Babits Mihály ars poeticájának változása * Olvasónaplóm 2025

Babits Mihály ars poeticájának változása

Babits Mihály a 20. századi magyar irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Költészetének fejlődése, filozófiai és művészi gondolkodásának alakulása szorosan összefonódik azzal a történelmi és társadalmi háttérrel, amelyben élt és alkotott. Az ő költői programja, azaz ars poeticája nem statikus, hanem folyamatosan módosuló, fejlődő, sőt sokszor önmagával vitázó szemléletet mutat. Az alábbi cikk részletesen bemutatja, hogyan változott Babits ars poeticája a pályakezdéstől az érett korszakon át egészen a késői évekig, miközben kitér a történelmi események, személyes élmények, valamint az irodalmi hagyományok hatásaira is.

Az írás elsőként Babits korai költészetét és annak főbb jellemzőit veszi górcső alá, amelyek megalapozták költői világképét. Ezután átnézzük első ars poeticáinak megfogalmazását, majd részletesen vizsgáljuk, hogyan alakította át a világháború és az azt követő társadalmi változások Babits művészi hitvallását. Nagy hangsúlyt kap az érett Babits gondolkodása, amelyben már etikai szempontok is előtérbe kerülnek a költészet kapcsán. Végül bemutatjuk, hogyan összegzi és örökíti tovább ars poeticáját Babits a késői éveiben, s milyen hatással volt mindez az utókorra.

Ez a cikk nem csupán irodalomtörténeti áttekintést nyújt, hanem segít gyakorlati szempontból is megérteni Babits költészetének és művészi elveinek lényegét – legyen szó kezdő érdeklődőről vagy haladó olvasóról. Konkrét példákkal, elemzésekkel és táblázatokkal igyekszik áttekinthetővé tenni a szerteágazó témát. Kitérünk Babits fontosabb verseire, idézetekre, valamint arra is, miként viszonyult saját szerepéhez, felelősségéhez költőként az élet különböző szakaszaiban.

A cikk végén egy átfogó GYIK szekcióban válaszolunk a Babits ars poeticájával kapcsolatos leggyakoribb kérdésekre. A cél, hogy az olvasó átfogó, ugyanakkor részletekbe menő képet kapjon Babits Mihály költői pályájának, művészi hitvallásának komplex változásairól. Az egyes szakaszok olvasása során remélhetőleg nem csak száraz tényeket, hanem inspirációt és mélyebb megértést is nyerhet minden Babits-olvasó.

Babits Mihály korai költészetének jellemzői

Babits Mihály pályakezdése a 20. század elejére tehető, amikor a magyar irodalmat jelentős változások jellemezték. A századforduló légköre, a szimbolizmus és a modernség hatása erőteljesen érzékelhető első köteteiben. Babits fiatal kori verseiben a belső világ, az egyéni érzékenység, a filozófiai gondolkodás és a tökéletesség keresése dominál. Ekkor még elsősorban a művészi autonómia, az önmagáért való művészet gondolata határozza meg ars poeticáját.

A Levelek Iris koszorújából (1909) című első kötete jól példázza ezt az indulást. E versekben hangsúlyos a magány, az elidegenedés, valamint a művészet menedékként való felfogása. Babits számára a költészet ebben az időszakban a világtól való elzárkózást, egyfajta esztétikai önmegvalósítást jelentett. A lírai én kívülálló, szemlélődő, aki a szépséget, a harmóniát és a transzcendenciát kutatja, miközben távolságot tart a mindennapi valóságtól. Például a „Húsvét előtt” című versben már megmutatkozik a világ iránti kétség és a szellemi elzárkózás kettőssége.

A korai Babits verseiben fontos szerepet kapnak a filozófiai motívumok, Platón, Schopenhauer és Bergson hatása. Ezek a gondolkodók a létezés, az idő, a halál, az öröklét kérdéseit helyezik középpontba, amelyek Babits lírájában is rendre felbukkannak. A költő ebben az időszakban a világ dolgait, a létezést, sőt, a költészet lényegét is kérdésként, problémaként kezeli, amelyre a választ csak a művészeten keresztül próbálja megtalálni.

A formai fegyelem és a klasszikus minták követése szintén meghatározó vonása Babits korai költészetének. A szonett, az óda, a ballada kötött műfaji formáihoz gyakran nyúl, mivel ezek biztosítják számára azt a harmóniát és rendet, amelyet a világban hiányol. A versnyelv zárt, szinte zeneien tökéletes, gyakran bonyolult képekkel és gondolati rétegekkel teli. Ez a formai szigor Babits egész pályáját végigkíséri, de a későbbi ars poeticákban is mindig vissza-visszatér.

