azt a gondolatot, hogy az ember életében időnként elhagyhatja a remény. Ebben a kritikus pillanatban nehezebbé válik a harc és a talpon maradás. Az élet viharos időszakaiban könnyen kétségbe eshetünk, és elveszíthetjük a reményben vetett hitünket. Csokonai azonban hangsúlyozza, hogy sosem szabad feladni, mert a remény mindig visszatérhet, és újra fényt vihet életünkbe.

A vers további részében a költő a tengert használja az élet viharai szimbólumaként. A tenger vad hullámai próbára teszik az embert, de a remény az, ami lehetővé teszi, hogy túljussunk a nehézségeken. Csokonai szerint a remény segítségével az ember képes áthidalni a kihívásokat, megtalálni a boldogságot és az életének értelmét.

A vers témája

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményének központi témája a remény és a reménytelenség közötti ellentét kibontakozása. A remény a felvilágosodás filozófiájának meghatározó eleme, amely más írók műveiben is megjelenik, többek között Voltaire alkotásaiban.

Ezzel szemben a remény hiánya, vagyis a reménytelenség érzése szintén jellemző volt az adott korszakra. A vers az ambivalens érzelmeket, mint a remény és reménytelenség egymást kiegészítő viszonyát tárja fel, sugallva, hogy a remény csak a reménytelenség fényében érthető meg teljes mértékben: nincs remény a reménytelenség nélkül.

Kifejezőeszközök, tartalom és hangulat

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményében számos kifejezőeszközt alkalmaz, többek között metaforákat, megszemélyesítéseket, megszólításokat, párhuzamokat, ellentéteket, költői kérdéseket, felkiáltásokat, jelzős szerkezeteket, hangszimbolikát és indulatszavakat. A vers rokokó stílusjegyeit tükröző részletező képekkel gazdagodik, és gyakran alkalmazza az áthajlásokat. A mondatok jellemzően mellérendelő szerkezetűek.

A vers sajátossága a tartalom és forma közötti ellentét, amely a mű vezérfonalát képezi. Míg a tartalom súlyos és keserű, addig a forma, különösen a ritmus, könnyed és vidám. Ez a kontraszt arra utalhat, hogy a költő a versírás folyamán talán felszabadult, és enyhült lelki fájdalma.

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményének hangulata változékony és sokrétű. A vers különböző érzéseket ölel fel: az első versszakban a csalódás és a keserűség, a másodikban az édes boldogság emléke, a harmadikban a veszteség fájdalma, míg a negyedik versszakban az elfáradt lemondás árnyalatai tükröződnek. Ez a sokszínű érzelmi skála teszi igazán gazdaggá és mélyrétegűvé a költeményt, amely így különböző életszakaszokat és lelki állapotokat is képes bemutatni.

Strófaszerkezet

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményének strófaszerkezete kifinomult és pontosan megtervezett. A vers 16 soros versszakokból épül fel, melyek aprólékosan kidolgozottak és részletesek. A strófák első felében a szótagszámok ritmikusan váltakoznak (6-5-6-5-6-5-6-5), majd ezt a rendet megszakítják a kilencedik és tizenegyedik sorok, amelyek hosszabbak (8-5-8-5). A tizenharmadik sortól kezdődően ismét visszaáll a szabályos szótagrend (6-5-6-5). A versszakok második felében új gondolatok bontakoznak ki, tehát a mű nemcsak formailag, hanem tartalmilag is két részre tagolódik.

Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményének második egysége, mely a harmadik és negyedik versszakból áll, a költő párbeszédét mutatja be a Reménnyel. Ebben a szakaszban a Remény allegorikus, megszemélyesített alakjaként tűnik fel, és a költő a világ és a Remény közötti konfliktust boncolgatja. Bár a Remény látszólag csalfa istennőként jelenik meg, valójában az emberek saját maguk teremtik meg őt, hogy jobban érezzék magukat. A Remény, noha vak és csalfa, mégis jelentős befolyást gyakorol az emberekre, akik hajlamosak hagyják magukat csábítani és kecsegtetni az ígéretekkel.

A költemény szerkezete logikus és alaposan átgondolt. Két fő részre oszlik, ahol az első és az utolsó versszak közötti hasonlóság kiemeli a vers üzenetét. Az első részben a költő a világgal vitázik, míg a második rész a Reménnyel folytatott beszélgetését tárja elénk. A vers szimmetrikus felépítése és a két rész közötti ellentétek kiemelik a mű mondanivalóját és érzelmi gazdagságát.

