Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame elemzése * Olvasónaplóm

Szereplők:

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame olvasónapló

Jehan Frollo du Moulin, diák
Gilles Lecornu, párizsi szőrmekészítő
Andry Musnier, párizsi könyvkereskedő
Thibaut mester, a párizsi egyetem rektora
Robin Poussepain, diák
Gilbert de Suilly, az autuni kollégium kancellárja
Joachim de Ladehors
Louis Dahuille
Lambert Hoctement
Claude Choart, párizsi abbé
Simon Sanguin, pikárdiai választó
Michel Giborne, színész
Liénarde kisasszony
Gisquette la Gencienne
Pierre Gringoire, költő
Clopin Trouillefou, a koldusok fejedelme
Charles de Bourbon, bíboros, lyoni érsek és gróf, galliai prímás
Alaudet püspök
Robert de Lespinasse, a Saint Germain des Prés apátja
Simone (Marie?) Quatrelivre, kurtizán
Agns la Gadine, kurtizán
Robine (Marie?) Piédebou, kurtizán
Loys Roelof, louvaini tanácsnok
Clays d’Etuelde, brüsszeli tanácsnok
Paul de Baeust, voirmizelle-i szenior, flandriai elnök
Jehan Coleghens, antwerpeni polgármester
Georges de la Moere, gand-i ítélőmester
Gheldolf van der Hage, gand-i törvényszéki főbíró
Bierbecque szenior
Jehan Pinock
Jehan Dymaerzelle
Guillaume Rym, gand-i tanácsos
Jacques Coppenole, gand-i harisnyakészítő
Jacques Charmolue, egyházi törvényszéki királyi ügyész
Jehan de Harley, a párizsi éjszakai őrség parancsnoka
Galiot de Genoilhac, királyi főtűzmester
Dreux-Ragueir mester, királyi erdei és vízi biztos
Louis de Graville, királyi tanácsos, kamarás, tengernagy, főerdészmester
Denis le Mercier, a párizsi vakok házának felügyelője
Guillemette Maugrepuis
Perrette Callebotte
Renault Château, a Châtelet pecsétőre
Quasimodo, a Notre-Dame harangozója
Cheneteau mester
Esmeralda (Agns la Chantefleurie), cigánylány
Djali, az előbbi kecskéje
Guillaume Rousseau, a diákok fejedelme
Claude Frollo de Tirechappe, josas-i főesperes
Thibault Fernicle mester
Boniface Disome mester
Boudraque-né
Tarquant-né
Phoebus de Châteaupers, kapitány
Hennequin Dandeche, gyerek
Jehan Pincebourde, gyerek
Mathias Hungadi Spicali, a cigányok fejedelme
Bellevigne de l’Étoile, csavargó
Andry le Rouge, csavargó
François Chanteprune, csavargó
Colette la Charonne, kurtizán
Elisabeth Trouvain, kurtizán
Simone Jodoudyne, kurtizán
Thonne la Longue, kurtizán
Bérarde Fanouel, kurtizán
Michelle Genaille, kurtizán
Claude Ronge-Oreille, kurtizán
Mathurine Girorou, kurtizán
Isabeau la Thierrye, kurtizán
Agnes la Herme, az Étienne-Haudry apácája
Jehanne de la Tarme, az Étienne-Haudry apácája
Henriette la Gaultire, az Étienne-Haudry apácája
Gauchre la Violette, az Étienne-Haudry apácája
Aloise de Gondelaurier, nemesasszony
Fleur de Lys de Gondelaurier, az előbbi lánya
Robert Mistricolle, a királyi kancellária főnöke
Guillemette la Mairesse, az előbbi felesége
Jacques Coictier, a király orvosa
XI. Lajos, Franciaország királya
Robert d’Estouteville, királyi tanácsos és kamarás, a párizsi ítélőszék főbírája
Florian de Barbedienne, a Châtelet auditora
Jehanneton de Buisson
Robin Chief de Ville, párizsi páncélkovács
Aiglet de Soins, nemes
Hutin de Mailly, nemes
Ambroise Lécuyire
Isabeau la Paynette
Bérarde Gironin
Thibaud la Thibaude, kurtizán
Gieffroy Mabonue, párizsi zsandár
Mahiette asszony, a reimsi jegyző felesége
Oudarde Musnier, egy párizsi könyvkereskedő felesége
Gervaise asszony, a párizsi őrségparancsnok felesége
Eustache, a reimsi jegyző fia
Paquette la Chantefleurie (Gudule nővér), reimsi kurtizán
Michel Noiret, harsonás
Pierrat Torterue, a Châtelet kínvallatója
Diane de Christeuil
Amelotte de Montmichel
Colombe de Gaillefontaine
Bérangre de Champchevrier
Falourdel asszony, szállásadónő
Philippe Lheulier, királyi büntetőbírósági ügyész
Mahiet Baliffre
Boucanbryné
Bechaigne-né
Olivier la Daim (Olivier le Mauvais), kincstári ítélőszéki királyi tanácsos
Guillaume de Harancourt, verduni püspök
Gieffroy Pincebourde, csavargó
Tristan l’Hermite, a királyi testőrség parancsnoka
Henriet Cousin, a párizsi bíróság hóhérmestere

