Konrád György: A látogató olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Egy hivatalnok, akinek kevés anyagi és szinte semmi lelki támogatás áll rendelkezésére, szembesül a tárgyi és szellemi sivársággal, a testi-lelki elnyomorodással – ez a regény központi kérdése. Az állami alkalmazott ott van, segít, ha tud, de az ügyfelek gondjai változatlanok. Bár az emberek jönnek-mennek, problémáik örök érvényűek. A főhős egy érzékeny hivatalnok, aki kollégáinál sokkal jobban átérzi a rábízott emberek sorsát, s szinte magára veszi terheiket.

Egy napon egy öngyilkos szülőpár árván maradt kisfiával találja magát szemben. Az átmeneti otthon zsúfolt, az intézet zárva, a szomszédok elutasítják a segítségnyújtást – hirtelen minden menekülőút bezárul. Itt a kísértés: mindent hátrahagyva elmenekülni, feladni a munkát, elfordulni a felelősségtől, és egy szellemileg sérült gyermekkel bezárkózni a lakásba.

Ám a fikció végigjátszása során kiderül, hogy ez a bezártság sem hoz megoldást – ha egyáltalán kivitelezhető. Az egyszerű történet lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy költői látomásokkal mutassa be a hétköznapok nyers valóságát. A hivatalnok ugyan a hatalom része, amelynek nevében intézkedik, oszt ételt és segélyt, mégis mély morális felelősséget érez azokért, akiknek aktái a szekrényében porosodnak.

Ez a belső konfliktus – a bürokratikus szerep és a személytelen, mégis személyes szenvedés közötti feszültség – határozza meg a regény szerkezetét és mondanivalóját. A szöveg sodró lendülete, az érzékletes leírások és az emberi helyzetek hiteles ábrázolása emeli a művet kiemelkedő alkotássá.

Konrád György: A látogató olvasónapló

Konrád György regényének egyik mondata – „Egyemeletes ház, mégis elveszetten kóválygok benne” – sűrítetten fejezi ki a mű belső konfliktusait és kilátástalanságát. Az 1967-ben írt, de csak két évvel később megjelent regény barokkos, ám mégis realista nagymonológként tárja az olvasó elé a nagyvárosi mélyszegénység nyomasztó valóságát és a társadalom peremére szorultak mindennapi küzdelmeit.

Konrád nem kívülállóként ír: hét évig dolgozott gyámhatósági gyermekfelügyelőként, így a regény lapjain személyes tapasztalatok elevenednek meg. A mű egy addig szinte láthatatlan, hivatalosan nem létező világot mutat be – olyan társadalmi problémát, amelyről a közvélemény mit sem tudott.

A regény első kiadása itthon és külföldön is hatalmas visszhangot keltett. Az erőteljes társadalomkritikát megfogalmazó mű irodalmi szenzációvá vált, és a boltok polcairól napok alatt eltűnt. Később tizenhárom nyelvre fordították le, szélesebb nemzetközi közönséghez is eljuttatva Konrád üzenetét. Visszatekintve szinte meglepő, hogy a kommunista kultúrpolitika egyáltalán engedélyezte a megjelenését.

Konrád György regénye T. egyetlen napját követi nyomon – az erzsébetvárosi gyámügyi előadóét, aki belefásult hivatali munkájába. A kafkai hangulat már a névadásban is megjelenik: az egyetlen betűre redukált név tovább erősíti az elidegenedés érzetét. T. nap mint nap szembesül az ügyfelek panaszaival – sírnak, könyörögnek, fenyegetőznek és támogatást követelnek –, ám ő csupán a bürokrácia szűk mozgásterében képes segíteni, ha egyáltalán tehet valamit. A személyes tragédiák a hivatal falai között egyetlen monoton zsivajjá fakulnak.

„[A]rca időnként cserélődik, a változatok átrajzolódnak egymáson […] Helyzetét kétségbeejtőnek tartja, én szokványosnak, keresztjét kibírhatatlannak, én huzamosabb ideig elviselhetőnek, öngyilkosságra célozgat, elengedem a fülem mellett” – monologizál T., aki rég megtanulta, hogy az ügyfelek reményeit nem táplálhatja. Fiókjai tele vannak lefoglalt tárgyakkal, a családon belüli erőszak és bűnügyek relikviáival: korbácsok, ólmosbotok, sőt egy pedofil gyilkosról készült fotó is lapul köztük.

