Albert Camus: A pestis (elemzés) * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Dr. Bernard Rieux
Joseph Grand
Martine Rambert
Jean Tarrou
Alicia Rieux
Dr. Castel
Cottard

Albert Camus: A pestis (elemzés)

A negyvenes években a történelmi fordulatok Albert Camus-t a közösségi problémák irányába terelték. A második világháború által okozott száműzetés és elszigeteltség érzete, valamint az ellenállás során megélt közösségi harc és szolidaritás ihlette meg „A pestis” című művét. Camus a 20. századi elidegenedett ember kapcsolatát vizsgálta a társadalommal, különösen a válságok idején.

Camus, aki Daniel Defoe munkásságát követte, természetesen ábrázolta a háborút a pestis allegóriájaként. Kezdetben történelmi eseményekhez kapcsolta művét, amely, mint mondta, „nyilvánvalóan az európai ellenállási mozgalomról is szól a nácizmus ellen.

Ennek bizonyítéka, hogy bár konkrét nevek nélkül, mégis mindenki felismerte az ellenséget Európa minden országában.” Később azonban eltávolodott a konkrét történelmi kontextustól, és általánosabb megközelítést választott: „A pestissel az a légkört szeretném érzékeltetni, amely mindannyiunkra nehezedett, a veszélynek és száműzetésnek az atmoszféráját, melyben mindannyian éltünk.”

1939 és 1943 között gyűjtötte az anyagot a regényhez, irodalmi példaképeit és orvosi szakirodalmat tanulmányozva. Hét éven át dolgozott a művén, melyben visszatérő témái – a börtön, száműzetés, küzdés és ellenállás – ismét előtérbe kerültek.

Az egységes, zárt szerkezetű regény, Albert Camus „A pestis” című műve egy fiktív, ám valósághűen ábrázolt oráni pestisjárványról szól. A történet egy képzeletbeli eseményre alapozva mutatja be egy egyetlen városban zajló járvány részletes orvosi-klinikai és társadalmi, erkölcsi hatásait.

A műben a tér- és időbeli viszonyok általánosító elemei a cselekményt nyitottá, többértelművé teszik: az algériai, színtelen, semleges, múlt nélküli városban a szokások által meghatározott unalmas életet élő, gazdagságra vágyó lakosok számára a járvány megmutatja bűnös gyanútlanságukat, és ráébreszti őket, hogy veszélybe kerülhetnek ebben a zárt városi csapdában.

Az események követése a napok és hónapok alatt szinte percnyi pontossággal történik, áprilistól februárig zajlik a cselekmény, azonban az év meghatározatlan marad (194..). Az emberek, akik emlékezet és remény nélkül rekedtek a jelenben, elveszítették a szerelem képességét, hiszen a szerelem a jövőtől függ, ők azonban már csak a pillanatban élnek.

Az öt részre tagolt regény a járvány különböző szakaszait követi nyomon. A történet Kafkához hasonlóan indul: a mindennapok szürkeségéből hirtelen és megmagyarázhatatlan jelenségek törnek elő.

A patkányok rejtélyes megjelenése és szaporodása először csak enyhén aggasztja a lakosságot, ám később, amikor százával találják a patkányhullákat, és az emberek is rejtélyes tünetekkel betegszenek meg (daganatok, tályogok, láz, helyi gyulladások, nyirokcsomó-duzzanatok, gennyesedés, borzalmas szagok), a helyzet egyre fenyegetőbbé válik. Az első halálesetek még elszórtan következnek be, az első áldozat Rieux házmestere, Michel április végén. A halálesetek aztán riasztó ütemben szaporodnak.

Az emberek pánikreakciója először a feledés keresésében nyilvánul meg, legyen szó vallási vagy testi örömökben való menedékről, míg a hivatalos szervek próbálják eltussolni a járvány tényeit. Az orvosok tanácstalanul vitatkoznak, a prefektus habozik, a helyi és megyei hivatalok félrevezetnek és titkolóznak, a sajtó pedig, amely korábban mindent megszellőztetett, most hallgat.

Végül fertőtlenítést rendelnek el, kisegítő kórházakat hoznak létre, és amikor a helyzet reménytelennek látszik, hivatalos sürgöny érkezik: „Pestisállapotot kihirdetni. Várost lezárni.” A lakosság, amely eddig aligha hitte, hogy őket is érintheti a csapás, kénytelen szembenézni a hosszú távú rettegéssel, elszigeteltséggel és a száműzetés érzésével. Az életmód megzavarodik, összeomlik a bátorság, az akarat, a türelem, sokakban pedig erősödik a menekülés vágya, ám a városból való kiszabadulás többnyire hiábavaló próbálkozás marad.

