Csehov: A bérzongorista elemzés * Olvasónaplóm 2024

Anton Pavlovics Csehov, az 1860. január 29-én Taganrogban született orosz író, drámaíró és orvos, aki 1904. július 15-én hunyt el Badenweilerben.

Csehov nevét a 19. századi orosz irodalom legjelentősebb alakjai között tartják számon, mint Puskin, Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij és Turgenyev.

Őt tekintik a századforduló drámairodalmának egyik legnagyobb hatású alakjának, aki új értelmet adott a dráma és novella műfajainak. Csehov munkássága során megalkotta az úgynevezett „drámaiatlan” drámát, amely jelentősen megújította e műfajt.

Csehov: A bérzongorista elemzés

A novella műfaját Anton Pavlovics Csehov újragondolta: rövid, tömör alkotások, csattanóval zárulnak. E néhány oldal terjedelmű művekben helyet kap a jellemrajz és a társadalomkritika is. Csehov novellái eltérnek a hagyományostól, mint amilyeneket Mikszáth Kálmán írt; itt nem a cselekmény viszi előre a történetet, hanem a főhős belső világa, érzései és gondolatai kerülnek előtérbe.

Az írás gyakran egy hotelszobában veszi kezdetét, ahol megismerhetjük az elbeszélőt, aki valószínűleg maga Csehov, az első személyű elbeszélés és az írói szerep miatt. Az olvasó tárgyilagos bemutatást kap az elbeszélőről és szobatársáról, a tőmondatok és hiányos mondatok növelik e tárgyilagosságot. Pjotr Rubljov külső leírása is pontos, mely ellentétben áll karakterének bemutatásával: „… szemügyre veszem sápadt arcát és …, szinte lángot vető szemét…”

A történet során az elbeszélő beszélgetni próbál szobatársával, Petyával, de nem kap válaszokat. Pjotr épp lefekvésre készül, és bár gorombán szól rá társára, hogy hagyja abba a munkát, az alvás mégsem jön könnyen. Kitör belőle a vallomás, hogy miért van rossz kedve, de ez zavaros és tele van cinizmussal: „Fojtogat a nevetés… Az nem hagy aludni. Haha!”. Szavai között barátja nem találja a magyarázatot, és hiába faggatja tovább, csak töredékes információkat kap az eseményekről.

A jelenet drámai fordulatot vesz, amikor Pjotr, a szereplő, kétségbeesésében az öklével veri a térdét, felugrik és mezítláb jár fel-alá a hideg padlón. Ez a gesztus erőteljesen tükrözi, mi zajlik Petya lelkében. A feszültség csúcspontján Pjotr kimondja az igazságot, amelyet eddig halogatott: „Megpofoztak!” Lakótársa, szinte hitetlenkedve, nehezen tudja összekapcsolni e durva tényt társa intelligens megjelenésével.

Pjotr ekkor kezdi el mesélni az eseményeket, abban reménykedve, hogy ha kiönti a szívét, megszabadul a belső feszültségtől és a szánalomra méltó nevetéstől, amely gyötörte. Bírálóan szól munkaadóiról, kifejezve, hogy mennyire gyűlöli a munkáját és elítéli azokat, akik foglalkoztatják. A keserű hangvétel a következő szavakban csúcsosodik ki: „Nagy sár volt az utcán, köd, eső… Bennem, mint rendesen, undor…”

Lakótársa, aki már türelmetlen, rövidségre inti: „Rövidebben… Hagyd most a pszichológiát…” Ez is utal arra, hogy a történet pszichológiai mélységeket tár fel. A zongorista, miközben részletezi, hogyan fogadták, metaforával írja le helyzetét: „Haha! Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók…” Végül Pjotr keserű önvallomással zárja mondanivalóját: „Mi vagyok én? Tapőr, alkalmazott, amolyan zongorázni tudó pincérféle…” Hangjában a keserűség dominál, hiszen bár ő művész, a társadalom csak egy bérzongoristaként kezeli, aki módosabb családoknál lép fel.

A történet bonyodalma akkor kezdődik, amikor a menyasszony kiválasztja hősünket és beszélgetésbe elegyedik vele. Ő örömmel fogadja, hogy valaki megosztja a véleményét a komolyzene fontosságáról: „Milyen kár…, hogy ma a fiatalok nem foglalkoznak komoly zenével.” Egyben elismeri, hogy hiú: „… még nem tudom kiirtani magamból ezt az átkozott hiúságot.” Habár nem különösebben érdekli a kisasszony, hatással van rá a figyelem. Az elbeszélő azonban még mindig nem érti a botrány kiváltó okát, azt feltételezi, hogy barátja beleszeretett a lányba. „Ugyan! A szerelem – az magán jellegű botrány – de ez, barátom, világra szóló, nyilvános botrány volt…igen!” – kapja a túlzó választ az elbeszélő. Az „igen” szóval Pjotr mintha magát győzködné az igazáról.