Victor Hugo első, hosszabb jelentős műve, a „Párizsi Notre-Dame” írására 1828-ban kapott felkérést kiadójától, Gosselin-től. A kutatómunkát követően 1829-ben kezdett el írni. A kiadóval kötött szerződés szerint a könyvnek ugyanabban az évben kellett volna elkészülnie, azonban Hugo több új megbízása miatt folyamatosan halasztódott a befejezés. 1830 nyarán Gosselin határozott követeléssel lépett fel, hogy Hugo 1831 februárjáig fejezze be a művet. Erre válaszul Hugo 1830 szeptemberétől kezdve hat hónapon keresztül szünet nélkül dolgozott a könyvön, mely így elkészült a határidőre.

Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame elemzése

A regény szereplői tipikus romantikus alakok, akik mindegyike valamely jellegzetes tulajdonság megtestesítői. A főbb karaktereket a történet során fokozatosan ismerjük meg, némelyikük bemutatására a szerző külön fejezetet szentel.

A mű bevezetőjében Hugo felfedi az olvasó előtt a regény megszületésének hátterét: egy váratlan felfedezés, egy régi felirat a Notre-Dame egyik eldugott zugában mély benyomást tesz az íróra, ami arra ösztönzi, hogy felfedezze annak eredetét és körülményeit, ebből születik meg a regény.

E bevezetővel Hugo magát is beemeli a történetbe, így válik a mű egyik szereplőjévé. Ezt a pozícióját gyakran ki is használja: váltogatja a nézőpontot, megosztja saját véleményét, olykor még bocsánatot is kér az olvasótól, ha túlságosan eltér a fő témától. Fontos megjegyezni, hogy Hugo írói és elbeszélői személyisége összefonódik, valósághű maradva önmagához.

Ez eltérően áll az olyan alkotásoktól, mint például Puskin Anyegin című műve, ahol az író a valóságot módosítva új szerepet hoz létre az elbeszélő személyében – ezzel szemben Hugo a kerettörténetben hű marad önmagához.

Az olvasó a tömör bevezető után egyből a cselekmény sűrűjébe kerül. Az első jelentős szereplőként Gringoire lép színre, aki egy tehetségtelen, szegény költő és filozófus, akinek folyamatosan keresztbe tesznek a körülmények: bár igyekszik magára vonni a figyelmet, rendszerint mindig közbejön valami.

Egy időre úgy tűnik, mintha ő lenne a regény központi alakja, de ahogy halad előre a történet, egyre több új karakter tárul fel; Gringoire ebben az értelemben inkább csak eszköz a szerző kezében, hogy bemutassa a többi szereplőt. Később sem változik jelentősen a helyzet: Gringoire csak néhány esetben lép fel meghatározóan (például amikor felbuzdítja a csavargókat Esmeralda elrablására), többnyire azonban csak a megfelelő nézőpontot biztosítja és segít a többi karakter bemutatásában.

Az első és egyben a legellentmondásosabb figura, akivel az olvasó a regény során találkozik, Quasimodo. Őt az olvasó a „bolondok pápájának” választásán ismerheti meg először, ahol külseje olyannyira megdöbbenti a jelenlévőket, hogy azonnal őt választják meg a ceremónia királyának.

