Móra Ferenc: Aranykoporsó olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Ammonius: állítólag Nikomedia püspöke küldte Antiochiába
Benoni: zsidó kereskedő, isteneket és kereszteket egyaránt árul.
Bion: matematikusként emlegetik, de tulajdonképpen polihisztor.
Constantinus: (princeps, nobilissimus, Flavius): Constantius első házasságából származó fia.
Constantius: (caesar, a fehér caesar, Constantius Chlorus, Flavius): Maximianus caesarja (alcsászára), a nyugati barbárok ura.
Diocletianus (Dominus, Jovius, augustus, császár): dalmáciai rabszolgából lett a Római Birodalom ura.
Fausta: Constantinusnak a császár által kijelölt menyasszonya, később felesége.
Galerius (caesar, a vörös caesar, Csordás, Armentarius): Diocletianus caesarja, Titanilla apja, Valeria férje.
Genesius: népszerű színész (mimus)
Helena (Flavia Helena): Constantius első, elüldözött felesége.
Heptaglossus: nevének jelentése „hét nyelven beszélő”; az alexandriai könyvtár igazgatója.
Hormizda: perzsa királylány, Quintipor kijelölt menyasszonya, Varanes húga.
Lactantius: rétor.
Maxentius (princeps, nobilissimus): Maximianus fia, Titanilla kijelölt vőlegénye.
Maximianus (augustus, Herculius) A birodalom keleti felének augustusa.
Minervina: Fausta dajkája, Constantinus szerelme.
Mnester: Antiochia püspöke.
Nonnus: a konformista, elvtelen, mindig a saját érdekeit és hasznát leső kispolgár.
Pantaleon (a szegények orvosa): keresztény orvos.
Prisca (Domina, augusta): Diocletianus felesége, császárné.
Quintipor (a szerelme, Titanilla által adott becenéven Gránátvirág): álmodozó fiú.
Quintus: kertész, Quintipor nevelőapja.
Sapritia: Quintus felesége, Quintipor nevelőanyja.
Tages: udvari főpap.
Theodora: Maximianus lánya, Constantius második felesége.
Titanilla (Titanilla; tulajdonképpen Maximilla, „a vad nobilissima”, a szerelmének Kis Tit): Galerius lánya.
Trulla: egyszerű parasztasszony, Titanilla dajkája.
Valeria: Diocletianus és Prisca lánya.
Varanes: perzsa királyfi, Titanilla udvarlója, Hormizda bátyja.

Helyszín

szíriai császári palota, Nikmédia, Antiochia; Valeria; Salona; Apate; Alexandria; Nílus, Líbiai sivatag; Bajae; Anulinus-palota; Byzantium

Móra Ferenc egyik legkedveltebb regénye az Aranykoporsó, melynek cselekménye az ókori Rómában, Diocletianus császár uralkodása idején bontakozik ki. Az író, aki rendkívül jártas volt az ókori kultúrában, ezt a történelmi regényt 1932. november végére fejezte be. Az első nyomtatott kiadást a Szegedi Egyetemnek ajánlotta díszdoktori disszertációjaként 1932. december 3-án.

Kezdetben levélregény formájában tervezte írni, ‘Római levelek Diocletianus császár korából’ címmel. A regény népszerűségének egyik fő oka lehet a plasztikus korrajz, amely lehetővé teszi, hogy teljes mértékben azonosuljunk a történettel, miközben a számos történelmi hivatkozás és utalás nem veszi el a főként költői módon ábrázolt szerelmi történet varázsát.

Móra Ferenc: Aranykoporsó olvasónapló

I.

A történet a szíriai császári palota márványfalai között veszi kezdetét. A hőség miatt mindenki bágyadt és erőtlen. Csak az apródok tanulószobájából hallatszik zaj, ahol Nonnus oktatja az apródokat. Az udvar nagy része Nikmédiában tartózkodik a császárral, míg egy másik csoport Antiochiában van a császárnéval, ahol már tavasztól várják a császárt és az udvar másik felét, azonban útjuk egyre csak csúszik.

Nonnus éppen a római alkotmány alapjait magyarázza az apródoknak, amikor hirtelen egy ijedt páva, egy kislányt maga után húzva, rikácsolva beront az ajtón. A kislány egyik kezével a páva tollaiba kapaszkodik, a másikban pogácsát szorongat, amit a páva hamarosan kikap a kezéből. A kislány a földre ül és sírni kezd. Nem sokkal később a dajka is megjelenik, és határozottan rászól a kislányra, ami megdöbbenti a tanulókat, hiszen a kislány egy magas rangú családból származik, és a dajka hangneme felségsértésnek minősül.

Ekkor belép egy hadi tribunus, arany nyaklánca a császár medalionját viseli, jelezve, hogy ő is a felségek közül való. A gyermek azonnal abbahagyja a sírást és örömmel köszönti, mint bátyját. A tribunus menyasszonykának szólítva a dajkát, elindul vele. Nonnus folytatja az órát és elkezdi magyarázni a különböző rangokat és azok feladatait.

Azonban a leckét ismét megszakítja egy távoli bőgés. Nonnus először azt gondolja, hogy a Galerius caesar által Sirmiumból rendelt medvék érkeztek meg, de a kapunál kiderül, hogy csak egy szamár és annak gazdája van jelen, aki durván bánik az állattal. Nonnus pénzt dob a parasztnak, hogy távozzon, de a férfi elégedetlenkedik és szidalmazni kezdi a császárt, tudatlanul a saját helyzetéről. A vita hevessége miatt Bion, a matematikus és csillagjós, valamint Lactantius, a retorikus lép közbe, és azt javasolják, hogy engedjék el a parasztot. Távozása előtt mégis csak sikerül kicsikarnia egy kis pénzt tőlük, majd elindul.

II.

A két tudós nevetés közepette búcsúzik Nonnustól. Velük tart Quintipor, a titkár is, aki segített nekik, amikor a parasztnak pénzt adtak, mivel náluk éppen nem volt semmi aprópénz. Bion számára Quintipor olyan, mintha a saját fia lenne. Bion meghívja őket ebédelni, de Lactantius nem tud csatlakozni hozzájuk, mivel egy találkozóra van hivatalos Mnester püspöknél. Így Bion és a fiú egyedül mennek el ebédelni.

III.

A világ négy uralkodója között teljes az összhang, bár székhelyeik hatalmas távolságokra vannak egymástól. Uralkodásuk idején hosszabb időre nem hagyhatják magukra birodalmaikat. Diocletianus, uralkodásának 18. évében, szükségesnek látja egy személyes találkozót, melyre Antiochiát választja helyszínül.

