Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke * Olvasónaplóm 2024

A „Zrínyi dala” című költemény Kölcsey Ferenc költői életművének egyik kiemelkedő darabja, amely szoros kapcsolatban áll a későbbi „Zrínyi második ének” című versével. Utóbbi mű 1838-ban, a költő életének utolsó szakaszában született, mindössze nyolc évvel az 1830. július 30-án írt „Zrínyi dala” után, amelyet eredetileg „Szobránci dal” néven jegyzett. Fontos megemlíteni, hogy a versek címében szereplő műfaji jelölések nem tükrözik a művek valódi műfaját.

A „Zrínyi dala” és a „Zrínyi második éneke” című versek tükrözik Kölcsey Ferenc életének két különböző korszakát. Az első verset még politikai karrierje előtt írta, amikor a következő években országgyűlési képviselőként vált meghatározó politikai személyiséggé. Ezzel szemben a második költeményt már mint elismert költő, esztéta és politizáló értelmiségi alkotta meg, aki mélyreható ismeretekkel rendelkezett a kor politikai és társadalmi eszméiről, részben megyei hivatalnoki tapasztalatainak köszönhetően.

Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke

Bár Kölcsey Ferenc politikai gondolkodásának középpontjában a jelen és a jövő kérdései álltak, „Zrínyi dala” című költeményében a magyar történelmi múlt egy markáns alakját, Zrínyi Miklóst idézi meg. A későbbi versben is Zrínyi szólal meg, ami hasonlóan működik, mint a Himnusz krónikás-prédikátori megoldása.

A magyar felvilágosodás idején és a XIX. század első felében Zrínyi Miklós kultusza érzékelhetően erősödött. A költő-politikus műveit többször kiadták, költészetét és politikai nagyságát egyaránt dicsérték, gyakran hivatkoztak rá mint példaképre. Ezt a jelenséget jól mutatja a „Szigeti veszedelem” egy korabeli kiadása, amelyen nem a szerző, hanem a szigeti hős képe díszíti az első oldalt, ezzel is erősítve a két Zrínyi alakjának és tetteinek összekapcsolását.

Zrínyi Miklós mint költő és politikus egyaránt példaképe Kölcsey Ferencnek. Kölcsey költészetét rendkívül magasra értékeli, több tanulmányban és esszében is foglalkozik vele, irodalmi jelentőségét pedig Balassi Bálinténál is magasabban tartja. Emellett Zrínyi mint a nemzet felemelkedéséért és jövőjéért küzdő politikus is inspiráló alak Kölcsey számára.

A két vers beszélője, a lírai alanya gyakran a vándor, aki Zrínyit képviseli. Fontos különbség figyelhető meg a megszólaló és válaszadó viszonyában a két költemény között, ami tovább mélyíti a versek komplexitását és üzenetét.

A „Zrínyi második énekében” a lírai alany, aki Zrínyivel, azaz a vándorral azonosítható, egy mitologikus és transzcendens entitással, a Sors-szal áll szemben. Ezzel szemben a „Zrínyi dalában” a versszakok felváltva tartalmaznak kérdéseket és válaszokat, teremtve ezzel egyfajta „egyenlő felek párbeszédét”. A „Zrínyi második énekében” azonban a vándor nem kérdez vagy követel, hanem inkább kérlel és könyörög (például: „Te lásd meg, ó sors…”, „Hatalmas, ó légy gyámja…”, „Szánjad, ó sors…”, „Ah tartsd meg őt…”), de kérései nem találnak meghallgatásra. Mindkét műben megfigyelhető a lírai szerepazonosulás, amikor a beszélő teljes mértékben azonosul szerepével, mélyítve ezzel a versek mondanivalóját és drámaiságát.

Az idő és a tér ellentétei markánsan kirajzolódnak a múlt és a jelen közötti különbségekben. A múltat egy tágas, végtelen és termékeny világként ábrázolják, míg a jelen egy kietlen puszta képében jelenik meg. A múltban magasodó bércekre épült várnak még romjai is elérhetetlenek a „völgyben élő” jelenkori ember számára. Az időbeli távolság és a térbeli végtelenség ellentétben áll a jelen korlátozott, múlt nélküli és ezáltal jövőtlen világával. Ezt az ellentétet még inkább kiélezi a belső, lelki szintű különbség: a múlt hősei bátrak és önfeláldozók, míg a jelen embere gyáva, fásult és képtelen az emlékezésre.

Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke

Kölcsey Ferenc: Zrínyi második éneke:

Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!

Áldást adék, sok magzatot honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.

De szánjad, ó sors, szenvedő hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát, teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.

Törvényem él. Hazád őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.

1838