Jorge Semprun: A nagy utazás olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

A spanyol származású, franciául alkotó, baloldali szellemiségű forradalmár-politikus író, Jorge Semprún életművének alapkönyve és első (és azóta is legismertebb) sikerregénye, A nagy utazás, antifasiszta önéletrajzi történetet elevenít meg. Semprún, aki maquisard-ként harcolt a második világháború alatt, 1943-ban esett fogságba a Gestapo kezébe, majd került compiégne-i gyűjtőtáborba és végül a buchenwaldi koncentrációs táborba. E tapasztalatok mélyen meghatározták írói munkásságát, melynek állandó témái a háború, az ellenállás és a koncentrációs táborok világa lettek.

A Nagy utazást már 1945-ben megkezdi írni, ám tizenhat évvel később kerül publikálásra. „Mindenképpen be kell fejeznem majd a könyvem, mert be kell fejezni, pedig tudom már, hogy fabatkát sem ér. Most még nem tudom elmondani ennek az utazásnak a történetét, várnom kell még, előbb el kell felejtenem az utazást, akkor talán el tudom majd mondani” – vallotta a könyv megírásáról.

Semprún nem kívánt emlékismételővé válni: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosként. Én nem akarok régi frontharcos lenni. Én a jövő frontharcosa vagyok.” Az író mélyen érintette a pusztán a jelennek-élés hozzáállásának könnyűsége: „Mert túlságosan könnyű semmit sem tudni, vagy úgy tenni, mintha semmit sem tudna az ember.” Végül mégis a háború óta felnőtt új nemzedékhez fordult könyve ajánlásában.

Semprún életművének középpontjában mindig az emlékezés és a tanulságok levonása állt, melyek által a túlélés és az emberség értékei váltak egyértelművé olvasói számára.

Jorge Semprun: A nagy utazás olvasónapló

A regény alapján a mű keletkezésének kiváltó oka, indíttatása Gérard találkozása Asconában Sigriddel, a csak az adott pillanatnak élő német lánnyal volt, aki semmit sem akart vállalni a múlt súlyából, nem tudva, hogy a K. és a Z. hazájának koncentrációs táborait jelenti – holott maga is lehetne akár Haas doktor lánya is.

A könyv visszatekintő emlékezésfolyam a megírás pillanatából: Semprun többrétegűséget és a folyamatok bonyolultságát szeretné érzékeltetni. Szabad asszociációkon alapuló, motivikus szerkezetében tér- és idősíkváltásokat alkalmaz, valamint éles fordulatként, nézőpontváltást hoz be a záró, rövid második fejezetben.

A cselekmény négy fő idősíkon bontakozik ki. A középpontban áll a compiégne-i gyűjtőtől Buchenwaldig tartó, négy napig tartó vonatút utolsó huszonnégy órájának drámai története a holttestekkel zsúfolt marhavagonban, melynek végállomása az alagút vége: a megérkezés. E keretben felidéződik a főhős korábbi élete is: a hágai gyerekkor, a spanyol polgárháború, Gérard-Manuel menekülése Franciaországba és filozófiai tanulmányai. Ezek a jelenetek igazolják, hogy a jelen mindig a múlt szükségszerű következménye, melyek megértése és értékelése nélkülözhetetlen az emlékezés során.

A regény harmadik szintje az utazáshoz képest későbbi események előrevetítése, amelyek bekövetkeznek a váratlanul, kivételesen egészségesen átvészelhető két év után. Ide tartozik a tábor kívülről látott perspektívája, a francia misszió lányainak látogatása, a megütközés bujkáló SS-ekkel, valamint a hazatelepítési központban, Eisenachban töltött idő és az asconai tó partján tett pihenés. Ebben a relatív jövő-szintről előre- és hátramozgások történnek, hasonlóan a többi idősíkhoz, például: „két évvel később, Asconában, eszembe jutott”, „még nem tudom, hogy meg fog halni”, „befejezem majd a könyvem”, „egyelőre nem mondom el”, „te magad is halott leszel” stb.