A négy uralkodó közül elsőként Constantinus érkezik, aki a legtávolabbról jön. Apjával együtt lovagol, hogy beszélgethessenek egy kicsit. Édesanyja iránt érdeklődik, akitől gyermekkorában elszakították, de apjától semmit sem tud meg róla, mivel ő sem látta már régóta. Majd elárulja, hogy menyasszonya nem Fausta, akire apja gondolt, hanem Minervina, egykori rabszolgájuk lánya, a dajka, aki ráadásul keresztény. Ezért nem vásárolhatja meg, csak házasságot köthet vele. Apja nem örül ennek a hírnek, mert Constantinus és Fausta már gyermekkorukban egymásnak lettek ígérve. Apja figyelmezteti, hogy ha ragaszkodik döntéséhez, elveszítheti a lányt, és a lány miatt az életét is.

IV.

Valeria városában feszült a helyzet, miután a jazigok betörése megszakította a gabonaszállítást, és a kereskedők emiatt felvitték az árakat. Ez a támadás akár Galerius otthon tartását is eredményezheti, amivel veszélybe kerülhet az uralkodók találkozója is, amelyre a város már fél éve készül. A helyi rhetor különösen csalódott, hiszen sokat dolgozott a beszédén, de Bion matematikus barátja megnyugtatja, hogy a találkozó megtartására még így is sor kerülhet.

Eközben Quintipor egy üzenetet visz Maxentiusnak, Maximianus fiának, aki szintén a császári udvarban nevelkedik. Bion, a matematikus, Galerius lányához, Titanillához irányítja, ahol biztosan megtalálhatja. Quintipor azonban kellemetlen helyzetbe kerül, amikor rátalál a társaságra és egy ideig nem is veszik észre. Maxentius tévedésből lányként kezeli az ifjút, gúnyolódik vele és provokálja, majd amikor meg akarja győződni a neméről, simogatni kezdi a fiút. Quintipor, az indulattól vezérelve, olyan erősen löki meg Maxentiust, hogy az elesik. Szerencsére Titanilla könnyedén elsimítja a helyzetet, így Maxentius végül megbékél.

V.

Titanilla úgy dönt, hogy elküldi Maxentiust és Varanest, mivel már mindkettőjüket unja. Egyedül maradva Quintiporral, Titanilla kínos helyzetbe hozza az ifjút kacér viselkedésével, mintha csábítani akarná őt.

A helyzet egy hirtelen fordulatot vesz, amikor Titanilla előhozatja egy ládikát, amelyet kinyittat Quintiporral, és a ládából egy véres kéz hullik ki. Az ifjú megdöbbenve tudja meg, hogy a kéz egy borbélyé, akit Titanilla kritizált, és Maxentius kedvéért levágatta annak kezét. A sokktól Quintipor azonnal elhagyja a helyszínt.

VI.

Domina Prisca, a császár felesége, ritkán látható a nyilvánosság előtt, talán csak egyszer egy évben. Pontos adatok nincsenek róla. Udvarhölgyek helyett csak ápolónőket tart maga körül, akikkel elzárkózva él. Nem őrült, csak időnként gyötörlik elviselhetetlen fejfájások, amikor napokon át nem képes enni, aludni, csak járkál, és nem veszi észre, hogy az ápolónők kísérik.

Ilyenkor gyermekaltatókat énekel, majd úgy tesz, mintha egy kisgyermeket tanítana járni, végül felsikolt és addig rohangál, amíg össze nem esik és el nem sírja magát. Napokig tartó alvás után kiabálva ébred. Kezdetben azt hitték, meghalt, de élt. A hiedelem szerint egy démon szállja meg, amit ki kell űzni, de minden próbálkozás sikertelen. Az udvari főorvos végül azt tanácsolta, hogy forduljanak Aesculapius főgyógyító istenhez, és látogassák meg a pergamumi szentélyét. Így hát elindulnak a hosszú útra.

Valéria és édesanyja egy józan pillanatban beszélgetnek. Valéria boldogtalan, mert Galeriusba kényszerítették házasságba, akit sosem fog férjként elfogadni, csak uraként tekint rá, és nem akar tőle gyermeket.

Galerius érkezésekor véres történeteket mesél a keresztények üldözéséről, ami miatt a császárné rosszul lesz. Titanilla orvosért szalad, és Pantaleon érkezik, aki keresztény orvos. Kiderül, hogy a császárné egyik gyermekét egykor azért ölték meg, mert azt hitték, keresztény. Az orvos megnyugtató beszéde után fakeresztet ad a nőknek, hogy alvás közben tegyék a párnájuk alá.

VII.

Diocletianus császár nagy lelkesedéssel érkezett meg Antiochiába, ahol a parasztok ünneplő ruhába öltözve fogadták. A császár elégedetten fogadta a fogadtatást. Útjuk során Pessinus felé haladtak, Galateia városához közel, ahol Maximianus császárral is találkozniuk kellett. A két társcsászár öleléssel és csókkal üdvözölte egymást.

A tömeg kettévált, és megérkezett Tages, a főpap, aki üdvözlésként egy bíbor színű lúdtojást hozott, amelyet aznap reggel egy szent lúd tojt. Maximianus vállalta a tojás átvételét, de véletlenül elejtette, és hiába ugrott érte a főpap, a tojás a kövön széttört. A tojás üres volt belül, ami jelképezte, hogy az istenek szerint a birodalomnak a két császár szolgálatára kell állnia.

Miközben Antiochiához közeledtek, áthaladtak egy Apate nevű üres falun. A falu végén egy vályogházból kutyaugatás hallatszott, amire a császár parancsot adott az átvizsgálásra. A házból körülbelül húsz rongyos ruházatú férfit és nőt hurcoltak ki. A beszélgetésből hamar kiderült, hogy ők keresztények, és egyikük Quintus, a császár kertészének testvére.

Diocletianus eleinte mérges volt, de Anthimus, a kertész testvére őszintesége, valamint az a meggyőződés, hogy a csoport nem jelent veszélyt rá, megnyugtatta. Végül parancsot adott, hogy lássák el őket étellel és ruházattal.

VIII.

A palotában gyorsan terjed a hír, hogy a császárnét, Pantaleon, a keresztény orvos kezeli, és alkalmazza kuruzslásait. Sokan képtelennek tartják, hogy egy keresztény varázslat befolyásolja a palota életét, de egyelőre nincs mit tenni. Hamarosan azonban kiderül, hogy Pantaleon valóban hatékony gyógyító, mivel a császárné már nem csak az ágyát, de a hálószobáját is elhagyja, sőt, néhány napon belül már egy órát sétál a palota kertjében, és beszélget a kertésszel is. Az állapota láthatóan javul.

