József Attila: Tiszta szívvel verselemzés * Olvasónaplóm 2024

1924 őszén József Attila a szegedi egyetem magyar-francia szakára jelentkezett be. A később híres költő számos akadályba ütközött szegedi évei alatt, melyek közül a legnehezebb az anyagiak hiánya volt. Gyakran említette leveleiben, hogy alig van pénze élelemre, és a verseiért kapott alacsony tiszteletdíjakat is lakbérére kellett költenie. Műveit a helyi művészeti és kulturális élet sem fogadta kitörő örömmel, és a sértő kritikák is nyomot hagytak rajta.

E nehézségek nyomán született meg a „Tiszta szívvel” című vers is, amelyet a Szeged című napilap 1925. március 25-én közölt. A publikáció nagy felháborodást váltott ki a jobboldali körökben, és a Szegedi Új Nemzedék március 29-i kiadásában kétszer is bírálták a fiatal költőt.

József Attila: Tiszta szívvel verselemzés

József Attila verse, amely ars poetica és programadó jellegű, tökéletesen tükrözi az alig húszéves költő saját léthelyzetét és az abból fakadó életérzést. Emellett kifejezi a háború utáni fiatal nemzedék kilátástalan sorsát és az ezzel szembeni lázadást is. A lírai én teljesen magányosnak érzi magát; nincs olyan társadalmi érték, amellyel azonosulni tudna vagy amit sajátjának érezhetne. Ez a vers nem csupán egy személyes vallomás, hanem egy kor és egy generáció közös hangját is megszólaltatja.

József Attila versének hangvétele a végére meglágyul, amit a sok lágy -l hang is alátámaszt („elfognak, felkötnek, áldott földdel elfödnek”). Ez a hangulati átmenet a költő belső állapotának változását is jelzi. Az utolsó verssorokban egy sóhajtásnyi enyhülés érezhető, melyet az alliteráló -h hangok erősítenek meg („halált hozó fű terem gyönyörű szép szívemen”). Ez a lírai fordulat nemcsak a vers ritmikáját, hanem a benne rejlő érzelmek mélységét is gazdagítja, miközben a költő utolsó gondolatait formálja meg.

Miközben olvassuk a „Tiszta szívvel” kifejezést, számos jellemvonás társul hozzá az elménkben. Az ártatlanság képe rajzolódik ki, amely összefonódik a jószívűség, a tiszta, érzékeny lélek képzetével. Az elnevezés fiatalságot, gyermeki nyíltságot idéz elő, melyek egy romlatlan, bűntelen állapotot sugallnak. Ezek a fogalmak együtt ábrázolják a címben rejlő mélyebb jelentéseket és érzéseket.

A versbeszéd jellemzően személyes, vallomásos jellegű, ahol a költő saját élményeit, érzéseit tárja a közönség elé. Az első személyű igék, mint „nem eszek”, „eladom”, és az első személyű birtokos személyjelek, például „apám”, „esztendőm” használata még inkább kiemeli ezt a személyességet. A költemények így közvetlenül tükrözik a lírai én aktuális, mélyen személyes léthelyzetét, leglényegesebb tapasztalatait és érzéseit, amelyek közvetlen kapcsolatot teremtenek a szerző és az olvasó között.

Az első versszak letisztultsága és díszítetlensége éles ellentétben áll a hagyományos költészettel, amely gyakran gazdag jelzőkkel és szóképekkel operál. Itt kilenc tagadószó, nyolc főnév és egyetlen ige adja meg a versszak alapját, amelyek negatív képalkotással, tagadó formákban fogalmazzák meg mindazt, ami hiányzik József Attila életéből: a család, Isten és a haza fogalmai. Ez a szűkszavú, mégis súlyos tartalmú szakasz mély betekintést nyújt a költő életérzésébe és világlátásába.

Egyszerű, mégis hatásos módszerrel utasítja el József Attila versében mindazt, amit a korabeli társadalom szentként és sérthetetlenként tisztelt: Isten, haza, család – ezek voltak a Horthy-korszak kulcsszavai. Nem meglepő tehát, hogy a mű jobboldali körökben éles ellenszenvet váltott ki. A költő által használt negatív képalkotást a sziszegő mássalhangzók – az -s és -sz hangok – teszik teljessé, amelyek az emberi düh felfokozott állapotát sugallják. Ezzel szemben a lágy -m hangok a költő vágyakozását fejezik ki azok iránt az életéből hiányzó dolgok iránt, mint a szülők, szerető emberek, és a haza elismerése.

A második versszak József Attila aktuális életállapotát tárja fel: „Harmadnapja nem eszek” – ez az éhezés és kilátástalanság kifejeződése. A vers ezen pontján, az aranymetszés középpontjában, egy 180 fokos fordulat következik be: a tagadásból birtoklás válik. Az egyetlen, amivel a költő rendelkezik, az fiatalsága, amely lendületet és reményt sugall, mintha ezzel még világokat lehetne megváltani. Ezt az értéket felajánlja eladásra, amit irodalmi előképek, például Goethe „Faust” című műve is megidéz. Faust, az öregedő tudós, aki egy boldog pillanatért cserébe eladja a lelkét az ördögnek, hasonló motívumot hordoz.

A második és harmadik versszak közötti zökkenőmentes átmenetet az alliteráló -h hangok (húsz, hatalom, hogyha, hát) biztosítják, amelyek a következő szakaszba vezetnek. Itt válik egyértelművé a fausti dilemma: vajon kinek lehet eladni a lelket? A válasz: az ördögnek. Aki ezt teszi, az elszigetelődik, feláldozza életét és a megváltás lehetőségét is.

A költő ebben a szakaszban használja először jelzőt: „Tiszta szívvel betörök.” A tiszta szív és a bűnözői cselekedet közötti ellentét feszültséget szül, és a nincstelenség érzete dacot vált ki a költőből. Ha Isten és a haza nem nyújt segítséget, akkor ő sem érzi kötelezettségét a szabályok betartásának. Ezzel a költő saját maga számára oldja fel a paradox helyzetet.

A negyedik versszak tömör összegzésként szolgál a feltételezett gyilkosság következményeiről: „Elfognak és felkötnek.” Ebben a kontextusban a tiszta szívű ember, még a halálban is különleges marad: áldott földbe temetik, és szíve helyén virág sarjad. Azonban ez a virág halálos átkot hordoz a világra, mintha még a túlvilágról is átkot szórna azokra, akik bűnbe és halálba kergették. A versszak mély emberi érzelmeket és tragikus iróniát tükröz, miközben reflektál a költő sorsára és társadalmi bánásmódjára.

József Attila versének szerkezete két részre oszlik, amelyek különböző tempóban és témában bontakoznak ki. Az első három versszak egy állapotleírást ad, ahol az idő megállni látszik: a költő kifejezi, hogy semmije sincs, senki és semmi nem nyújt segítséget számára. A fordulópontot a „Húsz esztendőm hatalom” sor jelenti.

A negyedik versszakban az idő hirtelen felgyorsul, és a narratíva egy kis balladába csap át. Itt a költő arról beszél, hogy kész eladni a lelkét, akár az ördögnek is, ha kell. A vers dramatikus csúcspontja, hogy a költő felakasztását követően a „gyönyörűszép szívéből” a sírján növekvő virág halált hoz a világra, ezzel is kifejezve a tragédiát és a költői igazságtételt.