Kafka: A per elemzés * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Josef K.: cégvezető egy bankban
Bürstner kisasszony: K. szomszédja
Grubachné: Josef K. szállásadója
Rabensteiner, Kullich, Kaminer: bankhivatalnokok
Willem, Franz: az őrök, akik letartóztatják
Karl bácsi: K. nagybátyja
Erna: Karl bácsi lánya
Huld: ügyvéd
Leni: K. egyik szerelme, könnyedén odaadja magát K.-nak és bárkinek
Titorelli: törvényszéki festő
A pap, a börtönkáplán

Franz Kafka, aki a felbomló Monarchiában, a németajkú, zsidó származású prágai közösségben élt, kiemelten érzékeny volt korának jellegzetes tünetére: az elidegenedésre. Polgári foglalkozásában egy biztosítóintézetnél dolgozott hivatalnokként, ahol nap mint nap szembesült az ügyintézés, a jogrend és az igazságszolgáltatás mechanizmusainak bürokratikus működésével. Kafka művei, különösen ‘A per’ és ‘A kastély’, nem csupán a jogi folyamatokat mutatják be, hanem az író sajátos világlátását tükrözik, amely a korabeli társadalom általános létállapotát formázza meg.

Josef K. esetleges rágalmazása kezdeti szikrája lehet annak a tematikus hálónak, amely Franz Kafka műveit átszövi. Ezen kifejezések mögött egy olyan világ rajzolódik ki, ahol az egzisztenciális bizonytalanság érzete, a meghatározhatatlan forrásból eredő, általános fenyegetettség érzése, valamint a bűnösség és ártatlanság, az igazság és a hazugság kérdései állnak középpontban. A jogi világ és a személytelenség tovább erősíti ezt a képet. A ‘K.’ névhasználat, mely mind a ‘Per’, mind a ‘Kastély’ című regényekben előkerül, és ami Kafka saját nevének is kezdőbetűje, arra utal, hogy a művek alapját képező tapasztalatok személyesek lehetnek.

Kafka: A per elemzés

Ebben a műben a törvény fogalmán keresztül bontakozik ki a szerző által festett tükörkép. Egy mellékszereplő, Titorelli, a festő szavai, melyek szerint „Minden a bírósághoz tartozik,” nem a hivatalos igazságszolgáltatási rendszerre utalnak, hanem egy sokkal átfogóbb, formális jogrendektől független törvényre.

E törvény, mely külső mechanizmusként és belső lelki tényezőként is jelen van, a társadalmat átszövő, polipszerűen behálózó fantom „bíróság” képét idézi elő, amelynek mindenki – akaratlanul is – részese. Az emberek közül néhányan ennek alkalmazottai, mások évek óta vádlottai, ismét másokat pedig bármikor elérhet a „letartóztatás”.

Ez a „bíróság” várakoztat és letartóztat, miközben elindul egy belső, lelkiismereti folyamat, amely a bűntudatot erősíti és végül az ártatlanság vélelmét elnémítva, a bűnösség érzetét helyezi előtérbe. Hasonló jelenséget ír le Koestler „Sötétség délben” című (1940) és Orwell „1984” (1948) regénye, amelyek a totális hatalom által szorongatott emberek lelkivilágát tárják fel. Kafka művében a kisember hiába keres kiutat, a háló egyre szorosabban fonódik köré, és minél inkább küzd ellene, annál szorosabban feszül rá, mígnem végül elnyomja.

Mi áll a bűntudat mögött? Mi az, ami bűnként nyilvánul meg? Vajon Josef K. megsértett-e valamilyen külső elvárást vagy belső parancsot, ami miatt büntetést érdemel? A választ a hős is kutatja, röviddel letartóztatása után emlékezetében felidéz néhány, önmagában jelentéktelennek tűnő esetet, amikor barátaitól eltérően, tudatosan engedett meg magának némi óvatlanságot.

