Umberto Eco: A rózsa neve olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Baskerville-i Vilmos – ferences szerzetes
Melki Adso – Vilmos novíciusa, narrátor
Burgosi Jorge – exkönyvtáros
Bernard Gui – a pápa képviselője, inkvizítor
Otrantói Adelmus – fordító, másoló, miniatúrakészítő. A regény kezdetén már halott.
Hildesheimei Malakiás – könyvtáros, az ötödik halott
Arundeli Berengár – segédkönyvtáros, a harmadik halott
Abbo – a kolostor életét irányító apát
Emmerani Severinus – füvész, a gyógyszerek és mérgek ismerője, őrzője, a negyedik halott
Varaginei Remigius – a konyha gondnoka
Salvatore – ijesztő kinézetű és beszédű szerzetes, Remigius barátja
Morimondi Miklós – üvegműves, Remigius távozása után a konyha gondnokának nevezik ki
Casalei Hubertinus – idős ferences szerzetes, Vilmos barátja
Cesenai Mihály – a ferencesek rendfőnöke
Salvemeci Venantius – másoló, fordító, a második halott
Uppsalai Benno – szintén fordító, másoló, később segédkönyvtáros, majd könyvtáros

Umberto Eco: A rózsa neve olvasónapló

A könyv szerkezetében összesen 11 részre bontható. Az első fejezet, a „Természetesen egy kézirat” címet viseli, amelyben Umberto Eco a XIV. századi kéziratból származó regény keletkezéstörténetét vázolja fel. Eco 1968-ban bukkant rá a kéziratra, amely egy XVII. századi bencés szerzetes által készített másolat. A bevezető fejezet, noha történelmi adatokban gazdag, mégis könnyed hangvételű, amely Eco jellegzetes, szokatlan információival is szolgál, például arról, hogy fordításait egy Papéterie Joseph Gibert által gyártott nagyméretű füzetbe írta. Ebben a részben Eco néhány olyan kérdést is megoszt az olvasókkal, amelyek a mű megírása során merültek fel benne, mint például a latin passzusok kezelése: fordításuk, vagy éppen kihagyásuk.

A következő fejezet, a „Megjegyzés” címre hallgat, amely rögtön az első sorokban a mű szerkezetére utal: „Adso kézirata hét napra oszlik, mindegyik nap liturgikus órák szerinti szakaszokra tagolódik.” A Megjegyzés rész részletesen bemutatja a liturgikus órák nevét és jellemzőit.

A „Prológus” már magától a mű tulajdonképpeni „román” részét képezi, ahol a kezdeti bibliai szavak, „Kezdetben vala az Ige…” bevezetnek minket az elbeszélő őszinte vallomásába. Az elbeszélés jelen idejű monológja révén egy lépéssel közelebb kerülünk a történethez, amelyet, mint az elbeszélő maga is kifejti, már „őszen elaggva” idéz fel, hiszen az eseményeket tanítójával és mesterével, Baskerville-i Vilmossal együtt élt át. Ebben a részben történik meg a két főszereplő, Adso és Vilmos bemutatása. Adso, a fiatal bencés novícius saját személyét írja le, míg tanítója, Vilmos, aki a ferencesekhez tartozik és a császár követeként Észak-Olaszországba utazik, rejtélyes és furcsa jellemével marad megfoghatatlan alak a leírásokban.

Adso pontosan megjelöli a történet idejét, „az Úr 1327. évében”, ám az elbeszélés idejét, amikor visszaemlékezik, nem részletezi, így az ismeretlen marad. Az apátság pontos helyszínét nem nevezi meg az elbeszélő, csupán arra utal, hogy valahol az Appenninek egy kisebb térségében helyezkedik el. Ezzel a bevezetéssel csöppenünk bele a középkori történetek világába, ahol Adso a történelmi kontextust is kibontja: bemutatja Bajor Lajos és XXII. János pápa ellentétét, a ferencesek szegénységelvét, a kistestvérekhez köthető bűncselekményeket és a dolciniánusok fosztogatásait és elveit. Adso bevallja, hogy még mindig nem lát tisztán, a szálak összefüggéseit nem érti teljesen, és mint novícius, ezek a bonyodalmak még inkább érthetetlenek és összetettek voltak számára. A regény folyamán többször is utal erre, hiszen mindentudó narrátorként lehetősége van előreutalásokra és személyes megjegyzésekre.

