Ady Endre: Őrizem a szemed elemzése

Ady Endre, vagy születési nevén Ady András Endre (Érmindszent, 1877. november 22. – Budapest, Terézváros, 1919. január 27.) a 20. század egyik kiemelkedő magyar költője és a magyar politikai újságírás meghatározó alakja volt.

Munkássága nem csak a műveltség és irodalom területén volt jelentős, hanem társadalmi fejlődést és haladást is sürgetett cikkeivel. Verseinek témái az emberi lét számos aspektusát ölelik fel.

Ady hazafias és forradalmi szellemű íróként is tiszteletre méltó, kiemelkedő magyar és európai gondolkodónak számított. Az emberi létet érintő alapkérdések, mint a szerelem, a szülőföld iránti elköteleződés, a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság, mind visszaköszönnek költészetében.

Ady Endre: Őrizem a szemed elemzése

Keletkezés: 1916. január első fele

Megjelenés: A halottak élén című, 1918-ban megjelent kötetben.

A kötetben a versek egy olyan világot tükröznek, ahol a rémület ellenére is él a remény. A költemények azt sugallják, hogy bár tévedések és szenvedések árán, de az ember végül megtalálhatja és megteremtheti saját, emberhez méltó otthonát ebben a világban.

A „Csinszka versek” jellemzői között megfigyelhető az egyszerűség és a népiesség. A nyugalom és harmónia áthatja a versek szóanyagát, képeit és grammatikáját, melyekben a köznapi beszédhez közelítő nyelvezet dominál.

Ady Endre életében nehéz időszak köszöntött be: egyre több probléma sűrűsödött körülötte. Nem sokkal korábban veszítette el apai barátját, Kincs Gyulát, és a halál árnyéka beleivódott a költő idegeibe. Ebben az időszakban tartott a Rákosi-féle sajtóhadjárat is, amely tovább nehezítette helyzetét. 1915 decemberében az orvosi vizsgálat katonáskodásra alkalmasnak találta, és a várt felmentés nem érkezett meg.

E nehéz körülmények között Csinszka, Ady megértő és segítőkész társa, mellette állt. Ő vállalta magára a költő terheit, ezzel enyhítve partnerének nehézségeit.

Az „Őrizem a szemed” című vers az öregedő férfi féltő szerelmi vallomása, amely a szerelmi szenvedély helyett inkább a társra találás vigaszát és a háború sújtotta világban a védő, óvó otthon békéjét hangsúlyozza.

Ez a költemény az otthonos szerelmet dicsőíti, ahol a hazaérkezés motívuma maga a központi eleme. A „Érkeztem meg hozzád” mondat már önmagában is az otthonosság érzését sugározza. Ez a motívum nem csupán egy a sok közül, hanem alapvetően meghatározza a vers mondanivalóját. A versben a hazaérkezés a jelenetet átható szituáció, ahol az idegen világ és a társra lelt ember ellentéte bontakozik ki.

A költemény paralelisztikus-ellentétező kompozícióját (keresztszerkezet ABAB) jellemzi, ahol a vers két része egymást keresztezve, párbeszédet folytat. Az első és harmadik szakasz főként az otthongondolatot, míg a második és negyedik az ellenséges világot tárja elénk.

A versek formája és szerkezete különleges: az első versszak két párhuzamosan felépített kijelentő mondatból áll, az ismétlések és a ragrímek által létrehozott keresztrímek, valamint a 4/3 osztású, ütemhangsúlyos sorok a népdalköltészet egyszerűségét idézik elő. A népi jelleg és nyugalom továbbá a viszonylag hosszú, három- és négy szótagú szavak magas aránya (53,9%) által is erősített.

A formai jellegzetességek a megtalált boldogsághoz való ragaszkodást és a nyugalmat emelik ki. A kéz a kézben fogás és az egymás szemébe nézés képei biztonságérzetet sugároznak, kiemelve a védelmező és gondoskodó érzések kölcsönösségét.

A legtöbb kultúrában az egymást fogó kéz és az egymás szemébe mélyedő pillantás a társra talált sorsokat és szerelmespárokat szimbolizálja. Ezek a gesztusok átadják az otthon lényegét, egyrészt az idegenséggel szembeni biztonságot, másrészt az értelmetlen létezéssel szembeni értelemmel teli emberi életet.

A látszólagos nyugalom alatt azonban felbukkan mindannyiunk közös sorsa, a „vénülő” szó megismétlésével hangsúlyozva a halál elkerülhetetlen közeledését.