Itt azonban nem maguk a cselekedetek a lényegesek, hanem az, hogy ebben a világban rendkívüli terhet ró az egyénekre az előírt, merev viselkedési norma. Egy embernek rendkívüli önfegyelemmel és elővigyázatossággal kell élnie, minden lázadást mellőzve, vágyait és szándékait a kimért udvariasság szigorú szabályaihoz igazítva. Ez megmutatkozik például Bürstner kisasszony körülményes, modoros beszédstílusában is, ahol kifejezi, mennyire sértőnek találja Josef ajánlatait, bár jó szándékát elismeri.

A kínosan pontos magatartás mögött azonban elfojtott érzelmek és rendezetlen gondolatok lappanganak, éretlen és tisztázatlan vonzalmak halmozódnak fel. Josef K. a világban otthon nem lelve, üresnek és céltalannak érzi életét. Amikor végre szembenéz önmagával, ezt a képet látja maga előtt, miközben nap mint nap „kilenc óráig ül a hivatalban”, munkahelyi kötelezettségeinek rabjaként.

Josef K. talajtalansága nemcsak lelki állapotában, hanem viselkedésében is megnyilvánul. Jellemző rá az érdektelenség, a közöny, amit időnként heves ingerültség tör meg. Letartóztatását például szinte teljes érzéketlenséggel, egykedvű belenyugvással és némi értetlenséggel fogadja, csak később válik érezhetővé belőle a méltatlankodás: „elvégre jogállamban élünk”.

Az ülésteremben nem a várt felháborodott tiltakozást nyilvánítja, hanem inkább egy szerepet játszik, a „tetszést” akarja elnyerni, majd vak dühben támad rá az ellenfeleire: „korrupt banda!”. Jellemző rá a szerepzavar, közvetlen, természetes indulatai hiányoznak. Hol makacsságot rónak fel neki (Leni által közvetítve a „törvény” képviselőitől), hol passzivitást kritizálnak („elhanyagolja a pert”).

A dómbeli példázat hőse számára is a „telhetetlenség” a bűn. Josef K. saját önkritikájában fogalmazza meg: „Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból.” Az emberi akaratot, mint bűnt ábrázolja, ami Schopenhauer filozófiájához hasonlóan csak boldogtalanságot hoz számunkra.

Josef K. még egy darabig tiltakozik az értékrend felborulása ellen, nem fogadja el az „igazság” fogalmának relativizálódását. A pap szavai ellenére – „nem kell mindent igaznak tartanunk, csak szükségszerűnek” – ellenez: „A hazugságot avatják világrenddé.” Nem vállal bűnrészességet a hazug világban. Az utolsó fejezetben azonban belátja, hogy a „mérlegelő értelem” bölcsességénél többet nem követelhet, és elfogadja a sorsot.

Josef K. maga is felrója magának, hogy élete során túlságosan azokat a társadalmi elvárásokat és hivatali kötelezettségeket töltötte be, amelyeket végül elégtelenül szolgált ki, ezzel maga élete is „bűnnek” minősült. A „letartóztatás” pillanatától kezdve élete egyre inkább összemosódik a „per”-rel, amit képtelen a „bíróság” elvárásai szerint kezelni: az ügy megvitatása helyett Lenivel tölti az idejét, ezáltal szégyent hozva a rokonságra. Teljes egyéniségét feláldozva, mégis rágalom és ítélet sújtja.

A per paradoxonon alapszik. „Látod, Willem, bevallja, hogy nem ismeri a törvényt, és ugyanakkor az ártatlanságát hangoztatja.” Josef K. hiába próbál megfelelően viselkedni. Nem kap pontos időpontot a tárgyalásra, mégis a polgári-hivatalnoki rutinja miatt pontosan akar érkezni, ám a „bíró” ennek ellenére pontosan számítja ki késését.