A helyzet tovább bonyolódik, amikor Pjotr hallja saját „nevét”, és kinevetését észleli. Gondolatai azon járnak, hogy talán öltözékén van valami nevetnivaló, esetleg kioldódott a nyakkendője. Miután meggyőződik róla, hogy minden rendben van vele, nem törődik tovább a pletykálkodókkal, és folytatja a társalgást. Konfliktusba ütközünk, amikor „Egyszer méltóságosan odalép az én kisasszonyomhoz egy kövér páva… odalép, rám se pillant, s a kisasszony fülébe súg valamit…” A kisasszony reakciója, ahogy arcához kap és mint akit kígyó csípett, elugrik a zongorától, tökéletesen szemlélteti a probléma súlyát.

Petya az előszobába szalad, mert nem érti a helyzetet. A tükörből egy jóképű fiatalember mosolyog vissza rá, tehát ő nem lehet az előző jelenet okozója. Megkapja a választ: „A mi kisasszonyunk nem tud meglenni anélkül, hogy valaki előtt ne illegesse magát…” Csehov trükkösen felépített novellájának ez még csak nem is a megoldása, sőt, a tetőpont még hátravan.

Petya iróniával és egyben keserűséggel beszél a lányról: „Szerencse, hogy Marfa Sztyepanovna megsúgta neki, mert utóbb még karonfogva sétafikált volna vele…” E megjegyzéssel magát harmadik személyben említi, ami arra utal, hogy bántja az, ahogyan lenézik. Az elbeszélő közömbös válasza után Pjotr tovább győzködi magát, de érezhető, hogy bizonytalansággal teli: „Eleinte csakugyan fájt, de most már – fütyülök az egészre!” Lakótársa továbbra is értetlen, miközben Rubljov folytatja a történetet, hangsúlyozva: „Verem a zongorát, és…eszembe sincs az a lány…”, ami azonban pontosan rávilágít arra, hogy mégis foglalkoztatja a történtek.

A szívfájdalmát szimbolikus hasonlatokkal és megszemélyesítésekkel írja le: „…kaparászni kezd valami a szívem körül. Mintha egy egér ülne a szívemben, és kincstári cvibakot rágna…”. Zongorázás közben még jobban elmélyül gondolataiban, eltöpreng azon, mi lett belőle, mi az életének értelme, és önmagát okolja mindenért. Gondolatai barátaira terelődnek, akik szintén művészek, és sajnálja őket, hogy ilyen életet kell élniük: „Mindegyik forrt, lázasan sürgölődött, az égig akart szárnyalni valamikor…és most…ördög tudja, mi van velük!”

A történet végén beismeri, hogy nem tudja fejéből kiverni a lányt, és ezt általánosítja a társadalomra: „Mi a csuda lehet ez az orosz emberben! Amíg szabad vagy, amíg tanulsz, vagy munka nélkül lézengsz, leül veled poharazni, a pocakjára is csaphatsz, még a lányával is enyeleghetsz, de amint valamennyire is alárendelt helyzetbe kerülsz, nem vagy több, mint házitücsök, akinek tudnia kell, hogy a kemence sutban a helye…” Ezzel a társadalomkritikát egy markáns hasonlattal zárja, amely a társadalmi viszonyok torzulását tükrözi.

Petya tovább folytatja elmélkedését, és újra a torkát szorongató csomóról beszél: „…odatolul, szorít…majd megfojt…” Az író fokozatosan emeli a történet feszültségét, ahogy közeledünk a csúcsponthoz, a narratíva felgyorsul és egyre zaklatottabbá válik. „…kitört a gyalázat. A fényes terem másféle hangokkal telt meg…Hisztériás rohamot kaptam…” A lakótárs először kétkedik, de Petya következő szavai tisztázzák, miért viselkedik barátja ennyire különösen: „Végül aztán…pofon vágott…Akkor nem volt kedvem nevetni, de most rettenetesen mulatságosnak érzem…rettenetesen!” Az ismétlődő „rettenetes” szó iróniát sugall.

„Ekkorára megnőttem, ilyen égimeszelő vagyok, tűzoltótorony…és…hisztériás rohamot kapok! Hahaha!” E metaforákkal Petya kifejezi, hogy külsőleg milyen és miért találja nevetségesnek a helyzetet. Barátja egyrészt sajnálja és félti Petyát, de másrészt meg is ijed tőle. „De Petya csak nevet harsányan, és nevetésében könnyen felismerem a hisztériát.” A hosszú várakozás után végre kiderül az igazság.

A történet befejezése nem mélylélektani elemzést tartalmaz, hanem könnyed, frappáns és csattanószerű: „…s mérgelődöm, amiért a moszkvai szállodákban nem szokás éjszakára vizet készíteni a szobákba.” Az elbeszélő szerepe különleges, hiszen ő nem közvetlenül meséli el a történetet; inkább keretet ad a műnek, bevezeti és lezárja azt. A szerkezet nem drámai, a megoldás hiányzik, és a cselekmény háttérbe szorul. Ez a mű tipikusan realista, ahol a művészeti motívumok dominálnak.

Anton Pavlovics Csehov novellái között ez az írás kiemelkedik, mivel a gondolatokkal, a lélekkel és különösen a pszichológiával foglalkozik mélyebben.