Hugo a költői és köznyelvi kifejezések elegyítésével festi le Quasimodo rútságát, például kifejezetten hangsúlyozva, hogy fogsorában „akkora hézagok tátongnak, mint egy-egy lőrés valami erőd falán”. Quasimodo és a Notre-Dame épületének szoros kapcsolatát a negyedik könyv harmadik fejezetében ismerhetjük meg részletesen.

Kezdetben Hugo kifejezetten negatív képet fest Quasimodóról, akit hosszú ideig ábrázol romlottnak. Ez a kép azonban az Esmeralda elrablásának kísérlete után kezd el változni, amikor az olvasó már majdnem biztosra veszi, hogy Quasimodo lelkivilága is sötét. Ezt a tévhitet Hugo csak a nyolcadik könyv végén oszlatja el, amikor Quasimodo Esmeraldát újra elrabolja, de ezúttal nemes céllal.

Esmeralda személyében egy újabb fontos szereplő lép a történet színpadára – szó szerint is, hiszen első találkozásunk vele egy előadás közben történik. Esmeralda, a gyönyörű lány, akit csecsemőkorában cigányok raboltak el, így szüleit soha nem ismerte meg, és a cigányok között nőtt fel, ezért a párizsiak is őt mint cigányt kezelik.

A regényben ő az abszolút pozitív hős, a szépség, a jóság és az emberség megtestesítője. Elválaszthatatlan társa a kecskéje, akivel együtt hajt végre bűvésztrükköket. Róla fontos még megemlíteni, hogy szüzességi fogadalmat tett, hisz abban, hogy csak így találhatja meg elveszett szüleit.

Az előadásai során a háttérből Gudule, a Roland torony vezeklő remeteasszonya szólal meg gyűlölködő, baljós hangon. A szerző később tárja fel Gudule szívszorító történetét.

Quasimodo múltjának felfedése során kerül a történet középpontjába Claude Frollo főesperes, aki egy aszkéta életmódot folytató tudós pap. Az életét a tudomány művelése és öccse, Jehan nevelése tölti ki, és kiderül, hogy Quasimodo az ő örökbefogadott fia. Frollo bemutatása ellentétes a Quasimodoéval: először kiegyensúlyozott, pozitív személyiségnek tűnik. Egy fausti alak, aki nem adta el a lelkét, csak kipróbált néhány, a kor szelleme szerint tiltott tudományt.

A kitartó olvasás által már szinte minden tudásra szert tett, amit lehetett, és unatkozott, mivel nem talált többé újdonságot nyújtó tudományos műveket. Ezért fordult az áltudományok felé, különös szeretettel az alkímiához, melyben az aranycsinálás módját kutatta éjszakákon át. Ritkán mozdult ki, és ha mégis, csak Quasimodo társaságában tette. Ennek következtében egyre több babona és pletyka terjedt el róluk a közvéleményben, sokan úgy vélték, hogy Claude Frollo boszorkánymester, Quasimodo pedig a segítője.

Még nem esett szó Phoebusról, azok közül az alakok közül, aki iránt a regény minden férfi szereplője irigykedve tekint, hiszen Esmeralda őt szereti. Sajnálatos módon ez a tapasztalt katonatiszt nem tudja kellőképpen értékelni Esmeralda szerelmét, számára ő csupán egy a sok lány közül: egy éjszakára való kaland. Phoebus talán a regény legkiegyensúlyozottabb figurája, nem hajtják heves érzelmek, következetesen tartja magát az elveihez, így jellemében sem tapasztalható olyan változás, amit más szereplőknél láthatunk.

Érdemes megfigyelni a többi szereplő jellemváltozásait is! Esmeralda erényessége és szüzessége csak addig tart, amíg meg nem ismerkedik Phoebussal. Ezután készen állna feladni a reményt, hogy megtalálja szüleit, ha a katonatiszt feleségül venne. Quasimodo hűsége a harangjaihoz csak addig tart, amíg meg nem ismeri Esmeraldát. Hasonlóképpen, Claude Frollo tudományos érdeklődése is csak addig köti le, amíg meg nem látja a lányt táncolni a téren. Gringoire is csak addig marad Esmeralda mellett, amíg nem fenyegeti az állását és az életét.

Ezek a jellemfordulatok mind hozzájárulnak a regény tragikus kimeneteléhez, amely felé más eszközökkel is utal a szerző.

