Arany János: Buda halála olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

János Arany a Magyar Tudományos Akadémia által kiírt Nádasdy-pályázatra nyújtotta be a „Buda halálát”, amelyet Nádasdy Ferenc gróf 1857-ben létrehozott alapítványának keretében díjaztak. Az alapítvány célja az volt, hogy az ötezer forintos tőkéből származó kamatokból minden második évben száz aranyat ítéljenek oda a legjobb magyar tárgyú elbeszélő költemény szerzőjének.

A művet a bíráló bizottság, melynek tagjai Jókai Mór, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond voltak, kiemelkedően értékelte. Véleményük szerint a „Buda halála” nem csupán viszonylagosan, hanem abszolút értelemben is kiváló alkotás, amely az epikai költészet legjobbjai közé sorolható. A költemény az ősi magyar eposz újjáteremtésére tett kísérletet tükröz, amellyel Arany a népköltészetben elveszett értékeket kívánta pótolni.

A „Buda halála” kéziratára vonatkozó feljegyzések szerint a munka 1862 februárjának végén kezdődött és 1863. május 6-án fejeződött be. Arany régóta foglalkozott a magyar őstörténet és egy naiv nemzeti eposz megalkotásának ötletével, amely kezdetben a Vörösmarty Mihály által és a reformkori romantika által inspirált honfoglalási harcok megörökítésére irányult.

Arany János: Buda halála olvasónapló

A forradalom és szabadságharc leverése, valamint a történelmi kontextus változása irányította Arany János figyelmét a hunok története felé. Fia, Arany László szerint a költő az Attila-eposz megtervezésébe talán már a forradalom lecsengése után kezdett bele.

Arany János alapos előkészületekkel készült a mű megírására. Az akkori történettudomány általában elfogadott tézis volt a hunok és magyarok közötti azonosság, amit a költő epikai hitelességének biztosítása érdekében ki akart használni. Tanulmányozta az Anonymus műveit, Kézai, Thuróczi őstörténetét, Ipolyi Arnold Magyar mitológiáját, valamint Amadé Thierry francia történész Attiláról szóló munkáját. Inspirálta a perzsa Firdauszi „Sáhnáme” című eposza is, amely a két nemzet, Irán és Turán hosszú történelmi harcát állította középpontba. Arany a hun-német ellentétet látta ennek magyar megfelelőjeként.

Az eposzt Arany trilógiaként képzelte el, és több tervet is készített hozzá. Az első rész Attila és Buda összecsapásáról, a második Attila világhatalmának végét megjósoló jóslatokról és Csaba neveltetéséről, míg a harmadik Attila haláláról, a hunok és az alávetett népek összecsapásáról, Csaba elmeneküléséről és visszatéréséről szólt volna. Az egész művet Attila testvérgyilkossága és az ebből fakadó büntetés, valamint Detre intrikája kötötte volna össze, mely a háttérből irányította volna az eseményeket. A trilógia végén a magyarok honfoglalása Csaba magyarjainak visszatérésével ért volna véget.

A trilógia harmadik részének töredékeit 1853-ban fejezte be, beleértve a Csaba királyfi két énekét és a hatodik ének egy részét, amelybe a Keveházát is beledolgozta. A második dolgozat (1855-56) feldolgozta az első rész témáját, és néhány szegmenst elkészített a harmadikból is. 1855-ben írta meg a trilógia lírai előhangját. Azonban a trilógia második, idilli része, amely Csaba neveléséről szólt volna, nem készült el; Attila halálát több változatban is megírta, de a harmadik rész végül csonka maradt; csak az első rész, amely végül a „Buda halála” címet kapta, született meg végleges formában.

Buda király osztozik hatalmán öccsével, Etelével, megosztva a feladatokat: „Légy te, öcsém, a kard; én leszek a pálca; / Isten a jó tettet jóval koronázza!” – mondja az Első énekben. Azonban a hatalom megosztása nem békét, hanem ellentéteket szül a testvérek és a nép között. Etele a világuralomra hivatott, amelyet a hunok Istenének, Hadúrnak csodás kardja jelképez, melyet egy pásztor talál meg és ad át neki. Azonban az Isten egy feltételhez köti a hunok sorsát: csak akkor maradnak fenn, ha Etele legyőzi önmagát.

A két király és feleségeik közötti ellentétek, valamint Detre ármánykodása végül olyan helyzetbe hozza Budát, hogy félni kezd saját életéért, és merényletet szervez öccse ellen, miközben ellopja az isteni erőt szimbolizáló kardot is. Etele, aki korábban egy vadászaton már megmentette bátyja életét, a kard ellopása miatt párbajban megöli Budát. Megrendülve, de újra birtokába véve az Isten kardját, Etele vállalja sorsát.