A negyedik szint, azaz a megírás ideje a főcselekmény jelenéhez képest jövőbeli, harmadik idősíkot emlékként írja le, így a múlt mindig beépül a relatív jelenbe. Minden egységes múltként jelenik meg a főcselekmény perspektivikus képeiben: az út és visszaút, az előzmények, a felszabadulás és a későbbi tapasztalatok többszörös áttételekkel és szimultán technikával. Az állandó tér- és idősíkváltásokat a szűkös mozgásterében szabadon működő tudatmozgás, valamint a lidérces elcsigázottság, teljes kimerültség subjektivizálja, amit a százhúsz emberrel zsúfolt, lezárt vagon szolgáltat alapot: „hány nap telt el?”, „századok múltak el azóta”. A beszűkült tér ellentéteként a időbeli tágítás motiválja, amit a helyzet, a fizikai és lelki állapot fokozása érdekében használnak a főhős személyes tapasztalatai szerint. Ez a folyamat azonban nemcsak időbeli, hanem térbeli szempontból is dinamikusan változik, hiszen a megpróbáltatások és kihívások között ingadozik, ami fokozza a regény feszültségét és intenzitását.

Semprun művészetének lényege az emlékezés művészete és az emberi sors mélységeinek felfedezése. A regény által ábrázolt történeti események és személyes élmények révén megmutatja, hogy a múlt és jelen kapcsolata nem csupán kronológiai, hanem szellemi és érzelmi dimenziókban is gazdag. Az idősíkok közötti átjárás és a szimbolikus helyszínek használata révén Semprun egy olyan művet teremtett, amely nem csupán a túlélés és az emberség erejéről szól, hanem arról is, hogy hogyan formálják az egyének és a társadalmak múltjuk és jelenük viszonyát.

Az írói technikák és a narratív struktúra összetettsége lehetővé teszi, hogy az olvasók számára átélhetővé váljon az elnyomás és a túlélés kettőssége, valamint a szabadság iránti vágy és az emberi méltóság védelmének fontossága. Semprun művei által a történelem áldozatainak emléke életben marad, miközben kérdéseket vet fel arról, hogyan emlékezünk és mit tanulunk a múltból a jelen és a jövő számára.

A regény címe metaforikus értelemben is értelmezhető: nemcsak a konkrét utazásra vonatkozik, hanem egy időbeli utazásra is, amely a kétszer tizenhat év távlatában történik, visszatérve a lélekben a vonatútra és annak keretében a gyermek- és ifjúkorba. A második fejezetben, a megérkezéskor, a narratíva váltása is érzékelhető: Gérard már a semuri fiú halála után beszél harmadik személyben, miután elveszítette társát és vele az összetartozás érzését. Fizikai szenvedése pedig olyannyira fokozódott, hogy az öntudatlanságig terjedt.

„A bajtársak halálával meghalunk mi is, és éppen ezzel tagadjuk, ezzel semmisítjük meg, bajtársunk halálát életünk értelmévé alakítjuk; Vége, vége az utazásnak, itt kell hagyni semuri bajtársamat. Azazhogy ő hagyott el – egészen egyedül maradtam. Lefektetem holttestét a vagon padlójára, mintha önnön elmúlt életemet helyezném oda, minden emléket, ami a hajdani világhoz kapcsolódik. Mindaz, amit a véget nem érő nappalokon és éjszakákon elmondtam neki, az Hortieux-fivérek története, az auxerre-i börtönélet, Michel meg Hans, a fiú, akit az othe-i erdőben fogtak el – mindaz, ami az életem volt, elenyészik, minthogy ő már nincs itt. A semuri fiú meghalt, s én egészen egyedül maradtam.”

Semprun írásában a múlt és jelen, a személyes és történelmi események összefonódása tükröződik, amely által mélyebb betekintést nyerhetünk az emberi sorsok és az emlékezés jelentőségébe.