A második versszak teljes nyugtalanságot tükröz. Itt eltűnik a hagyományos magyar verselés, helyét a szeszélyes időmérték veszi át; az enjambement-ok, a rímtelenség és a rövid szótagok sokasága törik meg a vers szabályosságát.

A versszak apokaliptikus képet fest a szerelmesek otthonán túli, riasztó idegenségű valóságról („Világok pusztulásán”). Az egyedi és elvont főnév többes számú használata, valamint a gerundiumos tömörítés („világok pusztulásán”) felnagyítja a fenyegető veszélyt.

A versszakban domináló érzés a rettenet és a riadtság, amint azt a szöveg is sugallja.

A „ősi vad” kifejezés, amely a második sor elején jelenik meg, a világirodalomban gyakran a személyiség primitív rétegeit és a tudatalattit szimbolizálja. Ebben a kontextusban a vademberi állapottól való átlépést jelenti az igaz emberi mivolt felé; az értelmetlenség birodalmából az értelem területére. Ez a folyamat a humanizáció, amelyet a lírai alany társra találása és az otthon megteremtése tükröz.

A világméretű katasztrófa élményét enyhíti valamelyest a hazaérkezés motívuma, bár ez az elem a versekben nem nyújt teljes biztonságot, ahogy azt a „S várok riadtan veled” kifejezés is tükrözi.

A harmadik versszak az elsőnek az ismétlése, ugyanazzal a grammatikai tartalommal, ám az érzelmi háttérben bekövetkezett változások miatt más a hatása. A második versszak által keltett riadalom átszínezi a képet: az egymást fogó kezek és az egymás szemébe néző pillantások már nem csupán biztonságot sugároznak, hanem a pusztulás okozta görcsös kapaszkodást is. A tragédia lehetősége és közelsége felértékeli az egymásra találás pillanatait, miközben tudatosítja ennek a boldogságnak a törékenységét és fenyegetettségét.

A záró versszak szorongó kérdéseit szintén ez az átértékelődés váltja ki. A versekben felmerülő „miért”-re és „meddig”-re azonban nincs válasz, a világ és az egyén sorsa kiszámíthatatlan. Az egymásba kulcsolódó kezek és az egymást őrző szemek ismételt motívuma a diszharmóniát ellensúlyozó harmónia és boldogság igényét hangsúlyozza. A második versszak rímtelenségével szemben a záró részben félrímek csendülnek össze, nem a megnyugvás békéjével, hanem az erőltetett illúzióval és az emberség megóvásának szándékával zárul a vers.

A vers két része műfaji megközelítésben is szétválik: az első és harmadik versszak az idill jegyeit viseli magán, míg a második és negyedik versszak inkább a ballada, azaz a tragédia irányába mutat.

A versben az otthontalanság és az otthon közötti küzdelemben végül a dac marad meg zárszóként. A második strófa ugyan aláaknázza az első versszak által megteremtett idillt, a harmadik strófa mégis megismétli az első szavait. A negyedik szakasz első két sora, „Nem tudom, miért, meddig/Maradok meg még neked”, kérdőjelezi meg ezt a visszahódított idillt, de a két utolsó sor, „De a kezedet fogom/S őrizem a szemedet”, erőteljesen rácsap a dac moráljára.

A költemény lényegét az „Őrizem a szemed” címbe emelt sor összegzi. Az „őrzöm” helyett használt, régies „őrizem” forma már önmagában is pátoszt és ünnepiességet sugároz, amit az átvitt jelentés tovább erősít. A szemet általában nem szokták őrizni; ez a szokatlan használat, az archaikus alakváltozat és a címbe emelés megemeli a szót, önálló lírai sugárzást biztosítva neki.

Ez a cím az „Intés az őrzőkhöz” című költeményre is utal, mélyítve a vers mondanivalóját. Az őrzés gondolata átsugárzik a vers egészére, többé téve azt a puszta egyéni érzésnél. Az őrzés aktusa által a verssor egy veszélyeztetett, pusztuló világban az otthon akaratát, a boldogság vágyát és az idillről szőtt álmokat képviseli. Ez a motívum tükrözi a Csinszka iránti szerelmet, a kéz a kézben, a szem a szemben lévő szépségét. A diszharmónia fölött élt a harmónia, a tragédiát feloldotta a remény, képi formát adva az értelmes emberi létezés utáni vágyakozásnak: a boldogságakarásnak, az otthonigenlésnek.

Ady Endre: Őrizem a szemed elemzése

Ady Endre: Őrizem a szemed verse