A következő hét fejezet az apátságban töltött hét nap eseményeit öleli fel, amely során a főszereplők igyekeznek megfejteni a gyilkosságok mögött rejlő titkokat, miközben egy kezdetben csak homályosan körvonalazódó megbízatást is teljesíteni próbálnak. Adso, aki nem volt részese a küldetés előkészítésének, csupán következtetésekből tudja rekonstruálni Vilmos szándékait, amelyek a császárhoz és egy avignoni találkozóhoz kapcsolódnak. A napokat a liturgikus órák szerint tagolják, amelyek gyakran adnak címet az egyes szakaszoknak, de amikor a történések két imaidő között esnek, akkor az időszakokat a napszakok nevei, mint például a vesperás és a kompletórium közötti időszak vagy éjszaka, jelölik meg.

Az „Utolsó lap” címet viselő részben visszatérünk a mesélő, Adsó hangjához, ahogy az a Prológusban is hallható volt. Az őszinteséget és a vallomásszerűséget előtérbe helyező stílusa nemcsak a mesélt történet lezárását, hanem saját történetének végét is elénk tárja, így a műben két narratíva is pontot kap. A keretjellegű lezárás ellenére a regény nyitva hagy bizonyos kérdéseket, amelyek megfogalmazódnak a tájékozott olvasóban, és amelyekre a regény maga nem ad választ, esetleg a történelem teszi ezt meg. Ezek a kérdések történelmi, irodalmi, valósághűségi és műfaji jellegűek lehetnek, Eco középkortudományi kutatásaira, a szereplők személyiségére vagy a történelmi regény műfajának vitatottságára vonatkozhatnak. A téma kezelése azzal válik teljessé, hogy Eco a „Természetesen egy kézirat” című részben részletesen ismerteti a kézirat eredetét, amellyel megerősíti, hogy ő maga a történet harmadik írója, feldolgozója, így a regény fikciós jellege is előtérbe kerül.

A „Széljegyzetek A rózsa nevéhez” részben kísérel meg válaszokat adni az előzőleg felvetett kérdésekre, bár ezek a válaszok inkább ironikusak és humorosak, és konkrét megoldások helyett a nyitott mű fogalmát hangsúlyozzák. Mint Eco fogalmazza, minden könyv nyitott mű, ami azt jelenti, hogy bár a kérdések lehetnek azonosak, a válaszok sosem azonosak. Az olvasó feladata, hogy válaszokat keressen és értelmezéseket formáljon, amint azt a címhez kapcsolódó jegyzetben állítja. „Nincs is hízelgőbb egy író számára, mint amikor az olvasók olyan értelmezésekkel állnak elő, amelyekre az író maga sem gondolt.”

Eco a szöveg és alkotó kapcsolatát Michelangelo szavaival írja le, miszerint minden kőben ott rejtőzik a szobor, csak le kell választani róla a felesleges részeket. Hangsúlyozza, hogy az írás mögött tudás húzódik meg, és hogy a szöveggel való munka, annak életre keltése az íróasztalnál kemény munkát igényel: „A zsenialitás 20 százalék inspiráció és 80 százalék verejték.” Továbbá bemutatja az elbeszélő alakját és annak a történetre gyakorolt pozitív hatásait. Az elbeszélő egyben szereplő is, így a múlt kettős aspektusáról mesél első személyben, mindentudóként, aki a történeteket felülről látva képes az előre- és visszautalásokkal összekapcsolni az eseményeket, ezáltal segítve az olvasót a történet megértésében.