Semprun művészetében nem csupán az időkezelés idézi fel Proustot, hanem több közvetlen emlék és visszaemlékezés is fontos szerepet kap. Gérard hol a vagonban próbálja rekonstruálni Swann cselekményét absztrakciós gyakorlatként, hol azonosul Marcellel; a kertajtó-csengő hangja gyermekkori emlékeket idéz fel benne; és ott van a híres madeleine-sütemény motívum is, bár itt ellenkező előjellel, fekete kenyérszeletekkel Asconában.

„Anyám süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor odaért az ínyemhez, megremegtem. Catherine asztalhoz hívta a társaságot. Oroszos vacsorát adott gépiesen beleharaptam a fekete kenyérbe, s akkor a kissé savanyú, fekete kenyér íze, s az, ahogy lassan rágtam a ragacsos, fekete kenyeret, nyers erővel hívta életre a csodálatos perceket, amikor” – idézte Gérard.

Ahogyan Proustnál, Semprunnál is fontos szerepet kapnak az álmok (Gérard vagonbeli zuhanás-rémálma közös a semuri fiúéval), valamint a gyerekkori emlékek (Nijhoff hágai könyvkereskedése). Az író réteges idődimenziós technikája lehetővé teszi jellemrajzok gazdag megrajzolását és folyamatos értékelését, miközben filozófiai mélységet is nyújt. Semprun nem követi az egyszerű kronológiai elrendezést, inkább motivikus szerkezetet alkalmaz, látszólagos gondolatáramlásokkal és ismétlődő visszatérésekkel. Ez a módszer segít érzékeltetni a szabadság fogalmának sokoldalú megvilágítását és az identitás különböző aspektusainak problémáit.

„A mi történelmileg közös lényegünk, mindannyiunké, akiket 1943 folyamán letartóztattak, a szabadság” – hangsúlyozza Semprun, miközben művében az önmegvalósítás lehetőségei és az identitás keresése is központi szerepet kap.

Semprun művészetében az önkéntelenül felötlő emlékeket gyakran a helyzetek, reakciók és magatartások hasonlósága vagy ellentétessége hívja elő. Például a trieri elvadított kődobáló kis náci, akit Gérard figyel, felidézi barátját, Hansot, ugyanakkor emlékezteti egy másik esetre is: két fiatal francia partizánra, akik nem képesek kivégezni egy sebesült SS-t, mert nem azért álltak szemben a háborúval tizenhét éves korukban, hogy kivégzenek egy sebesültet. Gérard örömmel jegyzi meg, hogy „a két fiatal partizán elkövette ezt az ostobaságot, mert ők lágy és tiszta szívvel kerülnek ki a háborúból.”

Semprun írásai során rendet teremt a világ dolgaiban, és önvizsgálattal kutatja, mi segítette az embertelenségek átvészelésében. Ő egy emlékező homo moralis, aki élethelyzeteket, jellemeket és tetteket emel ki, majd a felidézett sorsok alapján tisztázza a valódi értékeket. A kiélezett szituációkban megmutatkozó magatartásformák alapján csoportosítja és értékeli az embereket. A tábori viszonyokban az ember állattá válhat, lopni kezdheti társa kenyerét, sőt, akár a sírba is taszíthatja társát. Ugyanakkor Semprun szerint a tábori körülmények között is megmutatkozhat az ember legyőzhetetlen oldala, aki utolsó erőforrásait is megosztja, hogy segítsen bajtársán.

„Nem a táborban lesz legyőzhetetlen állattá az ember. Amikor odakerül, már akkor is az. Társadalmi természetében már jelen van a lehetőség, öröktől fogva jelen. A tábor csupán végleges helyzeteket teremt.”

Semprun írásai által a társadalmi és emberi viszonyok mélyebb megértésére nyílik lehetőség, miközben az emberi erkölcsi dilemmák és értékek kiemelkednek az írói művek során.