Eközben megérkezik Diocletianus és Maximianus. A rhetor megkezdi a köszöntő beszédét, amire alaposan felkészült. A császár nagy meglepetésére nemcsak a lánya, hanem a felesége is ott ül a fogadón, hogy köszöntse őt. A tömeg lelkesen üdvözli a császárt, és elindulnak a palota felé. Azonban a császárné hirtelen visszafordul, és a tömeg is vele tart.

Hátul egy csoport ember áll meg a lovasok előtt, akik hangosan Diocletianus nevét kiabálják. A császár integet, és a katonák közé lépve szembenéz velük. Egy falusi, pálmaágat tartva a kezében, a császár elé fekszik és kiáltja: „Dicsőség Dávid fiának!” Az emberek ruháikat a földre terítik, és a császár azokon lépked előre.

IX.

Quintipor sietve keresi fel Quintust, hogy gyorsan jöjjön, mert a Dominus hívja. A császári palotában nagyszabású lakomát rendeznek Diocletianus tiszteletére, ahol jelen van Balsas, a főkóstoló is, a biztonság kedvéért. A vacsora alatt a császár és császárné felidézik fiukat, aki ma töltötte volna be a 18. életévét, de akiről 16 éve nem tudják, mi történt vele.

A császárné kéri a császárt, hogy mesélje el újra fiuk halálának történetét, hogy meggyőződjön róla, hogy tényleg meghalt. Akkoriban Pessinus környékén táboroztak, és egy reggel a császár elvitte a gyermeket a jósnőhöz, aki az ő jövőjét is megjósolta. Mire a császárné felébredt, a gyermek már eltűnt, miután a ló hirtelen megbokrosodott és a gyermek a szakadékos patakparton át a patakba gurult, amely elragadta őt, csupán egyik szandálja maradt meg, amint egy örvény tetején kavargott.

Eközben megérkezik Quintus és Quintipor. Rövid beszélgetés után a császár érdeklődik Quintipor állása felől, és amikor megtudja, hogy még nincs neki, kinevezi a saját titkárának, majd utasítja, hogy egy óra múlva jelenjen meg nála Bionnal, a matematikussal együtt. A császárné ismét sírva fakad, amikor megtudja, hogy a fiú 18 éves, éppen annyi, mint amennyi az ő saját fiuk lenne, ha még élne.

X.

Bion és Quintipor megérkeztek a császár dolgozószobájához. Míg a császár és Bion beszélgetésbe merültek, Quintipor az erkélyen várakozott, és közben Titanillát figyelte. A császár azonban Biontól a csillagok állásáról érdeklődött, és azt firtatta, vajon ez változást jelez-e.

A beszélgetés után a császár hívatta Quintipor-t és lefekvésre küldte, Bionnal azonban folytatta a társalgást. A beszélgetés során kiderült, hogy Bion édesanyja az a jósnő volt, aki annak idején megjósolta a császárnak, hogy ő lesz a világ uralkodója. Ezenkívül fény derült arra is, hogy azon a végzetes napon, amikor a császár a fiával a jósnőhöz sietett, a jósnő megjósolta, hogy fia csak akkor viselhet bíbort, ha senki, még ő maga sem tudja, ki ő valójában.

A császár akkor elrohant, nem hallgatta végig a jósnőt, aki még mondani akart valamit. Most, megrázva, hallgatja Biont, amint megtudja, hogy ki is ő valójában. A jóslat második része szerint Bion fogja a császárt eltemetni, egy olyan aranykoporsóban, amilyen a világon többé nem lesz. Két év múlva a fiú betölti a 20. életévét, amit a jóslat szerint meg kell várni.

A császár tehát hazudott mindenkitől fia halálával kapcsolatban. A fiú valójában Quintipor, akit Quintus, a kertész és felesége, Sapricia nevelt fel. A császár elhatározza, hogy őket Salonába küldi, hogy rendezzék be az új palota kertjét, ezzel is távol tartva őket a fiú közeléből.

XI.

A császári család még mindig vacsorázik, mikor a császár dolgozószobájában kialszanak a fények.

XII.

Constantinus a dajkájával, Minervinával együtt Apatéba utazik, hogy újra találkozzon édesanyjával, Helenával, akitől gyermekkorában elválasztották. Az újraegyesülés kezdetben feszült, az asszony kimért és távolságtartó, de idővel lassan feloldódik a hangulat. Velük tart Mnester püspök is, aki a helyszínen, Helena jelenlétében megáldja Constantinus és Minervina kapcsolatát.

XIII.

Titanilla borús reggelre ébred, a feje zúg az előző este elfogyasztott boroktól, de szíve üressége felidéz egyfajta megkönnyebbülést. Gondolatai között csak Quintipor képe bukkan fel, aki ártatlanságával mosolyt csal az arcára. Egy váratlan fordulattal azonban apja, Galerius lép be, és elkezdenek beszélgetni.

Titanilla, akit az előző este eseményei bátorítottak fel, kérdezi apjától – amit korábban soha nem mert volna megtenni -, hogy miért gyűlöli annyira a Dominust. Galerius egy régi történetet mesél el, egy Carrhaeben vívott csatáról, ahol Diocletianus megalázta őt: miközben ő és Constantius díszkocsin utaztak, Galeriusnak, a római birodalom caesarának, bíborcipőben és bíborpalástban, fején a caesari koszorúval, a légiók szeme láttára kellett futnia utánuk.

Dühödt hangon, törve-zúzva mindent, ami útjába került, Galerius elmondja, hogy e megaláztatásért kegyetlen bosszút fog állni. A beszélgetés során felmerül, hogy Titanillának jó viszonyt kell ápolnia Maxentiusszal, Maximianus fiával, hogy Galerius biztonságban tudhassa a lányt, ami Titanillának egyáltalán nem tetszik.

XIV.

Bion elutazott Alexandriába, miközben Quintipor megtudta, hogy nevelőszülei, Quintusék is elhagyták a várost, mivel a Dominus Salonába rendelte őket. Titanillát már két hete nem látta, és őszintén szólva gyakran gondol rá. A császári feladatok rengeteg energiát igényelnek tőle, így szinte minden idejét leköti. Megfigyelte, hogy a császár munkája is rendkívül megterhelő, gyakran késő éjszakáig dolgozik a dolgozószobájában.

Az utolsó nagy tanácskozásra került sor a társuralkodókkal és a hét miniszterrel, ahol a császár rosszkedvű volt. Napjait áldozattal kezdi az isteneknek, eddig minden jel kedvező volt, azonban ma Tages rosszkedvűen jelentette, hogy az istenek neheztelnek: a belek lyukacsosak és a máj pereme hiányzik.

