Márai Sándor: Egy polgár vallomásai olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Márai Sándor vált az ország egyik ismert és közkedvelt írójává „Egy polgár vallomásai” című művével, amelynek első része 1934-ben, második része pedig 1935-ben látott napvilágot. Ez a mű a legintimebb epikai műfajok közé sorolható, hiszen a napló és az önéletrajz elemeit ötvözi. A címe is utal a műfajra, és az olvasók számára az önéletrajzi jelleg is erőteljesen érvényesül, annak ellenére, hogy nincs szigorú időrend, és az elbeszélt életszakaszok közül kimaradnak a háborús évek és a forradalmak.

Márai, bár rendszeres naplóírást csak az 1940-es évektől folytatott, a műben már megjelenik ennek a műfajnak egy sajátos változata, különösen a második részben. Későbbi naplóbejegyzései már nem elsősorban életrajzi eseményeket tartalmaznak, hanem inkább szellemi megfigyeléseket és ezek reflexióit, amely tendencia újságírói munkásságának is lényeges részét képezi. Az első rész azonban túlmutat ezen: a „valódi” kassai polgárság társadalomrajzát tárja az olvasó elé, bemutatva egy olyan osztály társadalmi és személyiségfejlődését, amelynek folytathatatlansága már az első részt is áthatja, míg a második részben az elbeszélést kerek egésszé teszi az elemi befejezettség élménye.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai olvasónapló

Első kötet

I. A ház és lakói, a lakás, a város.
II. A család, az ősök, a rokonok.
III. Az iskola, a tanárok, a fiúk.
IV. Az elbeszélő lázadása, az első pesti tanév, 1914 nyara.

Második kötet

I. Keret: utazás Párizsba. Németországi évek. Leipzig, Frankfurt.
II. Németországi évek: Berlin. Házasság.
III. Párizsi évek. Olaszországi hónapok.
IV. Utazások: Damaszkusz, London, Genf. Hazatérés Budapestre, egzisztenciateremtés. Az apa halála.

A kötet 4-4 része további 11-12 fejezetre tagolódik, igen arányosan, egy- egy fejezet általában 3-4 könyvoldalnyi.

Az elbeszélő vallomásai a főszereplő személyiségének kibontakozását tárják fel: hogyan formálódik meg egy polgár a 20. század viharos körülményei között, hogyan ellenáll a különböző, gyakran ellentétes hatásoknak, és miként találja meg végül azt az utat és hivatást, amelyen keresztül önmagát megtalálva kifejezheti identitását.

Így válik felnőtté, íróvá, polgárrá, európaivá és magyarrá. A regényben az elbeszélő számára ezek a fogalmak válnak a legfőbb értékké, még akkor is, ha ez önfegyelmezést és lemondásokat is jelent. Bár a gyermekkor látszólagos védettsége és az ifjúság szabadsága vonzóbbnak tűnhet, mint a felnőttkor sokszor szigorú kötelmei, éppen ezek a kötelmek nyújtanak értelmet az életnek. A történetben az elbeszélő újságíróként és íróként találja meg önmagát.

Már kamaszkorában az írói pálya vonzotta az elbeszélőt, amihez családi ellenállást is le kellett küzdenie, miközben saját tehetségének mértékét és jellegét még nem ismerte fel teljesen. Németországba mint fiatal költőjelölt és újságíró érkezett, ahol meglepően gyors újságírói sikereket ért el.

Ennek ellenére hosszú évek teltek el, mire egy belső hang sugallatára úgy döntött, hogy elsősorban szépíróként kell kiteljesednie. Az írói hivatás felé való ösztönös, mégis következetes törekvés a mű második részének központi motívumává válik. Az elbeszélő sikerei és biztos nyugati életkörülményei ellenére döntő fordulatot jelent számára a felismerés, hogy „író csak az anyanyelv légkörén belül élhet és dolgozhat; s anyanyelvem magyar volt.”

Ez az elhatározás vezette vissza hazájába, évtizedekkel később, amikor már jól írt németül, és mégis olyan idegenné vált számára az idegen nyelv, hogy végül megrettenve tér vissza magyar anyanyelvéhez.

Az írás számára erkölcsi kötelesség, elkerülhetetlen személyes feladat, még akkor is, ha úgy véli: „az író megbukott, tekintélye megrendült, szavaira már senki sem figyel. […] Az irodalom elvesztette erkölcsi befolyását. A legmélyebb versek, a legégetőbb drámai felvetések, az epikai igazságosztó ereje sem képes már változtatni az emberi sorsokon. Az író nem tud beleszólni a kor folyamataiba; hallgatják, tapsolnak neki, majd elfelejtik, mintha csak egy utcai mutatványos lenne.”

Az írói pálya alakulásának éveiben az elbeszélőt folyamatosan foglalkoztatja az élet és az irodalom közötti kapcsolat kérdése. Mint fiatal újságíró, az „életet” és a szenzációkat kereste, de idővel úgy látta, hogy „az élet az író számára gyanús anyag, amelyet csak óvatosan és előkészítve szabad felhasználni.” Az írás, Osvát Ernő szavaival élve, életforma lett számára.

Bár az első kötet személyiségfejlődési ívét a kisfiúból lett kamasz lázadása is jellemezheti az iskolai nevelők és a szülői ház ellen, a történet igazán a második kötetben bontakozik ki, ahol a védelmező otthonból a zord világba lépés valósul meg.

A vallomás személyes hangvételét az első vagy akár a többes szám első személyű előadásmódja is kívánhatná, ám a mű címe, az „egy polgár” kifejezés általánosít, és bárki lehetne ezen belül a társadalmi rétegből. Ez a megfogalmazás nemcsak az önéletrajzi vonatkozásoktól távolodik, de a regényes jellegét is erősíti.

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem azonos az íróval, még ha az életrajzi tények nagyfokú egyezése ezt sugallná is. Az eltérések és a személyes jegyzetek, amelyek szerint a mű szereplői kitalált alakok, még inkább alátámasztják, hogy „Egy polgár vallomásai” akár mint regény is olvasható, amely egy háború dúlta kor nemzedékének, a polgárságnak és egy érzékeny értelmiségi életútjának történetét meséli el.