Semprun értékrendjében a legmélyebben a magukból kivetkőzöttek, az embervoltukat elvesztett kegyetlenség és ostobaság képviselői találhatók. Ide tartoznak a „los, los”-t üvöltöző brutális SS-ek, a letartóztatók csoportja, köztük Haas doktor, a Gestapo tartományi főnöke, valamint mindenféle más „boche”, azaz németek. Ezenkívül ide sorolhatók az árulók, a gátlástalan önzők is, mint például Vacheron, aki fogságában sem tartja fontosnak a tisztességet, vagy Ramaillet, aki éjszaka lopva eszi meg csomagjai tartalmát, hogy ne kelljen megosztania cellatársaival. Ők valójában az igazi foglyok, mert menthetetlenek mindannyian.

A szabadság fogalmának pontosabb megértéséhez kulcsszereplő a német börtönőr, akinek jelenléte kézzelfoghatóvá teszi az idebent és odakint relativitását. A rács két oldalán állók, a letartóztatók és a letartóztatottak szabadsága, választási és döntési lehetőségei is megkérdőjeleződnek ebben a kontextusban.

„Azért vagyok letartóztatva, mert szabad ember vagyok, mert szükségét éreztem, hogy éljek a szabadságommal, mert vállaltam ezt a szükségességet” – hangsúlyozza Gérard.

Semprun szerint nem lehetnek szabadok a passzív elviselők, az értetlenül szenvedők sem. A vagonban elsőként elpusztuló öregember tanácstalan kérdése – „Hát értik ezt?” – visszatérő mottóként szolgál, felidézve például a láger fertőtlenítőjében társalgó belga szenátor és miniszter teljes értetlenségét. Azok számára, akik nem értik meg a múltat, a jelen borzalmai felfoghatatlanok maradnak.

A tudatosan és szabadon döntő emberek sokfélesége különösen jól megjelenik Semprun művében. Példaként szolgálhat erre a compiégne-i menet csoportképe, amelyet Gérard figyel meg egy ismeretlen férfi szemével kölcsönzött tekintettel. Az oszlop tagjai túlnyomórészt fiatalok, akik ruházatukból és megjelenésükből – vastag cipőkből, bőrzekékből, tüske szaggatta nadrágokból – egyértelműen azonosíthatók, mint maquisard-ok, azaz ellenálló harcosok. A menetoszlop erejét és emberi sokszínűségét nyitott könyvként olvashatjuk, ahol minden emberi sorsban egy tömör és bonyolult igazság rejlik. Ezek az emberek nem csupán véletlenül elfogott szürke egyedek egy városi razzián, hanem olyanok, akik szabadon vállalták az egyenlőtlen küzdelmet, és győztesek seregének érzetét keltették az úton.

Gérard társai változatos jellemeket képviselnek, akik különböző döntéseket hoznak a kritikus helyzetekben. Az ő történetük is azt mutatja, hogy a józan ész és a helyes döntés nemcsak egyféle úton járható. Gérard élete során mindig talál társat, akik segítenek neki: legyen az Hans és Michel barátsága, vagy azok a történelmi események, amelyek szétválasztják őket – német zsidót, francia ellenállót és vörös spanyol fiút. A börtönben az othe-i erdei srác, a vagonban pedig a semuri fiú lesz mellette, mert mindig akad valaki, aki megosztja vele a sors terhét, és segít, amikor minden reménytelennek tűnik. Ezek a történetek példát mutatnak arra, hogy mindig van valaki, aki kiemelkedik a névtelen tömegből, és útmutatást ad a helyes útra.

Gérard Semprun emlékezéseiben számos tragikus esemény és személyes veszteség elevenedik meg, amelyek mély nyomot hagynak életében. A legjobb társak – mint Hans, Iréne és a semuri fiú – halála különösen megrázóan érinti, hiszen Gérard számára nem ismeretlen a halál és annak mindennapi jelenléte. A kivégzések drámai pillanatai, mint René Hortieux méltóságteljes halála vagy az orosz fiatalember kötél általi kivégzése, fájdalmasan tragikus emlékeket idéznek fel.