Az első ars poetica megfogalmazásai Babitsnál

Babits Mihály már korai verseiben és esszéiben is többször megfogalmazta költői hitvallását, azaz ars poeticáját. Ezekben az írásokban és költeményekben főként a művészet öncélúsága, a szépség, a szó és a forma abszolút uralma jelenik meg. Babits számára ekkor a költészet még elsősorban önismereti és önkifejezési eszköz, amely szinte független a társadalmi elvárásoktól vagy politikai felelősségtől.

Az „In Horatium” című vers (1909) az egyik legfontosabb korai ars poeticája, amelyben Horatius művészi örökségét, az örök szépség és formaideál dicséretét ötvözi saját költői törekvéseivel. A versből világosan kiolvasható, hogy Babits az örök értékeket, a klasszikus formát, a művészet időtlenségét tartja követendőnek. A költő – saját szavaival – „a forma őre” kíván lenni, akit nem érdekelnek a mindennapok zavaros eseményei, csupán a maradandó szépség megteremtése.

Az első ars poeticákban gyakran megjelenik a „szépség kultusza”, azaz a művészetet a valóságtól elvonatkoztatva, ideálként, szinte isteni tevékenységként állítja be. Babits számára a költői szó varázserővel bír, amely képes rendet teremteni a káoszban, és egy magasabb rendű igazságot közvetíteni. Ezt tükrözi a „Messze… messze…” című vers is, ahol a költő a világ fájdalmaitól elfordulva, a magányt és a művészi szemlélődést választja.

Ugyanakkor már a korai ars poeticákban is ott lappang egyfajta kétely: vajon elégséges-e az önmagáért való művészet, vagy a költőnek felelőssége is van a társadalommal szemben? Babits ekkor még inkább az „elefántcsonttoronyból” ír, de már érezhető, hogy a külvilág felé is van egyfajta nyitottság, egyfajta feszültség az esztétizmus és a morális felelősség között.

A következő táblázat összefoglal néhány fő különbséget Babits korai és későbbi ars poeticái között:

Időszak	Művészet szerepe	Fő téma	Költői attitűd
Korai (1908-1914)	Önmagáért való művészet	Szépség, forma	Szemlélődő, elzárkózó
Későbbi (1915-)	Társadalmi-etikai felelősség	Etika, közösség	Aktív, felelős, szorongó

Változások a világháború árnyékában

Az első világháború kitörése alapjaiban rengette meg Babits Mihály addigi világképét és költői hitvallását. A háború brutalitása, a körülötte zajló társadalmi összeomlás, a szenvedés és értékvesztés mind-mind arra késztették, hogy kritikusan újragondolja a költészet értelmét és szerepét. Ebben az időszakban Babitsnál fokozatosan átalakul az ars poetica: az öncélú szépségkultusz helyét egyre inkább átveszi a művészet morális, közösségi funkciójának hangsúlyozása.

A „Húsvét előtt” (1916) című vers már egyértelműen jelzi e változást. A költeményben Babits a világ fájdalmával szembesül, s a vers végén fohászkodik az emberi szív megjavulásáért. Itt a költészet már nem csupán az egyéni érzékenység kifejezője, hanem a közös remény, a béke vágyának szócsöve. Babits tragikusan éli meg, hogy az addig vágyott esztétikai távolságtartás, kívülállás nem lehetséges többé: a költőnek vállalnia kell a társadalmi felelősséget.

Az 1910-es évek közepétől Babits egyre gyakrabban szólal meg közéleti, etikai kérdésekben is. Verseiben hangsúlyossá válnak a szenvedés, az együttérzés, az igazságkeresés motívumai. Művészetének célja immár nem elsősorban a szépség, hanem az emberiesség, a „szív megjavítása”. Ezt jól példázza a „Petőfi koszorúi” (1923), ahol a költő már Petőfi forradalmi, közösségi elkötelezettségét állítja példaként maga elé, szemben korábbi, szemlélődő magatartásával.

Babits költészetében a háború hatására megjelenő társadalmi felelősségvállalás új irányokat is kijelöl. Egyre többször jelenik meg a költő alakja mint erkölcsi iránytű, aki „a szív hangját” hallatja egy embertelen világban. Ugyanakkor a háborús évek depressziója, a reménytelenség és a szorongás is erősen jelen vannak, hiszen Babits szenvedélyesen keres választ arra, vajon van-e értelme a művészetnek ilyen időkben.

E változás előnye, hogy a költői szubjektum kilép önmagából, és közösségi hangon szólal meg, így versei szélesebb olvasóközönséget tudnak megszólítani. Ugyanakkor hátránya is lehet: az esztétikai igényesség, a klasszikus formai tökély olykor háttérbe szorul az etikai tartalom, a közéleti üzenet javára.