Kiderült, hogy valaki nem tiszta szívvel áldozott. A császár megkérdezte a gyülekezetet, ki az, aki nem hisz az istenekben. Ketten jelentkeztek keresztényként, akiket a császár arra kért, hagyják el a helyiséget, és a főpapot új áldozati állat beszerzésére utasította. A tanácskozáson Galerius felvetette a keresztények ügyének rendezését, amit Diocletianus egy későbbi ülésre tervez. Maximianus javasolta, hogy a keresztényeket legalább a hadseregből távolítsák el.

A vita során felmerült, hogy a keresztények istene rendkívüli hatalommal bírhat, hiszen sok esetben segítette őket. Maximianus rámutatott, hogy ez az isten tiltja a gyűlöletet, ami a többi istentől eltérő jellemző. Megjegyezte, hogy a császárné állapotán először egy keresztény orvos tudott javítani. A tanácskozás során egyre komolyabb vita alakult ki a keresztények sorsáról és arról, milyen kezelést érdemelnek.

XV.

A consistorium ülései zárt ajtók mögött zajlanak, azonban másnapra már Antiochia szinte minden részén hallani lehet a határozatokról. A városban szárnyra kapott a hír, hogy a császár összeírást rendel el az istentelenek, azaz a keresztények körében.

Esténként a cirkuszban a szünetek alatt nagyszabású tüntetések zajlanak, ahol a tömeg lelkesen élteti Krisztust és a püspököt. A kereszténység erőteljesen terjed a városokban. Ebben a felfokozott légkörben Titanilla és Quintipor ismét találkoznak, és egyre barátságosabban beszélgetnek. A fiú gyakran elpirul és zavarba jön, amikor a lány dicséri, ami láthatólag növeli közöttük a szimpátiát.

Titanilla egy alkalommal magával hívja Quintiport, hogy hallgassák meg Ammonius nevű szónokot, aki állítólag Afrikából érkezett, és akinek szavaira nagy tömeg gyűlik össze. Az esemény helyszínén azonban fokozottan feszült a hangulat, és amikor a csendőrök megjelennek, korbáccsal oszlatják szét a tömeget. A helyzet veszélyessé válása miatt a két fiatal úgy dönt, hogy jobb, ha gyorsan távoznak.

XVI.

Ammoniust a csendőrök letartóztatták és Mnester püspök elé vitték. A püspök megtudta, hogy Ammoniust Nikodémia püspöke küldte el hozzá. Mnester maga is hisz a Szentlélek létezésében, de nem fogadja el, hogy az egyenrangú lenne az Atyával és a Fiúval. Ammoniust a templomba vezették, ahol az új szónok az emelvényre lépve lelkesen kezdett prédikálni. A prédikáció után egy közös vacsorára került sor, azonban Ammonius már nem volt megtalálható sem aznap, sem a következő napokon.

XVII.

Quintipor részletes levélben számolt be Bionnak a vele történt eseményekről. A levélben kitért az istenekkel kapcsolatos gondolataira is, különösen a keresztények Istenére vonatkozóan, akiről egyre többet elmélkedik, bár még nem sikerült meggyőznie sem Pantaleon orvost, sem Mnester püspököt.

Beszámolt arról is, hogy Galerius caesar megérkezett, és arra ösztönzi a császárt, hogy lépjen fel a keresztények ellen, akik a lakosság körülbelül öt százalékát képezik. A császár azonban békés megoldást szeretne találni. A levélben említést tett a császárnéről is, akiről úgy hírlik, hogy felvette a keresztséget. Valéria, a lánya azonban egyetértett addig általa nem kedvelt urával, és azóta a császárné nem engedi közel magához.

XVIII.

Quintipor egyre jobban töpreng azon az érzésen, ami megragadta – egy olyan mámoron, amely számára idegen. Már tudja, hogy szerelmes Titanillába, de ez a szeretet más, mint amit az athéni vagy a korinthoszi lányok iránt érzett. Úgy látja, egyik nő sem hasonlítható hozzá; minden másikban talál valamit, ami Titanilla mellett elbújik.

Egyre erősebben gyűlöli Maxentiust és Varanest, akikkel látta együtt a lányt. Quintipor sosem gondolta volna, még csak eszébe sem jutott, hogy a lány is viszonozhatja érzelmeit. Titkon csak incselkedett vele, és amikor meghallotta Maxentius hangját, gyorsan arra utasította a fiút, hogy úgy tegyen, mintha felolvasna neki.

IXX.

Bion, Lactantius, Heptaglossus, a múzeum- és könyvtárigazgató, valamint Mnester arról beszélgetnek, mi vár vajon a keresztényekre. De hogy rossz napok várnak rájuk, abban biztosak voltak.

XX.

A császár és Bion egy közelmúltbeli beszélgetés során érintették a császárné állapotát. A császár kételkedik abban, hogy feleségét a keresztény orvos valóban meggyógyította volna, inkább úgy véli, hogy a szenvedéseit csak ideiglenesen enyhítette. Ezenkívül jobban foglalkoztatja a nikodémiai összeesküvés kérdése.

A beszélgetés során Quintipor iránt is érdeklődik, és arra kéri Biont, hogy figyelje meg a fiút, mivel aggasztja, hogy kevés időt tölt kortársaival. A csillagok szerint egy nő lesz az, aki megnyitja a szívét, de mindketten megnyugodnak, amikor arra gondolnak, hogy ez a nő Titanilla, akitől semmilyen veszélyt nem várnak.

A beszélgetést félbeszakítja Galerius futárának érkezése, aki újra a keresztényekkel kapcsolatos problémákkal hozza szembe a császárt. A császár komoran hallgatja a panaszokat, és semmilyen érzelmét nem mutatja, legyen az felháborodás vagy bátorítás.

A tárgyalás alatt Quintipor érkezik a hírrel, hogy az úrnő, Titanilla megpróbálta magát a mélybe vetni a Paneum tetejéről. A császár azonnal elhagyja a helyszínt, és ekkor váratlan földrengés rázza meg a környéket.

XXI.

A legutóbbi földrengés tengerrengéssel is járt, amely több omladékot okozott. Ismeretlenek a romokra olyan figyelmeztetéseket írtak, amelyek így szóltak: „Jaj nektek, ha meg nem tértek!”. Rövid időn belül elterjedt a hír, hogy ezek a figyelmeztetések a keresztények részéről származnak. A nép haragja felkorbácsolódott, és többen halálbüntetést követeltek a keresztényekre.