Gérard reménykedik abban, hogy azok a fiúk, akiknek édesanyjuk a gyerekei halálhírével mentegetőzött, nem haltak meg a háború borzalmai között. Ugyanakkor emlékeiben ott van a német börtönőr is, aki sorsát elfogadva a frontra indul, egy reménytelen helyzetben. Gérard számára ez a kérdés nem csupán egyéni tragédiákat, hanem a háború emberi súlyát és értelmetlenségét is szimbolizálja.

Semprun visszaemlékezései mélyen áthatottak a háború kegyetlenségével és a tragikus sorsokkal, amelyek mindig jelen vannak az emberi emlékezetben, mint felemelő, mégis szívszorító tanulságok a történelem legborzasztóbb időszakából.

Gérard Semprun életútja számos ponton párhuzamba állítható Semprunéval: mindkettejük életét jellemzik az idegen földön való küzdelem és az életút változatos állomásai, Spanyolországtól kezdve egészen Párizsig, az ellenállás és a táborok világáig. Gérard azonban nem csupán egy forradalmi szellemű intellektuális, hanem egy fejlett etikai érzékkel rendelkező harcos humanista is, aki számára mindig is fontos volt mások megértése és megértetése.

Számára a németek elleni harc nemcsak külső ellenség legyőzését jelentette, hanem belső kihívást is, hiszen képes volt emberséges szemmel nézni ellenségeire is. Spanyolországi forradalmárként Franciaországban is idegenként érezhette magát, de önérzetes volt és kemény, soha nem adta fel küzdelmét az igazságért és az emberi méltóságért.

Élete során a társak és barátok szerepe mindig kulcsszerepet játszott. Tragikus, hogy a Tabu-csoport pusztulásáról éppen a vagonban, utolsó napon értesült, és a háború után is a barátaival, mint Michellel vagy Hans Freiberggel való nyomozások maradtak vele életében.

Gérard számára az emberek, akikkel találkozott és azok sorsa mély benyomást gyakoroltak rá. Például a Vaugirard utcai zsidó nő esete is megrendítette, aki saját elzárkózásával és bezárkózásával nem látta meg körülötte az embertársakban rejlő lehetőségeket. Gérard számára ez a helyzet azt mutatja, hogy az emberek gyakran saját magukat is kirekesztik és elzárnak a segítségtől, ami tragikus következményekkel járhat.

Az életében tapasztaltak és az átélt tragédiák mindig mély filozófiai és erkölcsi értékelést kaptak tőle, és ezek az élmények alakították az őszinte humanista látásmódját és szemléletét.

Semprun személye és életműve számos tekintetben mélyebb betekintést nyújt a modern irodalomban és politikai életben egyaránt. Mint a spanyol kommunista párt által kizárt személy, politikai nézetei és világlátása jelentősen megváltozott az 1968-as események és a gulágok hírének hatására. Későbbi műveiben túllép a hagyományos realista regény formáin, ám megoldásai, szerkezete és stílusa továbbra is népszerűvé teszik „A nagy utazást”.

A semuri fiú, mint a regény egyik alapvető karaktere, élettel teli példája annak, hogyan lehet valaki tehetős családból származó, de mégis a hazafiasságot választó maquisard. Gyakorlatias megközelítése és egyszerű világlátása ellenére éles véleményt formál fontos életkérdésekről. Utolsó mondata, „Ne hagyj el, pajtás!”, mélyebb jelentéssel bír: ez nemcsak az életbe, hanem a másik emberbe való kapaszkodás kifejeződése is, így az érkezés motívumát is hordozza, ami átvitt értelemben a másik ember megtalálását jelenti.

Semprun életműve és Gérard története összességében kiemelkedő példája annak, hogyan formálják és mélyítik el a személyes tapasztalatok és a történelmi események az egyéni és kollektív emlékezetet egyaránt.