Thomas Mann: A varázshegy olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Hans Castorp
Settembrini
Madame Chauchat
Mynheer Peeperkorn

Thomas Mann művészete egyik meghatározó alkotása a 1924-ben megjelent A varázshegy, amelynek alapötletét egy 1912-es esemény adta, amikor a szerző a davosi szanatóriumban látogatta meg tüdőbetegségben szenvedő feleségét.

A regényben a betegek és egészségesek, hegyvidékiek és síkvidékiek világa élesen elválik egymástól. A történet középpontjában Hans Castorp, egy pályakezdő mérnök áll, aki eredetileg csak három hétre érkezik beteg unokatestvéréhez a szanatóriumba, de végül hét évig marad, mivel kiderül, hogy ő maga is beteg. Tartózkodását végül a háború szakítja félbe, amikor is elhagyja a környezetét, és a harctérre vonul.

A varázshegy nem csupán Hans Castorp nevelődési regénye, hanem magának az írónak, Thomas Mann-nak is személyes átnevelődése tükröződik benne, amint életének egy korszakát zárja le. A mű írása során Mann egyre inkább tudatosodott benne, hogy a háború nem csupán egy emberi sorsot, de egy egész korszakot is lezár.

A regény Hans Castorp figuráján keresztül a német olvasók is magukra ismerhettek: egy egyszerű, de ravasz hős történetét követhették, aki egy hamburgi családból származó átlagmérnök. A Varázshegy zárt világában Castorp fejlődni kezd, alkalmassá válik morális, szellemi és érzéki kalandokra, amelyekről korábban, a síkvidéki világban még csak álmodni sem mert. Az ő története tehát egyfajta növekedés története, amely maga is növekedési folyamatként van elbeszélve.

Thomas Mann: A varázshegy olvasónapló

Hans Castorp kezdetben egészségesnek vélte magát, de kiderült, hogy beteg. Ennek ellenére ereje volt ahhoz, hogy kiszakadjon ebből a világból és visszatérjen az egészségesek közé. Ebben az összefüggésben a háború nem önmagában válik pozitívummal bíró jelenséggé, hanem mint az esemény, amely ébresztő hatással bír, és amely segítségével a gyenge, bizonytalan világlátású fiatalembert egy fokozatos személyiségformálódás útjára tereli, egészen az élet teljes vállalásáig.

Thomas Mann a halált, a betegséget és minden életveszélyes kalandot pedagógiai eszközként használ fel a regényben, hogy hősét hatalmas növekedésen és fejlődésen keresztül emelje felül az eredeti, egyszerű felfogásán. Így tanulja meg a hős, hogy az egészséghez a betegség és a halál tapasztalatain keresztül vezet az út, ami a művet beavatási regénnyé avatja.

Ez a beavatódás jellemző volt a századelő polgári társadalmára is: Európa a betegség és a gyógyulás reménytelenségével, bizonytalanságával szenvedett, és ezt a helyzetet söpörte el a világháború, amelyet sokan üdvözöltek megváltásként.

A nevelődési folyamat során Hans Castorp a látszólag egészséges világból a betegséggel átitatott környezetbe kerül át. Az első idegenvezetője ebben az új világban unokatestvére, Joachim, aki hadnagy lenne, ha nem sújtaná betegség. Joachim azon kevesek közé tartozik, akik visszavágyódnak a síkföldre; távozik is, de állapota miatt hamarosan vissza kell térnie, és rövidesen elhuny.

A szanatórium vezetője, Doktor Behrens, már az első találkozásukkor betegnek látja Castorpot. Behrens összetett és kísérteties személyiség: hivatása a gyógyítás, de egyben az is az érdeke, hogy a szanatóriuma mindig betegekkel legyen tele. A segítője, Doktor Krokowski, kétes értékű lélekelemzéssel foglalkozik, és állítása szerint még sosem találkozott teljesen egészséges emberrel. A történetben kiemelkedő szerepet kap Madame Chauchat, a dagesztáni asszony, akibe Hans beleszeret. Szerelmi vallomására azonban csak sokára, az asszony távozása előtti éjszakán kerül sor.

Hans Castorp lelkéért két ellentétes világnézetű tudós férfi folytat heves vitát. Settembrini, a szabadgondolkodó, a polgári liberalizmus eszméit hirdeti, hisz abban, hogy a világ megváltoztatható. Ezzel szemben Naphta, a felvilágosodás ellenzője, a középkor és az irracionális eszmék, a katolicizmus és keleti misztikum keverékét vallja. Eszmei állama a fasizmus és a bolsevizmus gyakorlatát sugallja, amely az elvont eszméket a személyiség feláldozásával szolgáló társadalomban valósítja meg. Kettejük vitájában a Nyugat és Kelet ellentéte is megjelenik.

Ezt a teoretikus vitát azonban árnyalja Madame Chauchat visszatérése, aki nem egyedül érkezik, hanem Mynheer Pieter Peeperkorn, egy idős, dúsgazdag kávéültetvényes társaságában. Peeperkorn a természetes életerő megtestesítője, aki bár nem ékesszóló, sőt alig képes kommunikálni, mégis ellenállhatatlanul szuggesztív személyiségként tűnik fel. Amikor megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, öngyilkosságot követ el, mert nem akar méltatlanul élni. Halála után Madame Chauchat is végleg elhagyja a szanatóriumot.

Hans Castorp két meghatározó élményt is átél a szanatóriumban: Doktor Krokowski szellemidézési ülései először magával ragadják, ám végül elhagyja őket, majd a zene világába menekül. Ebben az időszakban a két filozófus, Settembrini és Naphta heves vitába keveredik, amely párbajhoz vezet. A humanista Settembrini a levegőbe lő, mire Naphta dühében öngyilkosságot követ el. Ez az esemény röviddel azelőtt történik, hogy kitör a világháború.

Hans Castorp igazi megvilágosodása azonban nem ebben a pillanatban, hanem a „Hó” című fejezetben történik. Ebben a részben egy hóviharba kerül, eltéved, és az elalvással, vagyis a halálba meneküléssel küzd. Végül összeszedi az erejét, és a látomásai alapján levonja a tapasztalatokat: „Mindent tudok az emberről. […] Jó leszek. Nem engedem meg a halálnak, hogy uralkodjék gondolataimon! Mert ez a jóság és az emberszeretet, egyéb semmi. […] Az ember a jóság és a szeretet nevében ne engedje beleszólni a halált gondolataiba. És ezzel fölébredek… Mert megálmodtam, amit kellett, célhoz értem.” Bár a fejezet végén Castorp már nem érti teljesen ezt a felismerést, az mégis mélyen gyökerezik tudatában.

Thomas Mann A varázshegy című regényében kiemelt szerepet kap az idő és az időtlenség kérdésköre. A mű „kettős értelemben is idő-regény”: egyrészt történelmi szempontból, hiszen felvázolja az első világháború előtti Európa korának belső képét, másrészt azért, mert maga az idő mint fogalom a tárgya.

Ezt nem csak a főhős tapasztalatain keresztül mutatja be, hanem önmagában, mint létező jelenséget is elemez. A könyv így maga is azzá válik, amiről szól; miközben a fiatal hős időtlen hermetikus elvarázsoltságát ábrázolja, művészi eszközeivel az idő megszüntetésére törekszik. Megkísérli megjeleníteni a zenei és eszmei világ összességét, amelyet átfog, és minden pillanatban teljes jelenvalóságot teremt, egyfajta mágikus „állandó jelen” állapotot létrehozva.