Az értelmezők gyakran kiemelik a mű aktuálpolitikai jelentésrétegeit, a nemzet sorsával kapcsolatos üzeneteket. Arany János a szabadságharc bukását követően a magyar történelem tragikus mélységeit boncolgatja, visszatekintve a múltba. A hun birodalom összeomlása egybevág azzal a nemzeti katasztrófával, amit Arany korának emberei átéltek. Buda és Etele testvérviszálya az örökös belső megosztottságot, a hunok és a germán törzsek ellentéte pedig az évszázadokon át tartó magyar-német szembenállást szimbolizálja. Detre ármánykodása a nemzet naivitását jelzi a legnagyobb ellenséggel szemben. Az eposz jelképesen ábrázolja Buda felépülő városát, melynek alapjait testvérgyilkosság vére öntözi, és Gyöngyvér átkát, amely számtalanszor beteljesül még a falak között. A mű történelmi értelmezése árnyalt, mivel a trilógia többi része sosem készült el teljesen, ami megnehezíti a teljes koncepció megértését.

Arany János nem csupán a bírálók éles kritikái miatt állította le a nagyszabású trilógia megírását, hanem mert a választott téma és anyag is ellenállt az eredeti koncepciónak. Ha folytatja és befejezi a trilógiát, szükségképpen foglalkoznia kellett volna azokkal a bonyolult kérdésekkel, amelyek a magyarságot a bukott szabadságharc, az önkényuralom és a kiegyezési törekvések után érték. Ezek között szerepelt volna az Ausztriával való viszony, a nemzetiségi kérdések, valamint a Kossuth vezette emigráció esetleges győztes visszatérése. Ezen jelentésrétegek a korhoz és a politikához kötődő történetfilozófiai síkon is kiterjeszthetőek: minden közösség csak egységben és összetartásban képes megőrizni létezését a történelem viharos időszakaiban.

A mű szereplőinek elemzése további jelentésrétegeket tárhat fel. „A Buda halála” című alkotás központi alakja, Buda, a legátfogóbban kidolgozott karakter. Uralkodása idején a hunok békében és gazdagságban élnek, mindenki számára megvan a maga helye és feladata a társadalomban.

Onnan Buda nyáját őrzi vala békén,
Szelíden országol húnok erős népén,
Lát egyenes törvényt, mint apa, mindennek;
Ül lakomát vígan; áldozik Istennek.
(Első ének)

Buda király tragikus hibája a harmónia megzavarása, amikor is „félreértve az egyenes törvényt” osztozik meg hatalmán öccsével, Etelével. Azonban a hatalom természetéből adódóan bizonyos szinten túl oszthatatlan; ennek megosztásával a korábbi hatalomviselő elveszíti önazonosságát, zavar keletkezik a közösség tagjainak tudatában és felbomlik a meglévő egyensúly. Ettől kezdve elindul a mértékvesztés és az önvesztés láncreakciója, ami végül mind Budán, mind Etelén, és népükön is véghezvitteti „amit betelendő”, ezzel bizonyítva az „örök-állandó erős törvény” igazságát – írja Németh G. Béla.

A tett következményei már kezdetben is megmutatkoznak: a Hadúrnak szánt áldozatból felcsapó füst és vészharagos láng árnyékot vet Buda tettére. Nem Detre az, aki ellentétet szít vagy éket ver a testvérek közé, ő csupán mint jó emberismerő, felismeri a hatalommegosztás következményeit. Buda már másnap reggel bűntudattal ébred.

Benn pedig elméjét friss gond veri, hajtja,
Marcona józanság hidegen csúsz rajta,
Vád neki, a mit tett, bántja ha mit nem tett:
Úgy rémlik előtte, minden dolga bűntett.
(Második ének)

Detre csupán a vékony repedést használja fel, amikor az éket a két testvér, Buda és Etelé közé szorítja, ráébresztve őket az új helyzetre. Arany János ezt követően kivételes lélektani érzékenységgel ábrázolja a címszereplő személyiségének elvesztését és a hatalmi pozíció megváltozásának torzító hatásait. A költő Buda jellemzésére gyakran használja az „árnyék” metaforát („Látni magam fogytát, mint reggeli árnyék”; „Csak üres árnyékát taposom a porban”), és ugyanezt az állapotot jelenítik meg a kiszáradt növények képei is („Mi vagy te? „aszott fű pelyhe az út mellett”; „Ki fogóznék, úgymond, töveszakadt ághoz?”). Buda fokozatosan elveszíti hatalmát, a nép elfordul tőle, a követek nem látogatják, és hiába próbálja Detre tanácsára embereket megvásárolni. A tragikus vétség egyenes következménye a személyiség elvesztése, az erkölcsi megsemmisülés és végül a halál.

Etele karaktere kevésbé árnyalt, inkább megtartja az eposzi hősök jellegzetességeit. Elérhetné a vágyott nagyságot, ha betartaná a végzet által szabott feltételt: „Úr az egész földön, ha ezt a hibát elkerüli”. Etelének saját magát kell legyőznie, hogy eleget tegyen a Hadúr feltételének. Arany erkölcsi nézete szerint ezt a feltételt Etelének nem is kell tudnia. A Hadúr nem közli vele, hogy a vadászaton megmentve Buda életét és legyőzve Ármány csábítását, méltóvá vált az isteni kardra. Etele tragédiájának kulcsa, hogy a feltételt csak bűne elkövetése után, saját lelkében kell felismernie.

