József Attila A Dunánál elemzése

József Attila „A Dunánál” című műve a gondolati költészet remekei közé tartozik. Az eddig megismert gondolati versek közül említhetjük Ady Endre „A föl-földobott kő”, Radnóti Miklós „Nem tudhatom”, valamint Babits Mihály „Miért zokogsz fel, édes anyaföldem?” című alkotásait.

Ezekben a versekben a múlt, a jelen és a jövő különféle formában jelenik meg: Ady versében a múlt történelmi eseményei és a szülőföld iránti kötődés, Radnóti költeményében a háború borzalmai és az emberi sors kilátástalansága, míg Babits művében az anyaföld iránti szeretet és az emberi lét végessége kap hangsúlyt.

Az egyénre és a közösségre nézve ezek a versek fontos erkölcsi tanításokat közvetítenek. Ady műve a hűség és a hazaszeretet fontosságát, Radnóti verse az emberi szenvedés és az együttérzés szükségességét, Babits költeménye pedig a természet és az ember közötti harmónia megőrzését hangsúlyozza.

József Attila „A Dunánál” című verse is egyfajta erkölcsi parancsot fogalmaz meg: a történelmi tapasztalatok megértésén keresztül az egyén és a közösség számára egyaránt az összefogás és a megbékélés fontosságát hirdeti.

József Attila A Dunánál elemzése

József Attila gondolati költészete a halála előtti években, pszichés betegségeinek, gyakori zaklatott lelkiállapotainak és idegösszeomlásainak ellenére is kiteljesedett. Verseiben erőteljesen jelenik meg a közösség iránti felelősségtudat, költői hivatása és az európai értékek iránti elkötelezettség, mindez a korabeli barbár ideológiák terjedésének árnyékában.

József Attila „A Dunánál” című verse, amely kései lírájának egyik legfontosabb gondolati ódája, három részből tevődik össze. Az első szakasz a vershelyzetet állítja előtérbe, ahol a korábbi „Óda” című műben a Szinva patak, itt pedig a Duna kerül középpontba. Mindkét helyzetben a költő részletesen írja le a környezetet, összekötve a helyszínt a vers témájával: a patak kövei a szerelmet idézik, míg a Duna a rajta élő népek történelmét.

Ebben a műben a folyó több mint csupán helyszín vagy kiindulási pont; összetett, többrétegű jelentéssel bíró képként jelenik meg. A Duna, mint a költő gondolatainak és belső világának megjelenítője, a versben egyszerre szerepel bölcs és titokzatos hatalomként. A folyó képe a szövegben tovább gazdagodik munkás-, anya-, gyermek- és temetőmetaforákkal, így alakulva élet- és sorsjelképpé, amely egyszerre személyes és kollektív jelentést hordoz. Az eső, mint a múlt metaforája, a múló idő tapasztalatát fűzi be e sokrétű szimbólumrendszerbe.

A Duna, a természeti környezet egyik ősi eleme, már jóval a vidék lakóinak megjelenése előtt itt volt, és valószínűleg továbbra is itt marad. A folyó sok évezredes múltját és időtlenségét tekintve az emberi történések, mint háborúk, békekötések, küzdelmek és szenvedések, szinte jelentéktelennek tűnnek. Egy magasabb perspektívát nyújt, ha ezen időtlenségre gondolunk, és a költő is ebből az évezredes, időtlen nézőpontból vizsgálja a táj emberi történelmét.

A Duna az öröklét, a változatlan „mélység” szimbóluma, míg az emberi világ a „fecsegő felszín”, az állandóan változó és hullámzó jelenségek özöne (1. versszak). A Duna közönyös, egykedvű, örök jelenségként áll fenn – hasonlóan az esőhöz –, míg a múlt és a történelem változatos, esetleges és színes (3. versszak). Az emberek apró játékait játszák, de a Duna „másra gondol”, nem figyel rájuk, akár egy elgondolkozó anya, aki ölében tartja gyermekét (4. versszak).

A költő ebből az időtlen távlatból tekint a magyarság múltjára és jelenére, történelmére. Nem úgy, mint a történészek vagy politikusok, akik krónikákat kutatnak, elméleteket szövögetnek, és adatokat halmoznak fel. A költői megközelítés alapja az intuíció, a lényeg hirtelen, megvilágosodásszerű megértése. Ezt fejti ki a mű második része: „száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. Ez a hirtelen megértés hogyan lehetséges? A költő eleve hordozza magában a tudást, ahogyan ő fogalmaz, ősei hagyományozták rá múltjukat és emlékeiket, amelyek tovább élnek benne.

A lírai én a generációk – a „száz ezer ős” és saját maga – közötti egységét tapasztalja meg, ami számára a múlt és a jelen összekapcsolódását jelenti. Bár az előző nemzedékek aktív cselekvésben eltöltött élete és a költő passzív megfigyelése, a „látás” különbözik, mégis egymást kiegészítve válnak eggyé az alkotás és a „vallomás” folyamatában. Ez a tapasztalat az idősíkok összeolvadását eredményezi, ahol az idő megélése koncentrálttá, „száz ezer év” egyetlen pillanattá sűrűsödik.

Felmerül a kérdés, hogy vajon kik lehetnek azok az ősök, akiknek hangja visszhangzik a költőben. Melyik társadalmi réteg, melyik etnikum képviselői? A költő válasza egyértelmű: mindegyiküké, együttesen. Intuíciója által a világ közös lényegére nyílik meg a belátás, amely nem különböztet meg elnyomókat és elnyomottakat, magyarokat és románokat, honfoglalókat és meghódoltakat.

„Egyek vagytok bennem,” mondja a költő, hangsúlyozva, hogy ezt az egységet a sokszínű, esetleges és széthulló külső valóságban is helyre kell állítani a jelenkorban. Ehhez a Duna örök távlatától származó megértésre van szükség. Ahogyan a folyó egyként táplálta a különböző nemzedékeket és nemzeteket, úgy kellene az embereknek is önmagukat egyként szemlélniük. A történelem ekkor válik személyes sorsá, amelyet a lírai én magába fogad és vele együtt a „világot” is birtokba veszi. A harmadik versszak zárósora, a „mai magyarok”, kiterjeszti ennek a megállapításnak az érvényességét a költő nemzet- és kortársaira.

Az utolsó versszak fogalmazza meg a mai napig érvényes erkölcsi imperatívuszt, amely a múlt beismerését, a béke keresését, az emlékezést, és „közös dolgaink rendezését” szorgalmazza. A szöveg ebben a részben átvált az egyes számból többes számra, amivel a megállapítások közösségi jellegét erősíti. A Duna a záró versszakban az idősíkok összefonódásának és a békés harmóniának szimbólumává lép elő.

József Attila A Dunánál elemzése

József Attila A Dunánál verse