A helyzet kezelése érdekében, valamint a nyilvános rend és a saját lelkiismerete nyugtatása végett a császár úgy döntött, hogy kiad egy új rendeletet, amely a polgárjogok megvonásával bünteti a keresztényeket. A rendelet értelmében minden keresztény polgár elveszíti hivatalos pozícióját, amennyiben vonakodik áldozatot bemutatni az isteneknek, továbbá nem jelenhet meg a törvény előtt sem panaszosként, sem tanúként, mivel a törvénykezés az áldozatbemutatással kezdődik.

A császár, némi töprengés után, aláírta az edictumot, azzal a módosítással, hogy a keresztényekre semmilyen célzás ne szerepeljen benne. Úgy vélte, elég lesz általánosságban szólni mindenkihez, és általános fenyegetéseket fogalmazni meg azokkal szemben, akik nem hajlandók áldozatot bemutatni a birodalom fejének.

Ezt az intézkedést alkalmasnak találta a forrongó tömegek lecsendesítésére és a keresztények észretérítésére anélkül, hogy egyértelműen beavatkozna az istenek harcába. Az intézkedés hatékonynak bizonyult, és a császárt boldoggá tette, hogy felesége állapota is javult, bár arról nincs tudomása, hogy felesége is felvette a kereszténységet.

Galerius érkezésekor váratlanul előhúz egy véres fejet tarisznyájából, ami a császárt megdöbbenti, amikor megtudja, hogy az Pantaleon, az orvos feje. A császár maga hívta az orvost, de nem erre számított. Galerius azt állítja, hogy Pantaleon volt a felbújtó Nikodémiában, aki azt hirdette, hogy a császár az Antikrisztus, akinek az istene el fogja pusztítani a keresztények minden ivadékát.

A császár, szó szerint értelmezve a történteket, úgy gondolja, hogy Galeriusnak igaza van. Feltételezi, hogy az orvos talán a saját fiáról, Quintiporról beszélhetett, bár ezt Galerius előtt nem említette. Szóba kerül Anthimos neve is, Quintus testvére, aki esetleg elszólhatta magát a fiúról. A császár úgy dönt, hogy Quintusról maga gondoskodik, és biztosítja, hogy többé ne beszélhessen. A császár egy hétig lázban fekszik, és felépülése után azt tanácsolják neki, hogy tegyen egy hosszabb hajóutat a Níluson. Az utazásra az udvari személyzet mellett úgy dönt, hogy magával viszi Quintipor-t és Titanillát is.

XXII.

A császár a nílusi úton csupán fiával szeretett volna időt tölteni, de a fiú távolságtartó, mégis tisztelettudó magatartást tanúsított, mintha csak egy szolga lenne az ura előtt. Titanilla, akit a császár jókedvéért hozott magával, szintén szokatlanul lehangolt és unott volt.

A császár nem volt tisztában a fiatalok közötti bonyolult érzelmekkel, hiszen még ők maguk sem értették teljesen, mit éreznek. Játékos, dacos viselkedésükkel – hol egymásra nézve, hol gyorsan elfordulva – csak fokozták egymás hidegségét. Mindez növelte a császár aggodalmát, mert nem értette, mi okozhatja fia szomorúságát.

Az út során, éppen a líbiai sivatagon haladva, hirtelen hatalmas homokvihar tört ki. Menekülésre már nem maradt idő, a látási és hallási viszonyok szinte teljesen megszűntek. A császár utolsó erejével magához rántotta fiát, és így temetkeztek a homok alá.

Amikor magukhoz tértek, már egy szakadékban találták magukat. Titanilla vidáman közölte a császárral, hogy mindenki épségben van. Valamilyen oknál fogva mindkét fiatal rosszkedve enyhült, mintha csak kicserélték volna őket. Másnap a császár hálaáldozatot mutatott be a túlélésért.

XXIII.

A salonai építésvezetőség átadta havi jelentését, amely szerint Quintus, a kertész egy körtefáról lezuhant és belehalt sérüléseibe. Felesége, Sapricia rokonaihoz költözött Apatéba. A helyzet súlyosbodik, Tages főpap is jelentkezik, aki nyomasztó híreket hoz a keresztények ügyéről: a börtönök annyira megteltek, hogy néhány állami gyárat is ki kellett üríteni a fogvatartottak elhelyezésére. Több ezren vannak fogva, mégsem lehet hozzáférni a börtönökhöz egyetlen, magas rangú keresztény miatt.

A császár dühödt, és azonnal tudni akarja, ki áll az útjában. Hamarosan kiderül, hogy a császárné, a saját felesége az, aki a keresztények mellett áll. A császár azonnal a felesége keresésére indul. Bár tudja, hogy felesége vonzódik az új valláshoz, biztos benne, hogy nem játszik ellene.

Amikor beszélgetnek, heves vitába keverednek az istenekről, és a császár véletlenül elszólja magát a fiukról. Ekkor rájön, hogy el kell mesélnie neki mindent. Beavatja feleségét a titokba, aki erre átadja neki a keresztet és a pergament, amelyet a keresztény orvostól kapott, jelezve, hogy lemond új hitéről és ismét a régi isteneknek él.

A császár azt javasolja neki, hogy utazzon el Bajaeba, távol fiuktól, hogy ne árulja el magát véletlenül. Bion, a matematikus fogja elkísérni oda.

XXIV.

Lactantius, aki Mnester püspök jobbján foglalt helyet, búcsút intett keresztény testvéreinek, mivel a császár rendelete miatt Rómába kell utaznia. A keresztény közösség úgy véli, hogy a várost mostanában teljesen átengedte az Isten a Gonosz hatalmának.

A búcsúztató szertartáson Mnester püspök a kereszt lábához lépett, mirtuszágát felemelve és imára szólította fel a gyülekezetet a nemrég elhunyt Prisca, a császárné lelki üdvéért. Diocletianus császár feleségét, a hitehagyott Prisca nővért így a keresztény egyház temette el.

XXV.

Diocletianus császár a nap minden órájában dolgozik minisztereivel és mérnökeivel, hogy kifogástalan birodalmat hagyjon fiának. Közben Titanilla, a császárné engedékenyebbé válik, ami lehetővé teszi Quintipor számára, hogy nagyobb bizalommal közelítsen hozzá.

A császár örömmel látja, hogy legalább egy családtag révén a fiú kapcsolódik hozzájuk. Aggodalmat érez a közeledő idő miatt, amikor Quintipor-t is Bajaeba kell küldenie. A császárné már erőre kapott, és Bion is megerősítette, hogy kész a fiával lenni anélkül, hogy véletlenül elárulná magát.