Aznap egy különösen nehéz eset vár rá: el kell helyeznie Bandula Ferikét, egy értelmi fogyatékos gyermeket, akinek szülei a kilátástalanság és a nyomor súlya alatt öngyilkosok lettek. T. sétája során a város nyomornegyede elevenedik meg: patkányokkal teli, dohos házak, húgyszagú kapualjak és géppuskalövedékek nyomai rajzolják ki a nagyvárosi gettó mindennapjait. A családon belüli erőszak és a vérfertőzés nem kivétel, hanem általános jelenség, T. pedig hivatalnokként csak egy nemkívánatos, de visszatérő látogató.

Konrád részletgazdagon ábrázolja ezt a világot – a tárgyi és emberi leépülés lassú, penészfoltszerű terjedését. A regény nyers őszinteséggel mutatja meg a nyomort, amelyet legfeljebb ideig-óráig lehet visszaszorítani, de megfékezni soha.

A gyámügyi előadó nemcsak ügyeket intéz, hanem maga is kér, fenyeget, gyermekkorú prostituáltat ment ki, sőt egy magára hagyott nőnél szülést vezet le. Mégis, idővel kimerül a végeláthatatlan küzdelemben. Látogatása Ferikénél – a gyengeelméjű fiúnak sehol sem talál befogadót – mélypontra juttatja. Paradox módon ez a mélypont a szabadság ígéretét hordozza. T. felismeri, hogy Ferikét semmilyen felelősség nem terheli, még saját sorsa iránt is közömbös – szabad, akár a tárgyak. Ez a groteszk felismerés az „Áttűnés” című fejezetben egy alternatív valóság síkját nyitja meg a regény egyébként is burjánzó eseményei között.

Ebben a valóságban T. egyre passzívabb lakója lesz saját szobájának, miközben Ferike őrzőjévé válik. Az olvasó számára sokáig nem egyértelmű, hogy ez fikció, vagy csupán a hivatalnok gondolatainak egyik kanyargó, az őrület határán egyensúlyozó zsákutcája. A nap azonban véget ér: Ferike ideiglenes gyámhoz kerül, T. pedig – ha nem is megnyugodva, de beletörődve – hazatér családjához.

Az „Áttűnés” fejezet értelmezésében Kappanyos András rámutatott, hogy Konrád itt egyfajta sci-fi elemként „feltételes jövőt” alkotott. Ez az alternatív valóság azért nem válik egyenrangúvá a fő narratívával, mert ellentmond annak: ha a regény végén Ferike sorsa rendeződik, az „Áttűnés” eseményei utólag érvényüket vesztik.

A regény záró, „Meghívó” című fejezetében Konrád kilép a nyomor és őrület enciklopédikus, sűrűn szőtt szövegéből. A beszélő hosszú, megszakítatlan felszólító mondatokban invitál minden panaszos és szenvedő embert az asztalához: „jöjjön el mindenki, aki akar, egyikünk beszél, másikunk hallgat, legalább együtt vagyunk”. Az ismétlődő „és jöjjenek” formula kimondatlanul idézi Jézus hegyi beszédének fordulatát: „Boldogok, akik…”, valamint a Miatyánk sorait: „Jöjjön el a te országod”. A nagy lakomáról szóló példabeszéd is párhuzamba állítható: végül a ház urának meghívására a sánták, vakok és koldusok ülnek az asztalhoz (Lk 14, 15–24).

Konrád regénye így nem csupán a szociális nyomor bemutatása, hanem egyetemes, morális kiáltvány is – a peremre szorultak és a szenvedők felé fordulás irodalmi testamentuma.

Nem meglepő, hogy Konrád György regénye nem nyerte el sem a hatalom, sem a hivatalos irodalmi kánon tetszését. Ahogyan Vári György felidézte A látogató negyedik kiadásának kapcsán, a korabeli kritika élesen támadta a művet, arra hivatkozva, hogy „a társadalmi valóság egy kis szeletét túldimenzionálva” megkérdőjelezi a szocialista fejlődés vívmányait.

Konrád az 1970-es évek elejétől egyértelműen a rendszer ellenségének számított. Demokratikus ellenzéki tevékenysége miatt ügyészségi eljárás is indult ellene. Bár A városalapító című regénye 1977-ben még cenzúrázva megjelenhetett a Magvetőnél, ezt követően Konrád hosszú évekre tiltólistára került. 1989-ig betiltott szerzőként tartották számon, és saját bevallása szerint legális jövedelemhez sem juthatott Magyarországon.

A hatalom és az író közötti konfliktus nemcsak Konrád életművének, hanem a korszak irodalmi és politikai közegének is fontos lenyomata maradt.