Az alábbiakban összehasonlítjuk a háború előtti és utáni Babits-költészet főbb vonásait:

Jellemző	Háború előtt	Háború után
Fő téma	Szépség, magány, filozófia	Szenvedés, béke, közösségi felelősség
Művészi cél	Esztétikai autonómia	Etikai üzenet, társadalmi hatás
Költői szerepfelfogás	Szemlélődő, kívülálló	Aktív, felelős, közösség része
Forma	Klasszikus, zárt, tökéletes	Oldottabb, közvetlenebb

Az érett Babits: a művészet és etika kapcsolata

Az 1920-as évek Babits Mihály számára az érett költői korszakot jelentik, amikor ars poeticája újabb fordulatot vesz: a művészet és az etika, azaz a költői szépség és az erkölcsi felelősség szoros egységben jelennek meg. Babits ekkor már „tanító költővé” válik, aki hangot ad a társadalmi, nemzeti és emberi problémáknak, miközben megőrzi a formaművészet iránti igényét is.

A „Mint különös hírmondó” (1925) című versében például Babits a költő szerepét úgy fogalmazza meg, mint aki „hirdeti a pusztulás hírét”, figyelmeztet a veszélyekre, de reményt is nyújt a közösségnek. A költői szó itt már nemcsak megfigyel, hanem cselekszik: morális irányt ad, útmutatást kínál. Babits számára a költészet nemcsak esztétikai, hanem szellemi-lelki küldetés is.

Ebben a korszakban Babits egyértelműen elköteleződik a „jó szó”, az emberiesség, a hit és a remény mellett. Verseiben – például „Esti kérdés” (1927) – a költő felelősséget vállal a világban zajló szenvedésekért, és a vers mint eszköz a közösség erkölcsi megújítását szolgálja. Az „Esti kérdés” híres záró sora („Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!”) filozófiai-paradoxonként vet fel etikai dilemmákat, amelyek a korszak minden olvasóját megszólítják.

Előnyök és hátrányok az érett Babits művészi hitvallásában:

Előnyök	Hátrányok
Mélyebb társadalmi beágyazottság	Olykor didaktikus hatás
Erkölcsi példamutatás	Az esztétikai autonómia csökkenése
Közösségi hang, szélesebb hatás	A költői én szerepe háttérbe szorulhat

Babits ebben az időszakban nem fordul el a művészi szépségtől sem; továbbra is ragaszkodik a megformáltsághoz, a zenei ritmushoz, a klasszikus értékekhez. Ugyanakkor költészete már nem zárkózik el a világ elől, hanem szembenéz annak tragédiáival, az emberi sors törékenységével, és a művészet eszközeivel igyekszik választ adni az élet nagy kérdéseire.

Az érett Babits számára a költészet immár kettős értelmű: egyszerre a személyes önkifejezés és a közösségi szolgálat terepe. Ez a kettősség teszi művészetét rendkívül gazdaggá és sokszínűvé, s ezért válik példaképpé későbbi nemzedékek számára is.

Babits Mihály késői ars poeticája és öröksége

Babits Mihály utolsó éveiben, a harmincas években és a második világháború árnyékában, költészete újabb, líraian összegző jelleggel gazdagodik. Késői ars poeticája már nem keresi az egyértelmű válaszokat: a világ káosza, az egyén kiszolgáltatottsága, a művészet korlátai és lehetőségei egyaránt jelen vannak. Babits ekkor már nemcsak a költészet értelmét, hanem saját életének értékét is mérlegre teszi. A „Búcsú a költészettől” (1935) című versében például saját pályájára tekint vissza, s mindazokat a dilemmákat, kételyeket, feszültségeket összegzi, amelyek egész életében meghatározták költői programját.

A késői Babits számára a költészet egyszerre menedék és feladat: menedék, mert a világ elviselhetetlensége elől az alkotásba menekül, és feladat, mert a költőnek mindvégig vállalnia kell a szó kimondásának felelősségét. A „Zsoltár gyermekhangra” (1937) című versében a költő a hit, a remény és a szeretet jelentőségét emeli ki, mindezt egy bensőséges, szinte fohászszerű lírai hangon.

Babits késői ars poeticája egyfajta bölcs megbékélés: felismeri a művészet korlátait, de nem mond le annak értelméről. Tudja, hogy a költészet nem változtathatja meg a világot, de képes vigaszt, megértést, reményt nyújtani az embereknek. Az utolsó versekben már kevésbé hangsúlyos a klasszikus formai fegyelem, a gondolati mélység és az emberi érzelmek, a hit és a szeretet lesznek a központban.