Már a bevezetőben felbukkan a mű mottója: a végzet. Ez a falra írt kifejezés meghatározza a teljes cselekményt és az alkotás filozófiai rendszerét, ahol a sors kifürkészhetetlensége ismétlődő téma. Érdemes például megvizsgálni a pók és a légy metaforáját, amely többféle értelmezést is kínál. E kép a sorsszerűségről is szólhat (a légy szerencsétlen sorsáról), de valószínűleg mélyebb üzenetet is hordoz. A légy a sötét szobából a fény felé tartva esett bele a pók hálójába.

A fény számára a szabadságot jelenthette volna, de a pók más terveket szőtt. A pók jelképezheti a kor merev királyát és az állami irányítást, vagy akár az egyházi vezetést is. Ebben az értelmezésben a légy egy áldozat, aki átszegte az egyházi érdekeket – belekeveredett a pókhálóba. Ez az értelmezés szorosan kapcsolódik Hugo saját nézeteihez, aki alapvetően liberális gondolkodású volt és hevesen bírálta az inkvizíciót, mely abban az időben gyakorlatilag indokolatlanul küldte halálra az ártatlanokat. Ez a kegyetlen eljárás az egyház kétségbeesett próbálkozása volt a világi hatalom megszerzésére és a szabad gondolkodás korlátozására.

A gondolatmenet kapcsolódik az „Ez megöli amazt” című fejezethez, amely inkább önálló tudományos elemzésnek tűnik, mint romantikus regény részének. Ebben a kiterjedt esszében Hugo az építészet fejlődését elemzi az ősidőktől kezdve napjainkig, majd áttér a könyvnyomtatás feltalálásának történetére, és e kettő egymásra hatását vizsgálja meg.

Hugo szerint az építészet mint művészet hamarosan eltűnik, helyét a könyvnyomtatás veszi át, amely tartósabb és közvetlenebb információátadást tesz lehetővé. Szerinte egy nagyobb épület, mint a Notre-Dame, egy könyvvel ér fel, oszlopaival és motívumaival az alkotó lelkivilágát fejezi ki. Kifejti, hogy régen a templomok falain lévő freskók, szobrok és egyéb művészeti alkotások által ismerhették meg az emberek a Biblia történeteit, mivel olvasni akkoriban kevésbé volt hasznos, vagy legalábbis így vélték az emberek.

Ebben az időben a papságnak szinte korlátlan befolyása volt az egyszerű emberekre, hiszen a templom volt az egyetlen közösségi épület a falvakban és városokban. A falakon lévő vallásos motívumok és a népszerű gótikus stílusú építmények is az Istennek és az egyháznak való feltétlen odaadásra ösztönözték az embereket. Ez a helyzet változott meg a könyv tömegtermékké válásával, amikor már az egyház által nem ellenőrzött információk is eljuthattak az emberekhez, így az egyházi befolyás csökkenni kezdett.

Hugo szerint az egyházi bíráskodás szigorítása volt az a kísérlet, amely az egyházi befolyás visszaszerzésére irányult, és ez végül tragikus végkimenetelhez vezetett. Esmeralda kivégzésének pillanatában újra felbukkan a pókmotívum, amely ezen gondolatmenetet idézi fel.

A regény elején a gyászos végkifejletre semmi sem utal; a romantika hagyományaihoz hűen a váratlan események, félreértések és jellemfordulatok sorozata vezet el a tragikus befejezéshez. A történet romantikus jegyeket hordoz, több szálon fut, és kezdetben csak Gringoire-ről esik szó, aki egy szerencsétlen körülmények között megbukó színdarab után nem talál nyugalmat, és nincs is hova mennie. Célját vesztett bolyongása során Párizs nyomornegyedének központjába, a Csodák Udvarába jut, ahol majdnem kivégzik, de a döntő pillanatban megjelenik Esmeralda, aki megkönyörül rajta és feleségül választja, ezzel megmentve életét.

E fordulóponttól kezdve a történet új szálakkal bővül, amelyek az idő előrehaladtával összefonódnak és komplex drámává állnak össze. A további szereplők megjelenése és részletes bemutatása után a hatodik könyvtől veszi kezdetét a cselekmény, amely során a kritikus fordulópontok és korábban nem említett jelenetek különös hangsúlyt kapnak a végkifejlet és a regény üzenete szempontjából.