Umberto Eco: A rózsa neve olvasónapló

A történelmi szál

Az események 1327-ben, egy olasz bencés kolostorban bontakoznak ki, ahol Baskerville-i Vilmos ferences szerzetes és tanítványa, Adso Melk érkezik a történet kezdetén. Vilmos számára fontos küldetés hozta őket ide: egy megbeszélést szervez, amely a tervek szerint János XXII pápa és a spirituális ferencesek, azaz a fraticellik közötti találkozót előkészítené.

A két fél között feszült teológiai vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy az egyháznak birtokokkal kellene-e rendelkeznie. A ferencesek szerint, akik Jézus példáját követve szegénységben élnek, az egyháznak sem szabadna vagyonnal bírnia. Ezt a nézetet a pápa élesen visszautasítja, hiszen számára az egyház hatalma is szorosan összefügg a birtoklással.

A történet során Vilmos arra is rávilágít, hogy a konfliktus alapvetően a hatalom kérdésére redukálódik. Mindkét fél érdekelt a konfliktus békés rendezésében, ám kompromisszumot kötni egyikük sem hajlandó.

A ferencesek és a császár közötti szoros kapcsolat tovább bonyolítja az egyházi vitákat, ami növeli a pápa és a rend közötti feszültséget. Vilmos feladata, hogy előkészítse a tárgyalásokat a pápa és a ferencesek rendfőnöke, Cesenai Mihály között. Ezek a megbeszélések a kolostorban kerülnének megrendezésre, ahol a vitás kérdésekről – mint a találkozó helyszíne, módja és a tárgyalás során előterjesztendő nézetek – egyeztetnének.

A pápa érdekeit Bernard Gui, a hírhedt inkvizítor képviseli, aki nem a békés megoldásra törekszik, hanem arra, hogy meggyőzze a feleket: a pápa csak Avignonban lenne biztonságban, más helyszínen életveszélynek lenne kitéve. Gui számára különösen kedvező, ha a találkozó Avignonban zajlik, mivel ebben az esetben Cesenai Mihály a pápai hatalom alá kerülne. Ezt a célt segíti elő a kolostorban történő gyilkosságsorozat, amely sötét árnyat vet az eseményekre.

A titokzatos könyv

Vilmosnak a regényben nem csupán egy diplomáciai küldetés jutott, hanem egy rejtélyes gyilkosságsorozat felderítése is. A nyomok Burgosi Jorgehoz vezetnek, aki korábban a kolostor könyvtárosa volt, később azonban megvakult. Ennek ellenére még mindig ő irányítja a könyvtárat a háttérből, míg az új könyvtáros,

Hildesheimi Malakiás csupán az ő bábja. Jorge, bár elvesztette látását, kivételes memóriáját kihasználva továbbra is jól tájékozódik az Aedificium nevű épületrészben, ami magában foglalja a konyhát és a szkriptóriumot, ahol a szerzetesek kéziratokat másolnak. Jorge szélsőséges és türelmetlen nézeteket vall a keresztény tanításokkal kapcsolatban, és úgy véli, hogy azokat a szövegeket, amelyek ezzel ellentétben állnak, el kell zárni az emberiség szeme elől.

A középkori gondolkodás kulcsfontosságú eleme volt Arisztotelész Poétikájának második része, amely a tragédia és eposz tárgyalása után a komédiára és a nevetésre összpontosított volna. A mű azonban, amely a legendák szerint létezett, mára elveszett, egyetlen példánya sem maradt fenn.

Ebben az időszakban a tudományos módszerek és a mérés helyett a középkori tudósok az autoritások, mint a Biblia, az egyházatyák és Arisztotelész kinyilatkoztatásokként kezelt írásaira alapozták ismereteiket és érveiket. Arisztotelész, mint az egyik legnagyobb tekintély, fontos szerepet játszott a középkori gondolkodásban.