Lactantius Rómába visz egy üzenetet is, amelynek tartalmát nem ismeri. Az üzenetek között szerepel az is, hogy a keresztény foglyok közül az erősebb, szálas férfiakat megtartsák a cirkuszi játékokra, így csupán vadállatokat kell hozatniuk Afrikából.

A császárné egyik fő gondja, hogy találnak-e olyan lányt, aki méltó lesz fiukhoz, Quintiporhoz. A császár tudja, hogy Varanes, a félkezű perzsa király húga, Hormizda, akit szépsége miatt elzárva tartanak egy toronyban, ideális választás lehetne fia számára.

Egy már elkötelezett személyt, Maxentiust választja ki, hogy elvigye az üzenetet, mivel Titanilla már elnyerte annak szívét. A császár Titanillát küldi el, hogy adja át a hírt Maxentiusnak. Titanilla Quintipornak csak annyit mond, meddig lesz távol, de az utazás okát nem fedheti fel. Azonban nyilvánvalóvá válik, hogy rosszkedvű és sápadt.

XXVI.

Elérkezett a nap, amikor Titanillának vissza kellett térnie. Quintipor a kikötőbe indult elé, de végül elkerülték egymást. Visszasietett, és figyelte a lány ablakát. Amikor Titanilla szobájában kialudtak a fények, követni kezdte őt, és várakozott, amíg a lány a császárral beszélt. Egy óra telt el, mire az ajtó kinyílt, és a fiú elszaladt. Ismét a lány ablakát figyelte, de Titanilla hirtelen a háta mögött termett, és rajtakapta.

A nyolc napos távollét bátorságot adott Quintipornak, és mérhetetlen öröme, hogy újra láthatja a lányt, nyilvánvaló volt. Titanilla is viszonozta ezt az örömöt. Az este folyamán felszínre törtek az érzelmeik, és életükben először megcsókolták egymást. Kiderült, hogy nemcsak Quintipor, hanem Titanilla is Bajaeba utazik.

XXVII.

Bajaeba érkezésükkor a császárné első intézkedése az volt, hogy elválasztotta a fiatalokat, és egy másik villában helyezte el Titanillát. A lány mélyen gyűlölte ezért a császárnét, de nem tehetett semmit, és közömbösséget színlelt. Hiszen ha kiderülne bármi a kapcsolatukról, nagy botrány lenne, mivel Quintiporról egyelőre mindenki azt hiszi, hogy csupán egy rabszolga. Így csak délutánonként tudtak egy-egy órára találkozni. Az érzelmeik egyre jobban eluralkodtak rajtuk, és egyre nehezebben viselték az egymástól távol töltött időt. Néha már a kétségbeesésig hiányoztak egymásnak.

XXVIII.

Constantius és fia Alexandriába tartva meglátogatják a császárnét. A Domina azon töpreng, hogyan foglalkoztassa a fiút, amíg a Flaviusok ott tartózkodnak. Közben a császár értesíti, hogy már meg is vásárolta a fiúnak a palotát a Via Nomentanán, ahova hamarosan megérkezik Hormizda is, aki Maxentiusszal együtt már úton van a görög tengeren.

A császárné úgy dönt, hogy Quintipor is részt vegyen a vacsorán, díszruhában, és legyen jelen mint tálaló. A fiú dühös, mivel Titanilla is ott lesz apjával, Galeriusszal, és látni fogja, amint rabszolgamunkát végez. A vacsora alatt azonban megnyugszik, mert Titanilla többször lopva rátekint.

Azonban egy váratlan pillanatban, amikor Maxentius neve szóba kerül, zavarában melléönti a vörösbort, ami a ruhájára kerül. Kimegy, és Titanilla is követi, pár perc múlva szándékosan magára önti a saját poharát, mintha véletlen lenne. Megnyugtatja Quintiport, majd Trullától, a dajkájától kér port, amivel a fiú ruhájából kiveheti a foltot.

A vacsora után Constantius megjegyzi a császárnénak, hogy a szolgálófiú mennyire hasonlít rá. A császárné azonban gyorsan elterelte a témát, és elhessegette a gondolatot Constantius fejéből.

XXIX.

A császárné másnap korán reggel hívatja Titanillát, és megkéri, hogy kicsit sminkelje ki, mivel nem akar sápadtan megjelenni Constantiusék előtt. A caesar aggodalmakkal telve említi a keresztényeket és az ellenük kiadott üldöző rendeleteket, mivel útjuk során Maximianus birodalmán keresztül csak korbácsokkal, kínpadokkal, karóba húzott asszonyokkal, és vadállatok elé dobott gyermekekkel találkoztak.

A látott borzalmak nagyon megviselték őt. A császárné felháborodik, és úgy dönt, hogy velük utazik Alexandriába, hogy segítse őket a császárnál. Bár nehezére esik, úgy határoz, hogy nem viheti magával Quintiport, ezért rábízza Titanillára, amíg távol lesz. A lány örömében életében először megcsókolja az Augusta lábát.

XXX.

A császári gálya éppen hogy elhagyta a kikötőt, amikor Titanilla (akit Quintipor már csak Titnek hív) keresni kezdte a fiút, akit kettesben Gránátvirágnak nevez. Elválaszthatatlanok voltak, élvezték egymás társaságát és az együtt töltött időt. Érzelmeik egyre mélyültek, szinte reggeltől késő estig együtt voltak egy héten át.

Egy nap egy olajfaerdőnél kötöttek ki, ahol véletlenül összefutottak egy férfival, akit Titanilla ismert. Gyorsan továbbálltak, de Quintiport rossz érzés fogta el, és azon kezdett gondolkodni, vajon milyen kapcsolat lehetett korábban a férfi és Titanilla között.

Rosszkedvűen tértek haza, és ez a rosszkedv másnap is folytatódott, de végül megenyhültek. Hazafelé menet Quintipor megcsúszott, legurult egy törmelékes lejtőn, és meghúzta a lábát.

XXXI.

Mivel Quintipor bokája még másnap is nagyon fájt, úgy döntöttek, hogy elmennek a piacra, és vesznek neki egy botot. A fiú folyamatosan aggódott, hogy mi lesz, ha valaki meglátja őket, de végül már semmivel sem törődtek, és el sem engedték egymás kezét. Betértek egy „Olajbogyó” nevű helyre, behúzódtak egy sarokba, és ott ücsörögtek hosszú ideig.

Az emberek fiatal házasoknak nézték őket, de ők nem törődtek senkivel, csak egymással. Fültanúi lettek egy új vendég elégedetlenkedésének, aki orvosi gyógyfüvekkel és varázsszerekkel kereskedett. A férfi elővett egy levágott ujjpercet, amely egy római püspök segédjéé volt. Elmondása szerint ott volt, amikor a segédet a rostélyon sütötték. Állítólag hatalma van ennek az ujjpercnek, és szükség lesz rá, ha eljön a világ vége.