A tavasz és a nyár hónapjaiban szüntelenül követik egymást a halálesetek, kísérteties látványt nyújtva az éjszakai, utas nélküli villamosok, amelyek a halottakat szállítják a temetőbe; a járvány minden családot és városrészt elér. A közös, mély szenvedés és a jövőtlen, makacs várakozás során a pestis egyhangúsága a kétségbeesést fokozza, amely már nem is fokozható tovább.

A narratíva dinamikája a harmadik, rövid fejezet után a negyedikben éri el csúcspontját – nem a borzalmak halmozásával, hanem egy megrázó egyéni esemény, az Othon-fiú halálának részletes bemutatásával. Ezt követően a történet lassan lecseng: a járvány magától szűnik meg, és a cselekmény, mintha csak a mozgásának ritmusát követve, visszafelé haladna.

Az első jelek, hogy a város meggyógyul, az élő patkányok felbukkanása, majd a macskák és kutyák is visszatérnek. A pestis hirtelen visszavonul, a régi rend helyreáll, az emberek ismét biztonságban érzik magukat, ám a múltból nem tanultak semmit: úgy élnek, mintha nem fenyegetné őket többé újabb csapás.

A járvány hullámzásának aprólékos megfigyelése lehetővé teszi a különféle emberi magatartásformák és azok változásainak vizsgálatát. Kezdetben a készületlenül érkező pestis kapcsán az emberek – beleértve az orvosokat is – hajlamosak voltak eltagadni a helyzet súlyosságát, nem nevezték nevén a kórt, és nem ismerték el annak járvány jellegét.

Azonban amint a kétségbevonhatatlan jelek, mint a tünetek, a bacilus-vizsgálatok és a riasztó statisztikák megjelentek, az ostromállapot kihirdetése a megszokás és a száműzetés kollektív élményévé vált, melyben az addig magányos, elzárkózó emberek is áttértek a többes szám első személy használatára.

A kiszolgáltatottságban sokféle együttérzés megnyilvánulása figyelhető meg; az emberek, noha tudják, hogy illúzióikat fel kell adniuk és csupán a véletlenben bízhatnak, felismerik a tisztességes harc, az összetartás és a közösségvállalás lehetőségét. A szolidaritás-érzés nem egy már létező közösségen belül, hanem az új körülmények hatására, idegenek között jön létre, mint Tarrou és Rambert esetében, és csupán a veszély idején van jelen; a szkepszis azonban sosem múlik el teljesen.

A városban maradt lakosok és az ott rekedt utazók kénytelenek szembenézni a csapással; az író különös figyelmet fordít a határhelyzetre való reagálásokra, vizsgálva, hogy különböző emberek – hívők és hitetlenek, látogatók és helybéli lakosok, orvosok és hivatalnokok, szerelmesek és magányosak – hogyan viselkednek a kritikus helyzetben.

A krónikás nem törekszik arra, hogy főszereplőket emeljen ki, és véleménye sem azonosítható egyértelműen bármelyik szereplőével; inkább különböző, lehetséges magatartásformák képviselőit ábrázolja, akik – saját egyéni indítékaikból – harcba szállnak és a küzdelmet választják.

A regényben Dr. Rieux, a cselekvő és szenvedő szemtanú, aki hivatásának megszállottja, felismeri a veszélyt, szembeszáll vele, mozgósít, és nem adja meg magát. Elutasít minden igazságtalanságot, nem ítélkezik, segíteni próbál még a menekülésre kényszerülőkön is, mint Rambert. Két dologtól retteg: a betegségtől és a haláltól; tisztában van vele, hogy küzdelme véget nem érő vereség.

Az egyik karakter egyszer így fogalmazott róla: „Szívtelen.” De ő maga is birtokol egy szívet, ami bírja, hogy nap mint nap, húsz órán át lássa az emberek halálát, akik az életre teremtettek. Azért van szíve, hogy minden nap újrakezdhesse a küzdelmet. A mű egyik központi témája az orvostudomány és a vallás közötti küzdelem, a relatív és az abszolút értékek konfliktusa.

Paneloux atya, a nagyra becsült, művelt és elkötelezett jezsuita számára az élet nem lehet abszurd, hiszen hisz a gondviselésben, de elismeri annak értelemfölötti mivoltát. Első prédikációjában, amely igazi szónoki remekmű – több benne a metafora, mint a mű többi részében együttvéve –, a bűntudat felkeltésével próbálja a vallás javára fordítani a járványt.