Detre karakterének egy rétege a germán veszélyt szimbolizálja. A hagyományosan intrikus szerepében szítja a viszályt a testvérek között. A „ravasz”, „magát alázó”, „álnok eszű” szász erősíti fel a két fivér lelkében dúló vihart és kétségeket. Arany azonban Detre ábrázolásában túllép ezen, hiszen Detre egyben a megalázott gót nép képviselője is. Mindent megtesz elnyomói romlására, de ez nem öncélú, hanem népe szabadulását szolgálja. Az eposz egyik bravúros jelenetében büszkeséggel vegyített fájdalmas iróniával szólítja meg Budát a népéről.

S honja-vesztett nép, régi szabad gótok –
No hisz az is megvan, no hisz az is boldog;
Szárnyad alatt békén gyarapodva élnek;
Nem töri a járom; jól vannak szegények.
(Második ének)

Detre kétértelmű szerepe rávilágít arra a problémára, amely a műfaj, a koncepció, a feldolgozott témakör és a lélektani hitelességet célzó ábrázolás közötti feszültséget jelzi „A Buda halála” című műben. Buda döntése, a hatalom megosztása, láncreakciót indítva élez ki konfliktusokat és taszítja ki az asszonyokat a hagyományos szerepeikből. Krimhilda – korábban Ildikó, Hilda, Ilda néven is emlegetett – a Nibelung-hősnő, Szigfrid halála után válik Etelének első asszonyává, ám bár új férje szerelmét elfogadja, szívében még mindig Szigfrid iránt érez. „Szeretem holtan is, szeretem még most is; / Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is” – vallja. Krimhilda Etelének felemelkedésében reménykedve várja, hogy fia, Aladár, az új uralkodó, megbosszulja Szigfrid halálát és ezzel élete értelmét megvalósítsa.

Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
Tested az én testem, véred az én vérem:
Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.
(Kilencedik ének)

Arany János tragikus iróniával árnyalja Etelének világhódító vízióját, melyet az isteni kard megtalálásával és azzal a kijelentéssel erősít meg: „Ihol én, ihol én pörölye világnak!” Ezt követően azonban egy gyermeki és mindennapi jelenettel ellensúlyozza ezt a nagyívű képet, amikor Krimhilda a kicsi Aladár derekára köti a kardot, aki örömmel zörömböl utána: „Csatolta fiának kicsi derekára, / Örült Aladár, hogy zörömböl utána.”

Gyöngyvér, Buda felesége szerepének elvesztése többszörös. Korábban ő volt az első asszony, most már csak egyike a két nőnek. Születése óta királyi vérből származik, de most meg kell osztoznia ebben a rangban egy olyan nővel, aki nem született királynénak. Gyöngyvér túl van élete virágján, miközben egy fiatalabb nővel kell versengenie. Arany János különösen nagy hangsúlyt fektet arra a súlyos tényre, hogy Gyöngyvér már nem rejtheti el sem önmaga, sem mások előtt, hogy férje, akihez életét kötötte, gyenge ember, „férfiatlan férfi, hivatásához elégtelen formátum.” A két feleség első találkozásánál Arany ügyesen érzékelteti, hogy a két nő egy pillantás alatt felméri egymás erejét és szereplehetőségeit.

Hamar a két asszony szeme összevillant,
De csak amíg ember frissen egyet pillant,
Hidegen egymásnak azalatt benyelték
Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
(Ötödik ének)

A Gyöngyvér és a rivális asszony közötti versengést szimbolikusan a sólymok párviadalának kimenetele is jelzi, ahol Gyöngyvér madara elpusztul. Az új, megváltozott helyzet kiemeli Buda és Gyöngyvér kapcsolatának meddőségét, a gyermektelenség problémáját. Arany János értékrendjében a gyermek és a család az összetartás és a jövő reményének forrása, a nemzet túlélésének kulcsa. A „Rege a csodaszarvasról” szerint a vándorlás és nyugtalanság csak a gyermekek születésével ért véget, ekkor vált e föld hazává:

„Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyúgalommá:
Nincs egyéb mi őket vonná.”
(Hatodik ének)

Buda cselekedete, a jószándékkal megbontott harmónia talán legtragikusabb következménye az, hogy a szervezetten élő nép tömeggé változik. Arany a tizenkilencedik század fájdalmas tanulságait, a polgári világban felbomlott közösségek tapasztalatait is belevonta „A Buda halála” művébe. A tömeg azokhoz húzódik, akiktől félnek, vagy akiktől valamilyen előnyt remélnek. A megtartó erkölcs és értékrend hiányát érzékelteti a nép ábrázolásával. Arany műve, túl a politikai-társadalmi mondanivalón és a lélektani finomságokon, a magyarság örök útkereséséről és az úttévesztésről is szól, sejtelmes balladai formában:

„Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!”
(Hatodik ének)