J. K. Rowling: Átmeneti üresedés olvasónapló * Olvasónaplóm 2025

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés. Ez az írónő első regénye felnőtteknek a Harry Potter-sorozat befejezése után. Eredetileg senki sem akarta kiadni a könyvet, ám hosszú kitartó próbálkozás után egy kiadó végül alacsony összegért megvásárolta a kiadási jogokat. A Harry Potter és a bölcsek köve 1997-ben jelent meg, és az egyik legnagyobb könyvsikerré vált a világon. A sorozatot összesen hatvan nyelvre fordították le, és több mint 400 millió példányban adták ki. Természetesen Hollywood is megfilmesítette a történetet.

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés olvasónapló

A történet Pagford, egy kisváros lakóinak mindennapjairól szól, és egy tragikus eseménnyel indul: a városi tanácstag, Barry Fairbrother halálával. Barry helyére pályázók között éles küzdelem bontakozik ki, hiszen nem mindegy, ki tölti be a pozíciót. Pagford határán ugyanis egy láthatatlan választóvonal húzódik a Parlag nevű terület mentén.

A Parlag a szomszédos Yarvil város és Pagford határán fekszik, és főként szegény emberek lakják, akik között sok az alkoholista vagy droghasználó. Itt működik egy ingyenes klinika, amely segítséget nyújt a rászorulóknak. A Parlagot támogatók szeretnék, ha a terület Pagfordhoz tartozna, hogy anyagi támogatással is segíthessék az ott élőket. Ezzel szemben a Pagford-pártiak – akik főként a város régi lakói – nem akarnak semmi közösséget vállalni a Parlag lakóival, és úgy vélik, hogy a problémás terület maradjon Yarvil gondja.

Nem kívánják, hogy a drogosok, bűnözők vagy fiatal lázadók a városuk részei legyenek. Barry számára különösen fontos volt a Parlag, hiszen ő maga is onnan származott, és sikerült tisztességes életet kialakítania. Célja az volt, hogy segítsen másoknak is kitörni ebből a környezetből, hogy ne csak álom maradjon számukra a normális élet, és ne a napi drogfogyasztás legyen a legfontosabb pillanatuk.

Barry halála a regény mozgatórugója, és bár első ránézésre a Parlag körüli helyzet kapja a legnagyobb hangsúlyt, az igazán fontos témát valójában az emberek közötti kapcsolatok jelentik — még ha ezek az ellentétek a Parlag miatt robbannak is ki.

J. K. Rowling ebben a művében mély társadalmi kérdéseket boncolgat: a jólétet, a becsületességet, a család és az egyén szerepét, a felnőttek felelősségét a gyerekek és egymás iránt, az elhagyatottságot, a szociális ellátórendszer működését, és még sok más nehéz témát. Látszólag rendezett, felső-középosztálybeli családokat ismerhetünk meg, ám a felszín alatt keserűség, magány, szeretetlenség és mély félreértések rejtőznek. Senki sem törekszik arra, hogy valóban megértse a másikat, elfogadja az érzéseit ítélkezés nélkül. Minden összetett és bonyolult, mindenki ragaszkodik a saját igazához. Ez a helyzet nagyon is mai és nagyon is aktuális.

A regényben leginkább az fogott meg, hogy J. K. Rowling remekül ábrázolta azt a jelenséget, amikor az emberek beszélgetnek egymással, de valójában csak elbeszélnek egymás mellett. Miközben kimondják a szavaikat, a fejükben már teljesen mást gondolnak: „idegesítő idióta”, „hülye picsa”, „menjen már a francba”, „kit érdekel”, „nincs igaza”, „rohadjon meg”, „úgy utálom”, „ez egy balfék”.

Ez a kettősség zseniálisan van beleszőve a párbeszédekbe, de még erőteljesebben a szereplők gondolataiban is. A karakterek nagyon élethűek és ismerősek: ott van a bigott szomszéd, akinek csak a külsőség számít, a mamakedvenc negyvenes férfi, akit csak az érdekel, hogy anyja helyeseljen neki, vagy a kamasz, aki nem tiszteli a szüleit, az önsértő osztálytárs, akinek az öngyilkosság jár a fejében, és a kedves, de naiv nő, aki mindenkinek meg akar felelni, ezért inkább elfojtja a feszültségeket, pedig éppen ez szítja a konfliktusokat, amik talán egyszer végre kitörnének és megbeszélhetnék, mi bánt valójában mindenkit.

A sort hosszan lehetne folytatni, de olvasás közben rengeteg ismerős arc jutott eszembe. Utána azon is elgondolkodtam, hogy vajon én melyik szereplőhöz állok a legközelebb. Igazán szimpatizálni egyikükkel sem lehet, de a való életben sincs ez másként: hány embert kedvelünk igazán? Senki sem tökéletes, mindenkinek vannak hibái — ezek az unalomig ismételt közhelyek, amelyeket önsegítő könyvek és magazinok is hangoztatnak.