Részt vesz az egészségügyi csapat munkájában, de hite és erkölcsi világképe megrendül, amikor tanúja lesz egy kisfiú halálának; második prédikációjában már egy félelmetes, az ember számára megérthetetlen Istent ábrázol. Az atya végül a belenyugvást és a felebaráti szeretetet hirdeti, miközben az eretnekség határát súrolja.

Paneloux atya halála, melyet bizonytalan tünetek előztek meg és amely során nem beszélt (nem tudni, hogy pestises volt-e, vagy hitével együtt összeomlott), kétes esetként van nyilvántartva. Ez az eset is tükrözi Paneloux megváltozott világnézetét.

Tarrou, aki az ateista szentté válásra törekszik, és sztoikus hozzáállást képvisel, a kötelességét teljesítve, az utolsók között halt meg, hasonlóan az atyához, mert az óvatlan ápolók számára is sebezhetővé váltak a pestis előtt. Camus szerint „minden eszme, legyen az vallásosság vagy forradalmiság, minden absztrakció bűn.”

Tarrou, aki apja, a halálos ítéleteket hozó bíró miatt otthagyta családi házát, lázadó forradalmárrá vált, amíg Magyarországon nem látott egy kivégzést, ami ráébresztette, hogy csupán a gyilkolás egy másik formáját választotta. A múltjával való fertőzésre döbbent rá, miközben azt hitte, a pestis ellen küzd.

Tarrou, aki elhagyta a történelmet és nem akart ártani, nem ítélkezett, mert az ítélet szükségszerűen elítélés is. Korábban a pestis végleges megsemmisítésére vágyott, de rájött, hogy csak az a miénk, ami nem tartós, minden győzelem ideiglenes. Mivel soha nem ismerte a reményt, nem bízhat végső győzelemben, de az áldozatok mellé állt és a cselekvést választotta: megszervezte az önkéntes alakulatokat.

Ez a békességre vágyó humanista lett Rieux doktor legközelebbi társa; egymást kiegészítve, barátságukban – a tengerben megmártózva – egy pillanatnyi szabadságot is teremtettek maguknak.

Az újságíró, Rambert fejlődése hasonlóan alakul, mint Tarroué: végül eldönti, hogy marad a városban, és vállalja a közös sorsot. Kezdetben minden lehetséges módot megragad, hogy elszökjön és visszatérjen feleségéhez Párizsba, de miután megismeri Rieux feleségének sorsát, és lehetősége nyílna a menekülésre, már úgy érzi, kötődik a városhoz és inkább marad, hogy segítsen. Döntését szintén múltja indokolja: korábban a spanyol polgárháborúban a legyőzöttek oldalán harcolt.

Ellentétben az orvosokkal, az ítélkező bíró, Othon is átalakulásokon megy keresztül. Kezdetben ellenszenves, de kiderül, hogy mennyire szereti kisfiát. Bár stílusa és magatartása félrevezető lehet, kötelességtudata és a gyász miatt csatlakozik az önkéntesekhez.

A történet hátterében Rieux anyja is megjelenik, mint egyszerű, együttérző és földönjáró személyiség, akinek alakja, mindenféle absztrakció ellentéteként, elpusztíthatatlan. Szintén pozitív szereplőként tűnik fel az öreg Castel doktor, a szérumkészítő, aki szintén kivételes esetként bizonyítja, hogy az emberi érzések erősebbek lehetnek a halálfélelemnél. Felesége ráébred, hogy nem tudnak egymás nélkül élni, és visszatér hozzá Oranba.

A krónikák figyelmet fordítanak azokra a különös (abszurd) karakterekre, akiket valamilyen mechanikus tevékenység, vagy mánia segít a túlélésben: Tarrou kedvenc személye az az öregember, aki rendszeresen kimegy az erkélyére, hogy leköpdösse a macskákat; Rieux rendszeresen látogatja azt az asztmás, excentrikus életművészt, aki az ágyában fekve borsószemeket rakosgat egyik edényből a másikba (ennek ironikus értékelése a mű végén az orvos véleményével egyezik meg: „Már hallom is, ahogy mondják: ‘Halottaink!’ – aztán mennek lakomázni.”); továbbá a doktor egyre több figyelmet szentel Grandnak, a megcsalt és elhagyott kishivatalnoknak, aki megszállottan csiszolja egy irodalmi mű kezdő mondatát.