Titanilla reszketett a félelemtől, és azonnal távozni akart. Mivel már későre járt, és a csontkereső útonállókról beszélt, kerestek egy öszvérfogatot, amivel visszamentek Bajaeba. Hazaérve Quintipor egy levelet talált az asztalán, amelyben a császár tudatta vele az apjának hitt Quintus halálhírét. Quintipor azonban nem szomorodott el. Az egész világ távol állt tőle, most csak Titanilla létezett számára.

XXXII.

Az előző nap eseményein felbuzdulva úgy döntenek, hogy kiruccannak a Lucrinus-tóhoz fürdeni. Egyre beljebb haladnak az erdőben, amikor kutyaugatás üti meg a fülüket. Egy öregember jelenik meg, és elmondja nekik, hogy ez Diana Limantis szent erdeje, ahol egy elhagyatott szentély található.

Kedvet kapnak, hogy megnézzék. Titanilla áldozatot akar bemutatni Diana oltárán. Az öreg elmegy késért, hogy a ketrecben lévő galambokat feláldozhassák, de ők inkább szabadon engedik a madarakat Diana tiszteletére, míg az öreg távol van. Ezután gyorsan elmenekülnek.

Közben kitör a vihar, és nem tudnak továbbmenni. Meghúzódnak, és Titanilla elalszik Quintipor karjaiban. Quintipor gondolatai cikáznak, és nem tud másra gondolni, csak arra, hogy vajon kivel lehetett már a lánynak olyan kapcsolata, mint vele. Amikor Titanilla felébred, már besötétedett. Visszasietnek Bajaeba, de Quintipor nagyon rossz kedvű az iménti gondolatai miatt. A lány még be akarja hívni, de ő nem megy be. Úgy érzi, hogy Titanilla lelkét eltakarja előle, és amíg azt nem ismeri meg, és nem bízza rá a lány, addig nem tudja, ki is ő valójában.

XXXIII.

Négy napig nem találkoznak, mert Titanilla a viharban nagyon megfázott. Egyik nap, amikor Titanilla jobban érzi magát, kisétálnak a romok mögé. Tudják, hogy a sok együtt töltött időnek vége. Elválnak, de fél óra múlva már keresik is egymást. Titanilla megkéri Gránátvirágot, hogy kísérje el a piacra. A piacon azonban egyre nyűgösebbé válik, és látszik rajta, hogy nagyon sápadt. Quintipor visszakíséri, és Trullára bízza őt.

Úgy gondolja, hogy ez még a betegség utóhatása. A lány szinte ájultan esik az ágyba. Másnap korán ébresztik Quintiport, egy gyaloghintó várja, mert a cumeai praefectus hívatja. Quintipor nem érti az egészet, hiszen neki nem járhatna gyaloghintó. Csak este ér vissza, de akkor Trulla már kétségbeesve keresi, és a tengerhez küldi Titanilla után.

Amikor Quintipor megcsókolja a lányt, észreveszi, hogy Titanilla zokogni kezd, ami korábban sosem fordult elő. A könnyei záporoznak. Amikor Quintipor örömében elújságolja neki, hogy a császár ma felszabadította, és végre felvállalhatják egymást, Titanilla is feltárja titkát.

Elmondja, hogy ő már Maxentius menyasszonya, és holnap érte jönnek. Soha többé nem látják egymást. Búcsúzóul Titanilla elmondja, hogy soha nem szeretett így senkit, és soha nem is fog mást szeretni. Quintipor feje lekoppan a padra, és csak hajnalban tér magához.

XXXIV.

Az események színhelye az Anulinus-palota, ahol Hormizdát helyezték el, és ahol Quintipor is lakik, a palota másik szárnyában. Az őrök suttogva beszélgetnek, amikor megérkezik Maxentius, akiről azt pletykálják, hogy a hosszú út során viszonyba keveredett a perzsa király lányával. Bár már feleségül vette Titanillát, titokban ide jár Hormizdához.

Feleségét sápadt lárvának nevezi, és állandóan ide menekül előle. Érdekes módon Hormizda kísértetiesen hasonlít Titanillára, amit már Quintipor is észrevett. Maxentius azt szeretné, ha Hormizda jó viszonyban lenne Quintiporral, természetesen csak a megfelelő határokon belül.

XXXV.

Bion türelmes ember, de most bosszúsan gondol a császárra, amiért Rómában kell maradnia, hogy Quintiporra vigyázzon és hetente jelentést küldjön róla. Bion megtudja a császártól, hogy a Plaviusok és a császárné arra próbálják rávenni Alexandriában, hogy adjon amnesztiát a keresztényeknek, de a császár elutasítja a kérést. Azt akarja, hogy a fia legyen az, aki a bíbor felvételekor megadja a birodalom népeinek a teljes békét.

Bion éppen Lactantiusszal beszélget, amikor megtudja, hogy a rhetor úgy döntött, feljelenti magát mint keresztény. Ekkor lép be Quintipor, de Bion és Lactantius nem foglalkoznak vele. Bion haragra gerjed, de barátja eltökélte, hogy nem vár tovább. Bion ezt nem értheti, mert ő semmilyen istenben nem hisz, és tiltakozása ellenére a rhetor lehajtott fejjel kisétál a szobából.

Ekkor Bion Quintipor felé fordul, aki szeretné elkísérni a színházba. Bion csodálkozik, hogy a fiú nem Hormizdával tölti az idejét, de végül elindulnak együtt.

XXXVI.

A színházban Quintipor gondolatai folyton Titanilla körül forognak. Azon tűnődik, mi vonzotta Hormizdához, miért udvarol neki, és miért érzi jól magát, amikor hozzáér. Biztos benne, hogy azért, mert annyira emlékezteti Titanillára. Miközben ezen töpreng, hirtelen nagy csendre lesz figyelmes. A színpadon egy kereszt áll, rajta egy meztelen ember, akinek szeme egy szamárfejbe van bújtatva.

Oldalából vér csordogál. Valaki elkiáltja magát: „Genesius”. Ezt követően ezrek ordítják ugyanezt, dobogva és tapsolva. A színész ott, akkor este megtér. Valaki bekiált: „Genesius, én követem a példádat!”. A helyzet elszabadul, mindenki a színpad felé özönlik, az öklét rázó tömeg őrjöng. Bion és Quintipor nem találják meg egymást, de mindketten szerencsésen kijutnak és külön-külön hazatérnek.

XXXVII.