Quasimodo egy félreértés miatt ártatlanul kerül a pellengérre, ahol Esmeralda megsajnálja és vizet ad neki. Ez az esemény váltja ki Quasimodo szerelmét a lány iránt. Mindeközben felbukkan egy új történetszál, Gudule, a Roland-torony vezeklő remeteasszonyának tragikus élettörténete. Gudule korábban Paquette néven, egy jó családból származó csinos fiatal lány volt, aki apja halála után aranyhímzéssel próbált megélni, sikertelenül.

Később Dalosvirág álnéven prostituáltként szerzett magának népszerűséget. Amikor tizenhat évesen anya lett, teljesen gyermekének szentelte az életét. Egy napon, munka miatt távol volt otthonról, és amikor visszatért, gyermekét már nem találta, akit állítólag cigányok raboltak el. A tragédia oly mértékben megviselte, hogy elhatározta, befalaztatja magát a Roland-torony cellájában, ahol élete végéig vezekelni kívánt gyermekének elvesztéséért. Paquette – már mint Gudule – mély gyűlöletet táplált a cigányok iránt, így Esmeraldával szemben is ellenséges volt.

E történetet Hugo egy kissé komikus kerettörténetben helyezi el, amelyet egy vidékről érkezett asszony mesél egy párizsi barátnőjének, miközben a Roland-toronyhoz sétálnak. Az elbeszélés technikája – költői képek, sűrítés, késleltetés – magas művészeti színvonalat képvisel, amit Hugo azzal próbál palástolni, hogy időnként megszakítja a szöveget, például amikor az asszony megdorgálja falánk fiát, aki végül megéli a Gudulénak szánt palacsintát. A pletykáló asszonyok végül a Grève térre érkeznek, pontosan ott, ahol Quasimodo kínzása zajlik, és ahol Esmeralda vizet ad neki, és itt látja meg először Esmeraldát Gudule.

A történet pár hét szünet után folytatódik egy gótikus palotában, ami a Notre-Dame-mal szemben helyezkedik el. Itt találkozunk Phoebussal, aki az összegyűlt úrilányoknak udvarol, különös figyelmet szentelve leendő feleségére. Az úrilányok észreveszik Esmeraldát a téren, magukhoz hívják, majd szavaikkal lealacsonyítják őt.

Az epizód lényegi jelentősége, hogy ezután kerül sor a később végzetesnek bizonyuló találkozó megbeszélésére Phoebussal. A találkozóra Phoebust egy enyhén ittas állapotban „barátcsuhás kísértet” kíséri, aki kiderül, hogy Claude Frollo. Frollo szintén beleszeretett Esmeraldába, de ez a szerelem messze nem hasonlítható Quasimodo vagy Gringoire visszafogott érzéseire, Phoebus futó kapcsolatára, sem Esmeralda romantikus szerelmére.

Ez inkább egy szenvedélyes, kompromisszumokat nem ismerő vágy, amely minden akadályt legyőzve törekszik Esmeralda birtoklására. Victor Hugo mesterien ábrázolja a szerelem különböző árnyalatait a regényben. Frollo végül Phoebus mellé áll, és ráveszi, hogy egy rejtett helyről figyelje meg a találkozót.

Kezdetben csak szemlélődik, de az érzelmek hatalmába kerítik, és egy tőrrel hátba szúrja Phoebust, majd eltűnik. Másnap reggel az eszméletlen Esmeraldát és a súlyosan sebesült katonát találják meg a szobában. Esmeraldát már korábban boszorkánysággal gyanúsították, és ez az eset végleges bizonyítékként szolgált ellene, így őrizetbe veszik, majd halálra ítélik.

A főesperes, Claude Frollo, rendkívül bonyolult helyzetbe kerül. Az általa imádott nő, Esmeralda halálának okozása még mindig jobb megoldásnak tűnik számára, mint hogy a lány máshoz tartozzon. Emiatt megpróbálja kiszabadítani Esmeraldát, de a lány inkább meghalna, mint hogy életét egy gyilkossal – aki nem tudja, hogy Phoebus túlélte a támadást – töltse.