Másoktól is csak kétértelmű, tisztázhatatlan útmutatásokat kap. A festő magyarázza a gyakorlat és a törvény közötti ellentmondásokat, amelyek a nézőponttól függően változnak, legyen szó a bírák megközelíthetőségéről vagy az ártatlanok felmentéséről. A dómbeli példázatban a „Törvény kapuja” már nem nyílik meg – végül a várakozó számára sem, noha neki kellett volna megnyílnia.

Ebben a példázatban mind a kapunál várakozó férfi, mind az őr áldozatként van feltüntetve. A pap búcsúzó szavai ugyanígy rejtélyt hordoznak: „A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.” Josef K. saját helyzetét sem képes tisztázni; hiába állítja, hogy „én nem vagyok bűnös”, a pap válasza: „így szoktak beszélni a bűnösök.”

Josef K. számára nagy segítség lenne, ha társai bizalma mellette állna, de ezt még a legközelebbi és mégis távoli Bürstner kisasszonytól sem kapja meg, aki megjegyzi: „ha valakinek mindjárt egy vizsgáló bizottságot küldenek a nyakára, az mégiscsak nagy gonosztevő lehet”, bár hozzáteszi, hogy a szabadlábon maradás alapján „mégsem követhetett el olyan nagy bűnt”. Az emberi élet maga a bizonytalanság. A letartóztatás után a valódi felmentés és az ítélet végső megnyilvánulása között lebegünk, sosem érhetjük el egyiket sem, mert az a halált, a megsemmisülést jelentené. Ebben rejlik létünk abszurditása; ebbe kellene Josef K.-nak belenyugodnia.

Néhányan a regény szereplői közül még nem álltak a „bíróság” elé. Ezek a karakterek, mint Grubachné, Bürstner kisasszony és barátnője, engedelmesen betöltik társadalmi szerepüket, és szánnivalóan kiszolgáltatott helyzetben élnek, modoros viselkedéssel, szürke egyhangúságban. A környezetükben élők közül néhányan, például a penzió szomszédjában lakó két öreg, érdektelenséggel vagy legfeljebb kéjes, kárörvendő érdeklődéssel figyelik őket, teljesen hiányzik belőlük a tapintat és a segítőkészség, ami szintén jelenkori jellemzőnek tekinthető.

A még be nem idézettek csoportja kicsi; a vádlottaknak azonban teljesen azonosulniuk kell az „üggyel”, életük egybeolvad a „per” intézésével, személyiségük eltűnik. Ilyen sorsra jut a „gyáros”, a „kereskedő” és a „festő” is, akiknek polgári foglalkozásuk idővel csak névlegessé válik és megszűnik létezni. Josef K. azonban „makacs” személyiség, nem alkalmazkodik, ezért az ő ügye gyorsan lezárul. Azok, akikre a „bíróság” már kiterjesztette hatalmát, teljesen kiszolgáltatottá válnak, használják a lakásukat, elragadják a feleségüket, és nincs lehetőségük védekezni. A regény két „őre”, Franz és Willem már a „bíróság” gépezetének részeivé válnak, kisebb emberi visszaéléseket követnek el, de gyorsan megbűnhődnek érte. Ezt szimbolizálja a két „kivégző” férfi jelenete a tizedik részben.

A bíróság előtt mindenki egyenlő: mindenki bűnös. Az egyéni jellemzők és az emberi vonások itt semmit sem érnek („Ön szobafestő” – „Te Josef K. vagy”). Az embereknek inkább önmagukon kellene elgondolkodniuk, mintsem a felszíni eseményeken: „Hagyd a mellékes dolgokat.”

A nők különleges szerepet töltenek be a történetben. Gyakran ők jelentik magát az életet a férfiak számára, és a bírósági ügyintézés kapcsán is fontos szerepük van. A nők hol gyengédek és segítségre szorulnak, hol elérhetetlenek, hol ők az aktív fél, hol meghódítandók, de meg nem tarthatók. A férfiak nem támaszkodhatnak rájuk.

