Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz elemzés

A költemény eredetileg a kilencvenes években íródott, kezdetben „A füredi parton” címmel. A pontos születési időpontja ugyan vitás, de úgy tűnik, egyértelmű, hogy Csokonai műve debreceni kizárása után jött létre.

Erre utal a negyedik versszakban található sorok: „Akik hajdan jó barátim voltak, / Még felkőltek ellenem, / Üldözőim pártjához hajoltak”. Az is logikus feltételezés, hogy a költemény a Lilla-szerelem kezdetét (1797) megelőzően született meg, mivel az első változatban a költő még „Rózsi” elvesztését siratja. Később, 1803-ban a vers bekerült a készülő Lilla-kötet harmadik könyvébe.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz elemzés

A vers retorikai felépítése, amelyben a költő az allegorikus, megszemélyesített alakhoz, Ekhóhoz szól, az óda és a himnusz műfajával áll kapcsolatban. Azonban a mű alapállapota, a csalódottságot és rezignációt sugárzó hangulat az elégiákkal rokonítja a költeményt. Emiatt a művet elégiko-ódának is nevezhetjük, amely hibrid formájával új teret nyit a klasszikus költészeti műfajok értelmezésében.

A vers Csokonai Vitéz Mihály munkájában a Tihanyi-öböl két ellentétes partját, Füredet és Tihanyt állítja szembe egymással. E két helyszín többet jelent pusztán földrajzi helyzetüknél, metonímiaként szolgálva különböző jelentésekre utalva.

Tihany a magány, csend és remeteség szimbóluma, részben a helyi remetebarlangoknak köszönhetően, míg Füred a világias élet, társasági mozgolódások és a költőt kirekesztő társadalom képviselője.

A vers formai sajátosságaira is hatással van ez a kettősség. A tihanyi visszhang ihlette meg a versszakok végén ismétlődő sorokat, amikor is úgy tűnik, mintha „Tihany nimfája” válaszolna a költő panaszaira, az utolsó szavakat ismételve. Ez a forma egyúttal a reneszánsz kori, Balassi Bálint által is kedvelt ekhós vers hagyományát éleszti újra.

A tihanyi Ekhóhoz című vers érzékeny stílusa markánsan megkülönbözteti Csokonai Vitéz Mihály korábbi, klasszicista ódáitól és elmés költeményeitől.

E műben a költő nemcsak a felvilágosodás társadalmi ideáljaira utal, hanem a szuverén polgárlét magasabb rendű létmódját is hangsúlyozza a „ember és polgár leszek” kifejezéssel. Csokonai ebben a versben említi meg név szerint Rousseau-t is, aki hasonlóan a magányba vonult vissza.

A „magányos, árva szív”, a „halovány hold”, a sírás és a természet imádata mind szentimentalista elemek, amelyek a költőt az érzéketlen tömeg szembeállításával jelenítik meg. Ez a kontraszt is tipikusan szentimentalista vonás, amely a vers egész hangulatát meghatározza.

A vers szerkezete egy általános állapotból egyre konkrétabb részletek felé halad. Elsőként az emberi társadalom nagy, tagolatlan tömegére irányul a költő panasza, majd a korábbi barátok szűkebb körére tereli a figyelmet, végül pedig a legmélyebb csalódást, Lilla hűtlenségét emeli ki.

A növekvő csalódottság logikusan vezet oda, hogy a költő maga is elhagyja a társadalmat. Ez a magatartás a szentimentalizmus egyik központi eszméjét tükrözi: a magány egyszerre fájdalmas és kívánatos, egy vigaszt nyújtó egyedüllét is. Ezt az érzést dolgozza fel a költő másik jelentős szentimentális művében, A Magánossághoz című költeményben is.

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz elemzés

Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz verse

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállja ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.