Petőfi mesterműve – szigorúan véve – inkább emlékezetes szeretetvallomás, mint pusztán tájleírás. A mű nem a közvetlen megfigyelés eredményeképpen született Pesten, hanem az alkalmi szülőföld iránti szeretet ihlette. Nem egy adott helyszínről szól, hanem a költő saját emlékeit idézi fel a versben. Megjegyzendő, hogy az ‘alföld’ szó különböző írásmódja – kis- és nagybetűs változata – a földrajzi elnevezést és a tájegység nevét választja szét.
Petőfi Sándor: Az alföld verselemzés
A vers három nagy szerkezeti egységből áll.
I. Valóság (Pesten)
II. Látomás az alföldről
III. Vallomás a szülőföld szeretetéről
A romantika korszakában majdnem kötelező volt a hegyek iránti rajongás, hiszen a hegyvidékek vadregényes, titokzatos és kalandokkal teli jellege tökéletes hátteret nyújtott a romantikus történetek számára. Ezzel szemben Petőfi Sándor szándékosan eltávolodik ettől a közhelytől. Verse érzelmekkel teli felkiáltással kezdődik: „Mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája”.
A magas hegyekből letekint az alföld tengersík vidékére, ami a vers második versszakában is megjelenik, amikor a ‘ott’ határozószó arról árulkodik, hogy Petőfi messze volt az alföldtől, amikor a verset írta. Az alföld végtelen síksága számára a szabadságot szimbolizálja, amit a sas metaforája is erősít: „Börtönéből szabadult sas lelkem”. Az alföldi táj bemutatása egyedülálló nézőpontot kap a versben, Petőfi ugyanis egy felröpülő sas szemével szemlélteti a tájat.
A harmadik versszakban Petőfi Sándor magasból nyújt átfogó képet az alföldről; mosolygó arccal néz le ránk a Duna és a Tisza között elterülő róna. A Duna-Tisza köze, megszemélyesítés által, emberi arccá válik, mintha egy édesanya szelíd mosolygását látnánk. A költő ezután egyre alacsonyabbra ereszkedik, míg végül a föld felszínére érkezik, mindezt kis életképekkel illusztrálva.
A negyedik versszakban egy gazdag, jóltáplált gulyát figyelhetünk meg. A bőséget jelzők sokasága (például délibábos, száz, kövér, hosszú gémű, széles vályú kettős ága) hangsúlyozza. A gulya csendes, csupán a halk kolompszó zavarja meg a nyugalmat. A sok mély magánhangzó és a lágy mássalhangzók a szarvasmarhák teltségét és nyugalmát érzékeltetik.
Az ötödik versszak teljes ellentéte a negyediknek: tele van mozgással és lendülettel, amint a ménes száguld át a pusztán. A hangutánzó szavak (zúg, dobog, kurjantás, pattogás) és az aktív igékből származó főnevek (nyargaló futása) mind a ménes dinamikus mozgását szemléltetik, míg a magas magánhangzók és kemény, pattogó mássalhangzók hangulatilag is megerősítik a jelenetet.
A hatodik versszakban Petőfi Sándor áttér az alföld jellegzetes tanyavilágának bemutatására. Ebben a részben a zajos atmoszférát színek váltják fel. A vidék még éretlen búzatengerének ragyogó zöldje terül el előttünk. A versszak hangulata derűs, a magas magánhangzók csengése és a megszemélyesített kifejezések, mint a „vígan koszorúzza”, az öröm és az elismerés érzését közvetítik.
A hetedik versszakban a nádas esti életét kapjuk láthatárunk elé, míg a nyolcadik versszakban a magyar puszta-romantika egyik kedvelt motívuma, a rongyos csárda és a betyár alakja kerül előtérbe. Itt érkezünk le a földre, ahol egy magányos, dőlt kéményű csárda áll.
A kilencedik és tizedik versszakban Petőfi Sándor visszatér gyermeki énjéhez, követve emlékeit, először letérdelünk, majd lehasalunk a földre, hogy megcsodálhassuk az apró növényeket és állatokat, mint például a vércse fészkét, az árvalányhajat és a tarka gyíkokat.
A tizenegyedik versszakban a költő ismét feláll, és a látóhatárig tekint körbe, ahol a távoli városok már csak mint halvány ködoszlopok sejlenek fel, annyi levegőréteg gyűlt össze közöttük.
A versszak végén egy gondolatjel jelez szünetet, amitől a költő eltűnődik, mielőtt a tizenkettedik versszakban leírja a versek legfontosabb gondolatát: a szülőföldje iránti szeretetének vallomását. A távolság eltűnik az Alföld és a költő között, aki olyan erősen érzi a tájhoz való kötődését, hogy szinte ott érzi magát. Ezt az érzést a határozószók ismétlése is megerősíti: „itt ringatták, itt születtem, itt boruljon rám a szemfödél, itt domborodjék a sír is fölöttem”. A vers utolsó sorai a Szózatot idézik, ezzel is kihangsúlyozva a föld és az élet ciklikus kapcsolatát: „Bölcsőd az, s majdan sírod is”.
Petőfi Sándor: Az alföld verselemzés
Petőfi Sándor: Az alföld verse
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
Olvasónaplóm:
- Olvasónaplók
- 1-2. osztályos kötelező olvasmányok
- 3-4. osztályos kötelező olvasmányok
- 5. osztályos kötelező olvasmányok
- 6. osztályos kötelező olvasmányok
- 7. osztályos kötelező olvasmányok
- 8. osztályos kötelező olvasmányok
- 9. osztályos kötelező olvasmányok
- 10. osztályos kötelező olvasmányok
- 11. osztályos kötelező olvasmányok
- 12. osztályos kötelező olvasmányok
- 1-4. osztály kötelező olvasmányok
- 5-8. osztály kötelező olvasmányok
- 9-12. osztály kötelező olvasmányok
- Ajánlott olvasmányok
- Elemzések – Verselemzések
- Versek gyerekeknek