Quintipor nem tud elaludni, a színész megtérése jár az eszében. Ezen a napon merül fel benne először a gondolat, hogy talán mégsem babona ez az egész keresztény hit. Valami nagy titok lehet benne, ami egyszerre riasztó és vonzó. Aztán megint Titanillára gondol. Képzeletében beszélgetnek, majd arra riad, hogy mindezt csak álmodta. Még sokáig képzelődik, míg végül elalszik.

Reggel arra ébred, hogy Trulla van nála. Először nem hisz a szemének. A dajka elsírja magát, és elmondja, hogy Titanilla ura, Maxentius elkergette őt, mert azt hiszi, ő az oka annak, hogy rossz a házasságuk. Trulla elmondja, hogy Titanilla nagyon beteg, és azért küldték el őt, hogy kerítse elő azt, aki ezt a kórságot ráhozta. Titanilla egész nap fel-alá járkál, közöny és kedvetlenség uralkodik rajta. Nem érdekli senki és semmi. Ráadásul állítólag azóta köhög és félrebeszél, amióta együtt áztak meg abban a nagy viharban.

Quintipor elkeseredettségében felkeresi a zsidó Benonit, aki gyakran árulja isteneit a piacon. Tudja, hogy Benoni Jeruzsálembe készül, és megpróbál vele alkut kötni. Quintipor tisztában van azzal, hogy Benoninak nincs pénze az utazáshoz, és gyalog kellene elindulnia. Megkérdezi tőle, vállalna-e egy keresztény útitársat, ha minden költségét fedezné.

Egy bebalzsamozott keresztény holttestet kellene szállítania kőszarkofágban Nikodémiába. A következő héten kellene indulniuk, amikor a kivégzések lesznek. Benoni beleegyezik, majd megkérdezi, mi a neve annak, akit keresnie kell a lictoroknál, hogy kiváltsa indulás előtt. Quintipor csak annyit mond: „Gránátvirág”. A címet pedig, ahová szállítani kell, az egyik erszényben fogja megtalálni.

Bionnak Quintipor csak annyit üzen, hogy el kell utaznia és Lactantiusnak igaza volt. Ezután elindul a bírósági palotához. A teremben éppen halálos ítéletet mondanak ki, majd csak a két lictor marad bent. Quintipor előrelép, és közli, hogy ő keresztény. Először el akarják küldeni, hogy jöjjön vissza másnap, de ő nem enged. Megkérdezik a nevét, mire bediktálja a Gránátvirág nevet. Ezután beállítják a többi elítélthez.

XXXVIII.

Galerius még éjszaka megérkezik lánya hívására, de annyira elmerül a hivatalos ügyek intézésében, hogy teljesen megfeledkezik róla. Az egyik orvos már ötödször megy érte, mire ráförmed, nem értve, mit akar tőle. Az orvos figyelmezteti, hogy ha még látni akarja a lányát, siessen. Ekkor eszmél rá Galerius, hogy nagy a baj. Rohanva indul Titanillához, hiszen a maga módján nagyon szerette a lányát.

Titanilla valóban nagyon rossz állapotban van, és még a császárnét is látni kívánja. Megkéri, hogy nyissa fel neki a bulláját, mert ő már túl erőtlen hozzá. Egy keresztet vesz ki belőle. Elmeséli, hogy egyszer egy rabszolgától kapta, a tűje hegyén ott van a vére, amit neki adott, és Titanilla is viszonozta ezt a fiúval. Szavai egyre nehezebben érthetők.

Utoljára még kéri a császárnét, hogy tegye a keresztet a szájához, hogy megcsókolhassa. Még annyi ereje marad, hogy kimondja a fiú nevét, akiről beszélt: Gránátvirág. Aztán kezei lecsúsznak, és véget érnek a szenvedései.

XXXIX.

A nobilissima halála mélyen megrázta az udvari köröket, és elrendelték az udvari gyászt. A császárné ágynak esett, állapota az orvost is nagyon nyugtalanította. Diocletianus is rosszkedvű volt, mivel már hatodik hete nem kapott hírt Quintiporról, és elviselhetetlen aggodalom kínozta.

Ezen a reggelen a római posta kézbesítette a hírt, hogy kétszáznegyvenheten jelentették fel magukat keresztényként a törvény nevében. Ekkor kicsapódott az ajtó, és Bion jelent meg, összetörve, kócosan. Elmondta, hogy Quintipor búcsúsorait megkapta, és hogy már tűvé tette utána egész Rómát, de nagyon rossz érzése van. Elmesélte, hogy Nikodémia kikötőjében egy zsidó partra szállt egy hosszú ládával, egy koporsóval.

Amikor megkérdezték tőle, mi van benne, azt válaszolta, hogy egy halott, akit Gránátvirágnak hívnak. Ekkor már a császárné is jelen volt, és amikor meghallotta a nevet, felsikoltott. Bion idehozatta a koporsót, hogy megnézzék. Vésőket és feszítővasakat hoztak. A két öreg halálra dermedve állt. Közben a zsidó elmondta, hogy a fiút, aki felkérte, már régóta ismeri. Először Antiochiában találkoztak, majd Alexandriában. Egy lány is volt vele akkor, nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Ő bízta meg, és Gránátvirágnak nevezte azt a személyt, akit ide kellett szállítania.

Amikor kinyitják a ládát, felismerik Quintiport. A császárné belehanyatlik a ládába, a császár pedig erőtlenül összeesik. Közben Galerius, nem tudva, mi zajlik bent, bekiabál, hogy a nép türelmetlen és nem szabad váratni.

A császár engedelmeskedik, de csak a díszpalástját és a diadémet viszi magával. Szinte ölben kell kivinni. A tömeg előtt kijelenti, hogy többé nincs szüksége arra, amit az istenek adtak neki. Ledobja magáról a köpenyt és a diadémet is. A tömeg és Galerius lélegzete is eláll. Az eldobott köpenyt Galerius röptében elkapja, és már a vállára is teríti.

A császár elhatározza, hogy a koporsót Salonába viszi, de mire visszatér, az már nincs a dolgozószobában. A császárné magához vitette, és közli, hogy nem megy Salonába, itt marad a fiával, akinek a haláláért a férjét hibáztatja. Majd keresztényüldözőnek és Antikrisztusnak nevezi a császárt, és becsukja az ajtót. Bion ölben viszi a császárt végig a folyosón. Leviszi a kocsihoz, és betámogatja. Közben már érkezik Constantius is, hogy elhozza a hírt Galerius és Maximianus összeesküvéséről.

A császár az éjszakát már Byzantiumban tölti. Álmában megjelenik valaki, szárnyakkal és csillagkoszorúval a fején, kezében aranykeresztet tartva.