Ugyanakkor gyakran egy-két kellemetlen tulajdonság elnyom minden jót, és csak a negatívumok alapján ítélünk meg valakit. Sokszor észre sem vesszük a jó tulajdonságokat, inkább egy-egy vonás alapján skatulyázunk be másokat, és még akkor sem vagyunk hajlandók elfogadni valakit, ha maga Teréz anya áll előttünk, de egyetlen dologban nem értünk vele egyet.

A tinédzserek között volt, akit megkedveltem, például Sukhvinder, akit rideg anyja sosem engedett igazán közel magához, mert számára csak a teljesítmény számított, és képtelen volt szeretetét kimutatni a lánya iránt. Vagy Andrew, akinek a napjai elképesztő testi és lelki terrorban teltek, és senki sem tudta, mi zajlik a családjukban; ő pedig csendben elviselte mindezt, mintha a kamaszkor nehézségei önmagukban ne lennének elég megterhelők. Ugyanakkor a gyerekek is képesek lehetnek rendkívül kegyetlenül viselkedni, és ha esetleg láthatóvá válik a viselkedésük mögötti minta, attól még nem lesznek szimpatikusabbak vagy elfogadhatóbbak; erre jó példa Mócsing és Sukhvinder esete.

Az átlagember J. K. Rowling ábrázolásában pontosan olyan, amilyennek elképzeljük: frusztrált, elkeseredett, magában hordoz egy adag rosszindulatot, erős versenyszellem hajtja, és persze mindig jobbnak gondolja magát a környezeténél. Imádtam, hogy minden szereplő motivációja kristálytisztán követhető volt — hogy miért alakultak úgy, ahogy, mi formálta a személyiségüket, és milyen pszichológiai okok állnak a viselkedésük mögött.

Vegyük például Samantha Mollisont, Barry „ellenségének”, Howard Mollison tanácstag, Pagford önjelölt kiskirályának a menyét, akinek a férje, Miles, a híres mamakedvenc. Samantha alapvetően irritáló figura: házassága tizeniksz év után már inkább csak langyos, kényelmetlen társbérleti viszony, őt semmi és senki nem érdekli, és kiéhezett állapotában tinédzserfiúkra vadászik — egy igencsak nevetséges karakter. De amikor Rowling mélyebbre ás a figurákban, az olvasó elkezdi érteni Samanthát.

Hatalmas reményekkel indultak neki Miles-szal a közös életnek, aki viszont pont az a típus, aki a „papucs” és „önállótlan” szavak mellé illik az értelmező szótárban — férfiasságban nagyjából olyan, mint amilyen én lennék a pápa. Belecsúszott a semmitmondó unalomba: vacsorák a klubban, munka, politika — Samantha pedig ment vele, bár gyűlöli ezt, és teljesen nyersen látja gyermekei apját. Imádom azt a szarkazmust, amivel magában gúnyolódik rajta. Ettől persze Samanthát nem tudom megkedvelni, de az egész jelenség annyira komplex és sokrétű, hogy pontosan így működnek a többi családtag kapcsolatai is. Ezek a folyamatok gyönyörűen és érzékletesen bontakoznak ki a regényben, és tényleg élvezet őket olvasni.

A történetben van egy család, amely a Parlagon él, és közülük a legfontosabb szerepet a tizenhat éves Krystal kapja. Ő volt Barry kedvence, aki szerette volna megmenteni őt a Parlag nyomorából, és esélyt adni neki egy jobb, méltóbb, élhetőbb életre. Barry-t a legtöbben nagyon szerették — persze nem a Pagford-pártiak között –, és egy alapvetően szerethető ember képe rajzolódik ki róla. Bár ez a kép igaznak tűnik, a történet végén láthatjuk, hogy a lánya sérelmezi, miszerint apja több időt töltött Krystal gondozásával, mint a családjával. Ilyenkor tényleg el lehet mondani, hogy senki sem tökéletes, igaz?

Érdekes módon pont Barry családja kap a legkevesebb szerepet a regényben, bár talán az ő felesége az egyik legjellegtelenebb figura, akárcsak Gavin.

A regényben sok a káromkodás, de ez engem egyáltalán nem zavart, mert nem öncélú. Valóban sokan így beszélnek és gondolkodnak a valóságban, bár biztos vannak, akik számára ez zavaró lehet. Ehhez kapcsolódik az a másik dolog, amit nagyon kedvelek ebben a könyvben: minden egyes részlete tökéletesen visszaadja a valóságot.

Nem az volt az érzésem, hogy egy kitalált történetbe csöppentem, hanem mintha a minket — engem — körülvevő világot látnám visszatükröződni. A kép nem szép, de a végén, még a legsötétebb jelenetek között is fel-felbukkan egy kis reménysugár, a pozitív változás halvány ígérete. Nem kell, hogy minden torz és fájdalmas legyen, de a változás lehetősége a mi kezünkben van.