Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka verselemzés * Olvasónaplóm 2024

A „Szép Ilonka” művében Vörösmarty Mihály egy külső történet, a Mátyás-monda segítségével mesél el egy sokkal mélyebb, belső történetet is. Ez az belső szál Ilonka lelki rezdüléseire koncentrál, melyek rávilágítanak arra, hogy milyen magányos lehet az, aki távol él az emberektől, és hogyan válik egy hétköznapi találkozás is óriásivá egy magányos lány szemében.

Ez a belső történet személyes, ugyanakkor szervesen olvad bele a természet személytelen világába. A költő egyik legszebb mondatával, „Hervadása liliomhullás volt,” egy költői képet alkot, amely magában foglalja a lány életének múlását és az őt körülvevő erdei otthon pusztulását.

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka verselemzés

Vörösmarty Mihály 1833-ban írt alkotása egy Mátyás királyról szóló legendát dolgoz fel. A történet szerint a király egyszerű vadászruhában barangolja a Vértes erdeit, mikor a Peterdi család lakta vidékre érkezik. Egy fiatal lányt lát, aki pillangót kerget, és megigézve őt, elfogadja a család vendégszeretetét. Bár vendégként érkezik, a kölcsönös vonzalom azonnal érezhető a lány és a vadász között. Később a rejtélyes idegen meghívást nyújt át a családnak, hogy látogassanak el Budára. Ilonka, a lány, reménykedni kezd a szerelemben.

A csalódás azonban mély, amikor Budára érve ráébrednek, hogy maga Mátyás király volt a vendégük. A társadalmi szakadék túl nagynak bizonyul, és a király előtt sem jelennek meg. A család végül visszatér otthonába, szembesülve azzal, hogy bizonyos távolságokat a szerelem sem képes áthidalni.

A „Szép Ilonka” című elbeszélő költemény három részre osztható: a bevezető szakaszra, a bonyodalom kifejtésére és a csúcspont, valamint a fájdalmas lezárásra. A mű elején Szép Ilonka és a vadász találkozása könnyed, játékos hangulatot áraszt. A vendéglátás időszaka is derűsen zajlik, mígnem egy kürtszó harsan, jelezve, hogy az idilli pillanatok törékenyek.

A történet fordulatot vesz, amikor az ismeretlen vadásznak nem csak a vadászathoz, hanem saját valós életéhez is vissza kell térnie. Ezt a változást Ilonkának is jeleznie kellene, de elmulasztja. Legyen akár véletlen, akár a lelkiismerete vezeti vissza, az elhagyatott ház és Ilonka emléke kétségkívül szomorúságot kell hogy okozzon neki.

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka verselemzés

Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka verse:

A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

„Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár.”
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

„Istenemre!” szóla felszökelve
A vadász: „ez már királyi vad! ”
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

„Megvagy!” így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
„Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

„Húnyt vezérem ifju szép sugára”
Szól az ősz most „éljen a király!”
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
„Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

„Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

„Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
„Vajh ki ő, és merre van hazája? ”
Gondolá, de nem mondotta szája.

„Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában.”

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
„Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát. . .
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?”
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: „Áldás életére!”

„Fény nevére, áldás életére!”
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

„A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.”
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

1833 októbere előtt