Jorge számára a nevetés a legnagyobb bűnnek számít, mivel álláspontja szerint az nevetés által az ember nem veszi komolyan a világot, és így Istent sem. Az elveszettnek hitt Arisztotelész-mű ezen nézetekkel ellentétben állhatott volna, védelmezve a nevetés és a derű létjogosultságát.

A bűnesetek sora

A könyvtár segédje, Arundeli Berengár egy elveszettnek hitt művet talál meg, amelyet azonnal magához vesz. Szándéka nem a saját olvasás, hanem az, hogy megmutassa azt otrantói Adelmusnak, a fiatal fordítónak és grafikusnak. Berengár vonzalmat érez az azonos neműek iránt, és Adelmus külseje különösen megfogja őt.

Cserébe egy bizonyos ellenszolgáltatásért Berengár átadja a könyvet Adelmusnak, akit mélyen izgat a tartalma. Azonban Adelmus lelkiismeret-furdalása annyira erősödik, hogy gyónni kényszerül Jorgehoz. Jorge, a korábbi könyvtáros, azonban nem nyújt feloldozást, hanem annyira megfélemlíti a fiút, hogy az önkívületi állapotban kiugrik a toronyból.

Ezt követően érkezik meg Vilmos és Adso a kolostorba, és közben Salvemeci Venantius is rátalál a könyvre. Ekkor azonban kiderül Jorge rémisztő tervének részlete: a könyv lapjainak szélét fekete méreganyaggal vonatta be, ami további veszélyeket rejt.

A tragikus események során az olvasók figyelmen kívül hagyják, hogy a könyv lapjai összeragadtak, és megnyalva ujjukat, a gyorsan ható méreg bejut a szervezetükbe. Venantius, miután beleolvasott a műbe, rövid időn belül életét veszti. A testét Berengár találja meg, aki elrejti a holttestet egy vértől csöpögő hordóba, hogy elkerülje az Aedificium épületére eső gyanút.

Később azonban Berengár is belelapoz a könyvbe, majd rosszul lesz és görcsei közepette fürdőzni próbál, ahol végül holtan találnak rá. A könyvet ezután Emmerani Severinus, a kolostor füvésze veszi kézbe, aki értesíti Vilmost a felfedezésről. Mielőtt azonban Vilmos és Adso odaérnének hozzá, a könyvtáros, Malakiás Jorge felbujtására meggyilkolja Severinust egy földgömbbel.

Malakiás a könyvet visszaszolgáltatja Jorge kezébe. Vilmos eközben felfedezi a gyilkos személyazonosságát, behatol a könyvtár labirintusszerű folyosóiba és leleplezi Jorgét. A konfliktus csúcspontján Jorge felgyújtja a könyvtárat, amely tűz gyorsan terjedve az egész kolostort magával ragadja.

Bernardo Gui szerepe

Miközben Baskerville-i Vilmos a gyilkosságokat nyomozza a kolostorban, Bernard Gui inkvizítor is megérkezik, hogy saját módszereivel felderítse a bűnöket, és hamarosan gyanúsítottakat is talál, noha nem őket keresi valójában. A kolostor egyik lakója, a torz arccal és nehezen érthető beszéddel rendelkező szerzetes, Salvatore, és jó barátja, Varageni Remigius, a konyhafőnök, Gui figyelmének középpontjába kerülnek.

A két férfi sötét múltja Dolcino nevű lázadó szerzetes oldalán garázdálkodva terheli őket, aki egykor az egyház ellen harcolt. Gui leleplezi múltjukat és letartóztatja őket. A vádak között harmadikként egy meg nem nevezett parasztlány is szerepel, akit boszorkánysággal vádolnak. A lányt Remigius és Salvatore hozta a kolostorba, cserébe ételekért kielégítették a konyhafőnök kívánságait. Gui végül elviszi őket Avignonba, hogy ott ítélkezzenek fölöttük, de Vilmos információi szerint a lányt már útközben kivégzik.