Babits Mihály: Jónás könyve elemzés * Olvasónaplóm 2024

A „Jónás könyve” Babits Mihály által 1938-ban alkotott elbeszélő költemény, mely a bibliai próféta, Jónás történetét ülteti át a költészet nyelvére. Babits a második világháború küszöbén, súlyos betegsége, egy gégerák műtét következményeként az ágyban fekve írta meg ezt a művét. A költemény központi üzenete a prófétai szerep költői megformálásának kihívása. Babits műve, mely először a Nyugat folyóiratban látott napvilágot, mára az író egyik legismertebb alkotásává vált.

Babits Mihály: Jónás könyve elemzés

A „Jónás könyve” Babits Mihály egyik jelentős profetikus alkotása, melyet elbeszélő költeményként határozhatunk meg. A bibliai alaptörténetre épülve Babits a költői önéletrajzát és lírai önvallomását tárja elénk, magát is azonosítva a bibliai Jónás prófétával. A költemény hangvétele nagyrészt emelkedett és pátoszos, de időnként groteszk humor és irónia is megjelenik a szövegben.

A költemény nyelvezete archaikus, bibliai elemeket ötvöz modern kifejezésekkel, a verssorok változó hosszúságúak, jambikus ritmusúak, páros rímmel és gyakori sorátlépésekkel.

A történet egy erős humanista üzenetet közvetít, kiemelve, hogy a költők nem kerülhetik el a prófétai szerepet, és nem maradhatnak néma tanúi a súlyos közügyeknek. A mű néhány szállóigét is magában foglal, közülük a legismertebb:

„mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér”.

A négy részből álló költemény az Ószövetség egyik legismertebb történetét, Jónás próféta élettörténetét dolgozza fel, ám Babits jelentősen eltér az eredeti bibliai narratívától. A legfőbb különbségek között szerepel, hogy míg a bibliai Jónás maga kéri a tengerbe vetést, addig Babits verziójában a hajó alján könyörögnek neki, hogy maradjon. Továbbá, míg a bibliai Ninive lakói megtérnek, Babits művében a város népe kigúnyolja a prófétát, és nem tartanak bűnbánatot.

Ezek a változtatások Babits személyes érintettségét és emberközpontú megközelítését hangsúlyozzák, ahol Jónás karaktere inkább a hétköznapi emberi gyengeségeket és dilemmákat tükrözi.

A „Jónás könyve” Babits Mihály által írt elbeszélő költemény, mely a költő szerepét és felelősségét feszegeti egy erkölcsileg romlott és végveszélyben lévő világban.

A történet szerint az Úr arra utasítja Jónást, hogy menjen Ninivébe, de ő nem kívánja ezt teljesíteni. Inkább a sivatag magányára vágyik, ahol békében élhet, távol az Isten és embertársai elől. „Tegyetek egy magányos erdőszélre, hol makkon tengjek és keserű meggyen, békében, s az Isten elfeledjen!” – ismétli vágyát a költemény első részében.

Az Úr azonban nem hagyja figyelmen kívül Jónás szándékát, és egy hatalmas vihart küld elé, melyet Babits különös hangsúllyal ír le: „S kelt a tengernek sok nagy tornya akkor ingó és hulló kék hullámfalakból.” Jónás indoklása a menekülésre, amikor a kormányos megszólítja, a következő: „Mi közöm nékem a világ bűnéhez? Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.

Az Isten gondja és nem az enyém: senki bajáért nem felelek én.” Ezáltal Babits a költeményben Jónást gyáva és rest alakként ábrázolja, aki elmenekül az Úr parancsa elől, és csendes magányba vágyódik, elrejtőzve embertársai és az Isten elől.

Jónás kétségbeejtő helyzetben találja magát, amikor rádöbben, hogy nem menekülhet meg az Úr akarata elől: Isten még a hajón is utoléri őt. A próféta négy napot tölt imádkozással, mielőtt a cethal partra veti. A cethal, melyet maga az Úr teremtett, Jónás számára az Isten hatalmának megnyilvánulása.

Imájában Jónás belátja az Isteni akarat igazságát: „Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod s csahos szókkal futok zargatni nyájad.” Amikor a cethal ficánkolni kezd, Jónás rádöbben az Isteni igazságra. Ahogy a próféta a cethal gyomrába kerül, az esemény szimbolizálja az Isten változhatatlanságát: a próféta nem menekülhet el az Úr parancsa elől.

A cethal gyomrában töltött idő Jónás számára nem csak fizikai szenvedést, hanem jelképes tartalmat is hordoz: a „szörny-lét” kifejezi azokat a gyötrő magányos érzéseket, amelyek egy a világtól elforduló emberben uralkodnak.

Az Úr csak akkor engedi szabadon Jónást, amikor a próféta testi és lelki gyötrelmei megtörnek minden ellenállását. Kétségbeesetten imádkozik Istenhez, bűntudat gyötri, majd hálával teli szívvel ígéri meg: „csahos szókkal futok zargatni nyájad”.

A történet harmadik részében az Úr Ninivébe küldi Jónást azzal az utasítással: „Kelj föl és menj, mert én vagyok az Isten. Menj, a nagy Ninivéig meg se állj, s miként éledbe írtam, prédikálj!” Jónás a ninivei kereskedők és színészek között tartja meg fenyegető hangvételű szónoklatát: „nagy Ninive, térj meg, vagy kénkövekkel ég föl ez a város.”

A város lakói azonban kicsúfolják, kinevetik, lenézik Jónást, úgy érzik, náluk nagyobb hatalom nincs – a pénz világa uralkodik felettük.

Jónás a pusztába vonul, és várja, hogy Isten büntetésképp leégessen Ninivét. A megalázottságtól fűtött haraggal új monológjában Jónás ismét kifejti prófétai küldetéstudatát, amely korábbi állításával ellentétben áll: „De böjt s jámborság néked mint a példa, mert vétkesek közt cinkos aki néma.

Atyjafiáért számot ad a testvér: nincs mód nem menni ahova te küldtél.” Jónás, ígéretéhez hűen, Ninivébe megy, hogy megtérítse a bűnös várost, és most már nagy indulattal és hangerővel hirdeti az Úr üzenetét.

A városlakók kinevetik és megalázzák őt, de Jónást csak az a tudat vigasztalja, hogy az Úr elpusztítja majd a várost. Bosszúvágytól vezérelve, szemrehányó hangon szól Istenhez, és kijelenti: „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Az Úr azonban nem égeti le Ninivét, mivel néhányan mégis megtértek.

Ez Jónást bosszantja, Isten pedig érezteti vele, hogy fölötte áll az embereknek. Így az új próféták születnek, de Jónás örök életű lesz. A prófétának szólnia kell, harcolnia kell az embertelenség és a barbárság ellen, még ha a küzdelem látszólag eredménytelen is.

Babits saját kérdéseire is választ ad a műben: a művész, a költő feladata, hogy szavakkal harcoljon a barbár világ ellen. Babits Jónás prófétával való azonosulását tovább erősíti, hogy lírai művet is írt „Jónás imája” címmel.