Kosztolányi Dezső Halotti beszéd elemzése

Kosztolányi Dezső, a Nyugat első nemzedékének meghatározó alakja, 1885. március 29-én született Szabadkán, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabella.

Élete során íróként, költőként, műfordítóként, kritikusként, esszéistaként és újságíróként tevékenykedett, emellett az eszperantó nyelv ismerője volt. Munkássága a 20. századi magyar széppróza és líra meghatározó elemeivé vált.

Kosztolányi 1936. november 3-án hunyt el Budapesten, Krisztinavárosban, hagyva maga mögött egy maradandó irodalmi örökséget.

Kosztolányi Dezső lírai életművének egyik kiemelkedő állomása a 1935-ben megjelent „Számadás” című kötet.

Ebben az időszakban a költő munkásságában egyre inkább előtérbe kerültek az önmeghatározás, a lírai személyiség kifejeződése, a dolgok megnevezhetősége és nyelvi megragadhatósága, valamint a hagyományokhoz való viszony kérdései. E korszak jelentős alkotásai közé tartozik a „Hajnali részegség”, a „Marcus Aurelius”, a „Szeptemberi áhítat” és az „Ének a semmiről” című versek.

Kosztolányi Dezső Halotti beszéd elemzése

A költemény címével és első mondatával a magyar irodalom egyik legrégibb szövegére, a „Halotti beszéd és könyörgés”-re utal. Azonban ellentétben az ősi szöveg közös emberi sorsra való fókuszával, ez a mű az ember egyediségét, egyszeriségét és megismételhetetlenségét állítja középpontba.

A „nagy időn” és „jövőben” kifejezések az idő végtelenségét hangsúlyozzák, míg a „soha” szó a konkrétumot jelzi, megteremtve ezzel a konkrét és az általános közötti ellentétet.

Ez az ellentét az elhunyt életének bemutatásában is megjelenik, ahol az ember mulandóságát az „örök ember” kifejezésben fogalmazza meg. A költemény az egyediséget több helyen is kiemeli, például az „Egyedüli példány” és a „homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlen egy” sorokkal.

A legnagyobb hatást az „ékírás” metafora kelti, amely az elhunyt egyedi életének ősi titkát szimbolizálja. A modern korokra utaló záró gondolat, hogy „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”, arra is utal, hogy az elhunyt személy életének helyszínét a vers nem tárja fel.

A költemény a helyszín konkrét megjelölésének hiányát a „Nem leled… se itt, se Fokföldön, se Ázsiában” kifejezésekkel hangsúlyozza, amelyek a földrajzi határok elmosódását szimbolizálják.

A versből nem derül ki az eltemetett személy kiléte, sem neme, sem életkora, amiből az következik, hogy bár az emberi létezés megismételhetetlen és egyedi, mégis egyetemes valóságokhoz, mint a halandóság, kötődik.

A költemény alapmotívuma a „bármikor-bárhol-bárki” gondolatára épül, amelyet az ember egyediségének ellentéte feszít meg. A „Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél” hasonlat az emberi lét egyediségét és megismételhetetlenségét emeli ki.

Az élet értékét a kincstár- és a fény-metaforák is hangsúlyozzák, amelyek a „Boldog, szomorú dal” költemény záró részében kulminálódnak, ahol megismerjük azt a kincset, amelyre az ember vágyik.

A vers befejező részében Kosztolányi a „hol volt, hol nem volt” mesei fordulatot használja, amellyel az elhunyt személyisége általánosíthatóvá, és minden emberre kiterjeszthetővé válik. Az „egyszer volt, hol nem volt…” kezdetű mondat „egyszer” szavával zárul, amely itt az emberi élet egyszeriségét jelképezi.

Kosztolányi Dezső Halotti beszéd elemzése

Kosztolányi Dezső Halotti beszéd verse