Babits Mihály ars poeticájának öröksége rendkívül gazdag: verseiben példát adott arra, hogyan lehet a művészetet és az etikát, a szó szépségét és felelősségét összeegyeztetni. Ars poeticája nem dogma, hanem folyamatosan alakuló, önmagát megkérdőjelező, nyitott gondolkodás. Babits világosan látta a költői hivatás nehézségeit, mégis mindvégig hitt abban, hogy a szó, a költészet, az irodalom képes jobbá tenni az embereket – ha nem is a világot, de legalább az emberi szívet.

A Babits-i ars poetica az utókor számára is iránymutató maradt: a magyar irodalom nagy alakjai, például Pilinszky János, Weöres Sándor vagy akár a kortárs szerzők is sokat merítettek Babits etikai elveiből és formaművészetéből. Költészete, gondolkodása ma is élő, aktuális kérdéseket vet fel: Mi a művészet célja? Van-e költői felelősség? Megváltható-e a világ a szóval? Babits válasza egyszerre szerény és nagyszabású: „Mindenik embernek a lelkében dal van” – s a költő dolga, hogy ezt a dalt megszólaltassa.

Gyakran Ismételt Kérdések (GYIK)

Mi az ars poetica jelentése?

Az ars poetica a költői hitvallás, vagyis a költő saját művészetéről, annak céljáról, feladatairól vallott nézeteinek összefoglalása. Latin eredetű kifejezés, jelentése: „a költészet művészete”.
Miben különbözik Babits Mihály korai és késői ars poeticája?

Korai ars poeticájában Babits az öncélú szépséget, a művészi autonómiát, a klasszikus formát hangsúlyozta. Későbbi hitvallásában előtérbe került a társadalmi-etikai felelősség, a közösségi hang, valamint a költészet vigasztaló és példamutató szerepe.
Hogyan hatott az első világháború Babits költészetére?

A világháború alapjaiban rengette meg Babits addigi világképét: az önmagáért való művészet helyét fokozatosan átvette a társadalmi felelősség, a béke, az együttérzés fontossága. Költészete nyitottabbá, közvetlenebbé vált.
Melyik Babits-vers tekinthető ars poeticának?

Számos Babits-versben megjelenik ars poetica, de a legismertebbek például az „In Horatium”, a „Húsvét előtt,” az „Esti kérdés” és a „Búcsú a költészettől”. Ezekben a költő nyíltan vagy burkoltan művészi hitvallását fogalmazza meg.
Babits szerint lehet-e a költészetnek társadalomformáló ereje?

Babits későbbi költészetében már nem hisz feltétlenül a költészet világmegváltó erejében, de vallja, hogy a szó, a vers, az irodalom képes az emberi szívet jobbá tenni, az embereknek vigaszt, reményt nyújtani.
Miben áll Babits művészetének egyedisége?

Babits művészetének sajátossága a gondolati mélység, a klasszikus forma iránti elkötelezettség, valamint az etikai tartalom és az esztétikai igény egyensúlya. Verseiben filozófiai kérdések, erkölcsi dilemmák, magas szintű nyelvi megformálás egyaránt jelen vannak.
Hatott-e Babits ars poeticája a kortársaira?

Igen, Babits költői és erkölcsi hitvallása nagy hatással volt kortársaira és az utána következő nemzedékekre. Kosztolányi, Tóth Árpád vagy József Attila is vitatkozott Babits művészi elveivel, de mindannyian elismerték költői nagyságát.
Miért fontos ma Babits ars poeticája?

Babits ars poeticája, amely a művészet és etika egységét, a költő társadalmi és emberi felelősségét hangsúlyozza, ma is aktuális, hiszen korunkban is alapvető kérdés, hogy mi a művészet szerepe, van-e a költőnek küldetése, feladata.
Melyik versében fogalmazza meg Babits, hogy „Mindenik embernek a lelkében dal van”?

Ez az idézet a „Minden levél” című verséből származik, és jól példázza Babits hitét az emberi lélek szépségében és a költészet egységesítő, vigasztaló erejében.
Mi a legfontosabb tanulság Babits Mihály ars poeticájából?

A legfőbb tanulság, hogy a művészet nem zárkózhat el a világ problémáitól, a szó ereje felelősséggel jár. A költészet egyszerre lehet önkifejezés és közösségi szolgálat, amely az emberi lélekhez szólva képes jobbá tenni azt.

Babits Mihály ars poeticájának változása hűen tükrözi a 20. század viharos történelmét, a magyar irodalom belső fejlődését, és egy érzékeny, gondolkodó költő folyamatos önvizsgálatát. Költészete és művészi hitvallása ma is élő, örök példaként áll minden olvasó számára.