Végül Quasimodo menti meg Esmeraldát úgy, hogy kiragadja a tömegből és a Notre-Dame-ba viszi. A középkori templomok világi jog szerint is menedékhelynek számítottak, így Esmeralda biztonságban van az épületen belül. Quasimodo minden erejével védelmezi a lányt, még saját gazdájával, Frollo-val szemben is.

Claude Frollo azonban nem nyugszik, és gonosz tervet eszel ki, hogy álmait megvalósítsa. Meggyőzi Gringoire-t, hogy segítsen a csőcseléknek Esmeralda kiszabadításában. Az éjszakai ostrom során azonban nagy félreértés történik: Quasimodo azt hiszi, hogy a támadók Esmeralda életére törnek, ezért minden eszközzel védi a lányt, míg a király serege meg nem érkezik.

Eközben Gringoire és a pap titokban kimenekítik Esmeraldát a hátsó ajtón keresztül, és áteveznek vele a folyón, ahol már biztonságban érezheti magát. Gringoire itt dönteni kényszerül: vagy a lány mellett marad, vagy a kecskéjével menekül tovább. A költő végül az utóbbit választja, ami – mint kiderül – helyes döntés.

A cselekmény tetőpontjára ér, amikor Claude Frollo a Grève térre vezeti Esmeraldát, ahol az akasztófa alatt nagy nyomást gyakorolva ismét felajánlja neki a szabadulást, ha elfogadja őt. Esmeralda még határozottabban utasítja el a főesperest, mint korábban. Frollo, látva, hogy nincs esélye, a lányt a vezeklő asszony, Gudule kezére adja. Gudule a cellája rácsán keresztül megragadja Esmeraldát, és nem engedi el, míg a hóhér meg nem érkezik.

Esmeralda mindent megtesz, hogy megindítsa Gudule szívét, de csak akkor sikerül, amikor megmutatja neki az egyetlen emléket szüleitől: egy kis cipőt, melynek párja Gudulénál van. Ebben a pillanatban derül ki, hogy anya és lánya állnak szemben egymással, ami a regény egyik legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb fordulata. Mindketten megrészegülnek az újraegyesülés örömétől, elfeledkezve Esmeralda fenyegető halálveszélyéről. Mire magukhoz térnek, már késő.

A hóhér és kísérete, akik könnyekkel küszködve teljesítik kötelességüket, erővel elszakítják a lányt az anyjától. Gudule, akiben az anyai ösztönök elemi erővel törnek elő, védelmezi lányát, de a túlerővel szemben tehetetlen. Esmeralda halálát már nem kell végignéznie, mert a dulakodás során egy katona véletlenül fellök, és ő azonnal életét veszti. Ezzel beteljesedik a végzet: Esmeraldát felakasztják.

Az eseményeket Quasimodo és Claude Frollo a Notre-Dame toronytetőjéről figyelik. A főesperes nem tudja visszafogni ördögi kacaját, amikor látja, hogy Esmeralda milyen kínokat él át a kötélen, míg a hóhér ragaszkodik hozzá, mint pók az áldozatához. Quasimodo megpillantja gazdája eltorzult arcát, és hirtelen megérti az összefüggéseket: rájön, hogy a lány haláláért a pap felelős. Dühében a tetőről a mélybe löki Frollót, aki a földet érve életét veszti.

A történetet lezáró előtti fejezetben Victor Hugo összefoglalja a szálakat: röviden beszámol Gringoire későbbi sikereiről, valamint Phoebus házasságáról. Az utolsó fejezet címe ironikus („Quasimodo házassága”), de annál sötétebb a tartalma: Esmeraldát az akkori szokás szerint a Sólyomhegyen található tömegsírba helyezik, ahová Quasimodo is követi.

A regény fő témája az emberi küzdelem a végzet ellen és ennek kimenetele, valamint a romantika egyik kulcsfontosságú üzenete: a változás szükségessége, amire az „Ez megöli amazt” fejezet is utal. Érdekes módon a történet fő eleme egy mozdulatlan, élettelen objektum: a Notre-Dame épülete, amely az események változásai között az állandóságot szimbolizálja. A művet magát az épület falán talált felirat és az épület atmoszférája inspirálta.

Az idők folyamán azonban változások történtek. A feliratot eltávolították, és Quasimodo csontváza, amikor Esmeraldáéval együtt akarták eltávolítani, szétesett, elporladt.