A lírai én Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményében hevesen utasítja el a Remény minden próbálkozását, ezzel együtt búcsút intve a csaló álmoknak, a csábító szavaknak és a hamis ígéreteknek, amelyekkel a Remény csupán becsapja és hiábavalóan bíztatja. A sorozatos csalódások után a beszélő kiábrándult és kétségbeesett, már nem kíván többé reménykedni, hogy elkerülje a további csalódásokat.

A költemény záró strófája összefoglalja az előzőekben felvázolt motívumokat és folytatja a nyitó versszak gondolatát, amely egy búcsút jelent a Reménytől, valamint a szerelemtől. A „Lillák” többes száma azt sugallja, hogy a beszélő nem csak Lillától, hanem az összes nőtől, tehát a szerelemtől is búcsúzik, sőt, az élettől magától is. Ebben a záró részben éri el csúcspontját a reménytelenség érzése.

A lírai én Csokonai Vitéz Mihály „A Reményhez” című költeményében búcsút int mindennek, amit csalódás és kiábrándultság kísér. A versben erőteljesen jelenik meg az elmúlás motívuma és az élet értelmetlenségének érzése. A megpróbáltatások és veszteségek sorozata után a világ üressé vált számára, és ő maga is elidegenedett tőle. Ezt az érzést erősítik a téli képek, mint a „himetlen rét” – a kopárságot sugallva –, és más, szomorúságot kifejező szavak, mint a keménység, kétség, kisült, kietlen, elhagy, eltemet.

A költemény második strófája (a második és harmadik versszak) a tavaszi és téli kertek képeivel dolgozik, hogy a boldogság és boldogtalanság, azaz két ellentétes világ közötti kontrasztot bemutassa. Az ellentétek és hangulatok éles kontrasztja keresztül következetesen megjelenik a műben, mélyítve annak érzelmi hatását.

A „A Reményhez” című költemény második versszaka egy tavaszi virágoskert ábrázolásán keresztül szimbolizálja a boldogságot és a múltat, amikor a lírai én élete még tele volt reményekkel. Ebben az időszakban a költő még álmokat dédelgetett, és nem érzett okot a kétségbeesésre. Csokonai Vitéz Mihály a „Rám ezer virággal szórtad a tavaszt” sorával érzékletesen jeleníti meg ezt a korszakot.

Ez volt az az időszak, amikor a költő még hitt abban, hogy megvalósíthatja költői álmait és élvezheti a viszonzott szerelem boldogságát. A pozitív hangvételű szavak, mint például kert, nárcisz, patak, fa, virág, tavasz, ég, boldogság, fűszer, rózsa, meleg, öröm és szív jellemzik ezt az életszakaszt, és érzékeltetik a korábbi idők derűjét és reményteliségét.

A „A Reményhez” című költemény harmadik versszaka a „Jaj!” szóval kezdődik, ami jelzi a hangulat hirtelen változását. Ebben a szakaszban a hervadó kert ábrázolása a boldogtalanságot és a közelmúlt keserűségét szimbolizálja, ellentétbe állítva az előző strófa pozitív képeit. A költő a remények szertefoszlását és az álmok elenyészésének fájdalmát írja le ebben a részben.

A versben Csokonai nem csak Lillát veszíti el, hanem más reményeiről is szól, amelyek sorra csalódásokkal végződtek. Az „Óh, csak Lillát hagytad volna / Csak magát nekem…” sorok hangsúlyozzák, hogy bár a szerelem esetleg kárpótolhatta volna a költőt más csalódásaiért, a Remény még ebben is cserben hagyta, ahogy más területeken is.

A „Reményhez” című költeményben a Remény először mindent megad a költőnek a második versszakban, majd a harmadik versszakban mindezt el is veszi tőle. Ez az ellentét kiemelkedően jelenik meg a két versszak között, ahol a boldogság és a boldogtalanság, valamint a múlt és a közelmúlt közötti különbség éleződik ki. A hangszimbolika is alátámasztja ezt a változást: míg a magas hangok a vidámságot, addig a mély hangok a lehangoltságot és a komorságot szimbolizálják.

A vers időmértékes verseléssel és trocheikus ritmussal bontakozik ki, ami közel áll az élőbeszéd ritmusához. Az abab, cdcd, efef, ghgh rímképlet szerint épül fel, és irodalmunkban ez a mű tekinthető az időmértékes magyar vers egyik korai remekművének.

Lehet, hogy Csokonai ekkor még nem sejtette, hogy a búcsúja a Reménytől hosszú távú lesz. A későbbiekben már kevesebb vidám vers született tollából, mivel nem talált okot az örömre, és a szerelem sem talált rá újra.

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez verselemzés

Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!