Camus szembenállítja ezeket a szereplőket a szolidaritást különböző formáiban megnyilvánuló szereplőkkel. Elítéli azokat, akik a veszélyből hasznot húznak, a kapzsiakat, az önzőket. Ilyen például azoknak a csoportja, akik szöktetéssel foglalkoznak (Gonzales, Garcia, Raoul, Marcel, Louis), és az egyre magányosabbá váló, bizonytalan múltú Cottard, aki valamilyen büntetés vagy leleplezés elől rettegve – nem ismert, hogy mit követett el – különböző magatartásformákat próbál ki (a mű végén menekül, majd megőrül). Cottard mindig azokkal érez együtt, akik hasonlóan félelemben élnek, mint például egy fiatal hivatalnokkal vagy egy arab gyilkossal.

A veszteségek pótolhatatlanok: Tarrou, Paneloux, Othon és kisfia mind elhunynak, Rieux tragédiáját pedig tovább súlyosbítja, hogy felesége a szanatóriumban, egyedül hagyatva hal meg. Mindezek ellenére az abszurd fölötti győzelem csak átmeneti; hiába próbálnak az emberek elfeledkezni, Rieux tudja, hogy az öröm mindig veszélyben van, hiszen a pestis bacilusa sosem pusztul el teljesen, nem tűnik el végleg.

Az író szenvtelenül, árnyaltan, fegyelmezetten, tiszta nyelven törekszik a hitelességre, tárgyilagosan tárja elénk a járvány terjedésének részletes adatait, orvosi leleteket, hatósági intézkedéseket – mindezt érzelemmentes, pátosztól mentes hangnemben.

A kisfiú haláltusája alkalmával, amikor majdnem minden szereplő jelen van, hogy tanúi legyenek az új szérum hatékonyságának – ami végül nem hoz eredményt –, a jelenet különösen megrendítő. Paneloux megrendül, Rieux egy pillanatra elveszíti önuralmát, az öreg Castel görcsösen mosolyog, még a többi beteg is csendben marad; mindez aprólékosan kidolgozott gesztusok sorozatában bontakozik ki: Tarrou letörli a verejtéket, Rieux összeszorítja a fogát, a pap letérdel.

A regény vázát Rieux krónikája képezi, amit Tarrou jegyzeteivel (naplójával) és vallomásával egészít ki. Camus objektív tónust teremt azáltal, hogy a két szereplői elbeszélői szálat összefűzi, azonban a témájának megfelelően egyes szám harmadik személyben ír, mert véleménye szerint ez az elbeszélési mód illik leginkább a tárgyhoz.

Bár a mesélő próbálja elkerülni saját maga bemutatását, mégis harmadik személyben szól önmagáról; és amikor a szereplők áttérnek a „mi”-re, ő is ezt a közösségi nézőpontot választja a második résztől kezdve. A mű végén a fiktív narrátor felfedi, hogy ő maga Rieux, ami miatt az író kénytelen bevezetni egy újabb elbeszélőt.

A regényt az író krónikának nevezi, az elemzők pedig modern misztériumnak és tankölteménynek is hívják, kiemelve annak példázatosságát. Camus képzeletét a középkori pestis-misztériumok fogták meg, a mű pedig felidézi a haláltánc-műfajt is, tudatosan vállalt elődje pedig Daniel Defoe „A londoni pestis” című műve. Az író Thuküdidész „A peloponnészoszi háború története” című művének tárgyilagosságát és hitelességét tartja szem előtt, Rieux pedig hosszú pestistörténeti betét-fejtegetésében felidézi az athéni járványt is.

A pestis a műben nemcsak a német megszállást szimbolizálja, hanem az emberi sors abszurditásait és a tudatban pusztító vészt is. Albert Camus szerint a regénynek társadalmi és metafizikai jelentése is van: a pestis minden csapást jelképez, ami az emberiséget sújthatja, a titokzatos és ellenséges erők szimbóluma.

Az író az örök jelenlétű csapás, a rossz és a szenvedés elméletét hirdeti, miközben hangsúlyozza, hogy a harc eredményei csupán átmenetiek – a legyőzhetetlen, kipusztíthatatlan pestis mindannyiunkban jelen van. Camus szerint azonban éppen a csapások idején derül ki, hogy az emberek többnyire inkább jók, mint rosszak, és több a csodálnivaló bennük, mint a megvetnivaló.

Dr. Rieux és társai az emberi lét örökös, soha nem biztos, veszélytelen, de mégsem hiábavaló harcát vívják a rossz, az értelmetlenség és a halál ellen. Tudják, hogy győzelmük csupán ideiglenes, de a mások nyomora és a saját szenvedésük, valamint az irántuk érzett kötelesség, mások példája vagy saját kétségbeesésük ráébreszti őket arra, hogy a baj soha nem szűnik meg teljesen. Azonban vigaszt nyújt az a tanulság, hogy bármi történjék, az emberi szeretet mindig kívánható, és néha el is érhető.