Kölcsey Ferenc: Himnusz verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Kölcsey által írt Himnusz című költemény 1823. január 22-én született, amely napot ma a magyar kultúra napjaként ünnepeljük. Ez a mű nem csupán egy vers, hanem Magyarország nemzeti himnusza is, amely kifejezi és megerősíti a magyarok nemzeti identitását és összetartozását. Az évek során a Himnusz a magyarok közös énekévé vált, amely a nemzeti összetartozás érzését hivatott erősíteni.

Kölcsey Ferenc: Himnusz verselemzés

A Himnusz, mely ma Magyarország nemzeti himnusza, 1823-ban született meg, ám története jóval korábbra nyúlik vissza. Ferenc Kölcsey, a költemény szerzője, ebben az időben vidéki birtokán élt, távol a városi szellemi és intellektuális közegtől. Bár a szentimentális elemek háttérbe szorultak műveiben, a közéleti líra erőteljesen megjelent.

A költemény megírását a korabeli európai politikai helyzet is befolyásolta. 1820-ban forradalmak törtek ki Spanyolországban és Nápolyban, amelyekre Metternich reakcióként hadiadót emelt és újoncokat követelt, s ez erőszakos ellenállást váltott ki. Ebben a feszült légkörben írta Kölcsey a Himnuszt, melyet kortársai erkölcsi tisztasága, hazaszeretete és műveltsége miatt nagyra értékeltek.

A Himnusz először 1829-ben jelent meg az Aurora folyóiratban, és az irodalmi közvélemény hamar felismerte jelentőségét. Azonban azt is tudták, hogy a mű csak megzenésítése után válhat igazán nemzeti énekké. Ennek érdekében 1844-ben Bartsay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója pályázatot hirdetett, amelyre Erkel Ferenc zeneművét Egressy Béni, a bizottság elnöke választotta ki. Az első nyilvános bemutató 1844. július 2-án a Nemzeti Színházban került megrendezésre.

A Himnusz műfaji besorolása himnusz, ám a benne megfogalmazott hang és hangulat a zsoltárok könyörgő, panaszos hangvételéhez hasonlítható. Ez egy Istenhez fohászkodó ének, magasztos hangnemmel és egyben sivár, komor, valamint reménytelen hangulattal. A költemény szerkezete klasszicista jegyeket mutat, míg a nyelvezete a romantika jegyeit hordozza.

A vers kulcsszavai a bűn, büntetés és bűnhődés fogalmak köré csoportosulnak. Ezek a fogalmak a balsors, a vereségek és a folytonos küzdelmek kontextusában jelennek meg, amelyek a közösséget cselekvésképtelenné teszik. A Himnuszban fontos szerepet kap a kollektív bűntudat leküzdésének szükségessége.

Továbbá, a költemény motivikus kapcsolatokat mutat más művekkel, különösen a bűn, bűnhődés és büntetés tematikája által. Ilyen kapcsolódás figyelhető meg Berzsenyi és Vörösmarty Mihály „Szózat” és „A magyarokhoz” című költeményeiben is.

A Himnusz beszédhelyzetében Isten a címzett, akihez a költemény szól. A beszélő, a nemzet képviseletében, kegyelemért könyörög, közvetítve a közösség és az isteni között. Ebben a kontextusban a jövő, amely Isten akaratától függ, az imádságok által kíván befolyásolódni. Fontos megjegyezni, hogy a költeményben megjelenő beszélő nem Kölcsey korabeli személy, hanem egy korábbi, 16-17. századi prédikátor szerepében szólal meg, így Kölcsey a lírai én egy másik szerepét ölti magára a műben.

A Himnusz történelemszemléletének központjában az áll, hogy Isten a történelem alakítója és az események mozgatórugója. A költemény szerint a „szép hazát” Isten ajándékaként kaptuk, de „bűneink miatt” méltán szenvedünk a balsors évszázados terheitől.

A Himnusz első és utolsó versszakai egyenesen imádságként szólalnak meg, Istenhez szóló könyörgésekkel áldásért, védelemért és szánalomért a magyarság nevében. A költemény hangsúlyozza, hogy a magyar nép már kifizette a múltban és jövőben esetleg elkövetendő vétkei árát is.

A második és harmadik versszakban a költő-prédikátor Isten ajándékait sorolja fel, közvetlenül a Teremtőhöz fordulva. Ezek között említésre kerül a honfoglaló őseink segítése, a föld termékenysége és a múlt dicsősége. A harmadik strófa záró alliterációi a nemzeti büszkeséget erősítik meg.

Kölcsey Ferenc Himnusza a hagyományos himnuszok jellemzői mellett erős panaszdal és siralomének vonásokat is magán visel. A költő elhagyja a 16-17. századi versek bűnfelsorolását, és csupán egy sóhaj („Hajh, de bűneink miatt…”) révén utal arra, hogy Isten a bűneink és hálátlanságunk miatt mért ránk súlyos csapásokat. Ilyen történelmi traumák a tatárjárás és a török uralom, valamint a testvérviszályok és az üldözöttek, bujdosók keserves sorsa, amelyek a negyedik és hatodik strófákban kapnak helyet.

A vers két feltűnő túlzása – a „vérözön” és a „lángtenger” – a száműzött hazátlanok kétségbeesését hangsúlyozza. A hetedik versszak a jelen nehéz helyzetét ábrázolja három képellentét (vár – kőhalom; kedv, öröm – halálhörgés; szabadság – kínzó rabság) segítségével, amelyek a múlt dicsőségét állítják szembe a jelen kiszerűségével. A költő, miután számba vette a sorscsapásokat és a szenvedéseket, már csak az igazságos Isten irgalmában bízhat.

A Himnusz így nem csupán nemzeti ének, hanem egy mélyebb, elégiai műfaji jellegzetességeket is hordozó költemény, amely a könyörgés és a jeremiádok elemeit is magában foglalja.

Kölcsey Ferenc: Himnusz verselemzés

Kölcsey Ferenc: Himnusz verse

A magyar nép zivataros századaiból.

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.