A tér egyik legjellemzőbb vonása a magánszféra hiánya. A mindennapi élet szűk, alacsony, levegőtlen és fülledt helyiségekben zajlik, ahol alig lehet kiegyenesedni – ezzel ábrázolódik a szorongató életkörülmény a műben. Otthonosság hiányzik: Josef K. és társai „penzióban” laknak, bérelt helyiségekben, átmeneti jelenlétükkel. Ebben a zárt és sivár világban még a „bíróság” képviselői is betörhetnek, és a személyes tárgyakban turkálhatnak. Josef K.-nál (és Titorellinél is) csak egy ülőbútor van, ahol az ablak nyithatatlan, az ágyon keresztül járnak. Az „ágy” motívuma többször is megjelenik: Elza napközben ágyában fogadja a látogatóit, az ügyvéd ágyban fekve fogadja ügyfeleit, Titorelli az ágyára ülteti a kényelmetlenül feszengő Josef K.-t. A magánszféra e bútordarabra szűkül, a vegetatív létezés minimális színterére.

A helyszín maga a tágasabb tér: szürke, lepusztult bérházakkal teli „félreeső külvárosi utcák”. A lépcsőházakban és udvarokban viháncoló, leskelődő lányok adják az erotikus hangulatot, ami szintén áthatja ezt a szintet (egyfajta szecessziós jelenségként).

A „bíróság” ebben a koszos, rendezetlen világban jelenik meg, helyszínei olykor egy „lomtárban” találhatóak. Az ember feletti uralmat a gazdátlan, rendetlen tárgyak jelképezik. Végül kijelentik, hogy „a bírósági irodák majdnem minden padláson megtalálhatóak”; a „törvény” fölénk magasodik és mindent lefed. A „tárgyalások” színtere hétköznap lakásként, hétvégén tanácsteremként funkcionál, így a „per” beépül a magánszférába is.

Az ülésterem közönsége a társadalmi rétegződést tükrözi. Az egyes szobák a jelenetek során kezdetben kicsinek tűnnek, majd szinte végtelenül kitágulnak (a kétablakos szoba zsúfolásig telt karzatos teremmé alakul). Ez is egyfajta szürrealisztikus átalakulás, ahogy a szereplők változása is (például a dómbeli pap, aki börtönkáplánként funkcionál). Josef K. „Lanz asztalos” után érdeklődik, később egy olasz vendéget keres a dómban – a „bíróság” mint transzcendens hatalom mindent lát, hősünk minden lépését és gondolatát ismeri.

Az idő a regényben egyaránt tartalmaz valós és irreális elemeket. Josef K.-t a „letartóztatás” éppen harmincéves korában, az ún. krisztusi korban éri. „Pere” szimbolikusan pontosan egy évig tart, az időkeret zárt. A művet az „egy reggel” kezdetű időmeghatározással indítja a szerző – in medias res -, ami egyfajta tudatállapot-változást jelez. Ebben az esetben nem egy álomból való ébredésről van szó, hanem éppen fordítva: a valóságból a lidércnyomások és szorongások világába történő átlépésről. Itt a valós társadalmi lét szorongásai és félelmei válnak tárgyiasulttá.

Az ügyvéd éjjel-nappal, az emberi életrendet felrúgva hívathatja az ügyfelet, mivel a „bíróság” szférájában a konkrét időnek már nincs jelentősége; Josef K.-nak a beidézéskor „elfelejtették megmondani, hány órakor” kell megjelennie. A per során az évek múlása sem számít többé. A vádlott egyetlen lehetősége, hogy minél tovább halogassa a perét, azaz életét.

Kafka előadásmódja puritán, tárgyszerű, ugyanakkor szatirikus. Az ajtón kopogás jelenetében, mint a regény szavaiban, az üzenet „erősen, kurtán, szabályosan” fogalmazódik meg. Stílusa metaforákban és szimbólumokban gazdag, és még a torzulások leírásában is szenvtelen. A regény világa szorongást keltő és ijesztő, egy ponton túl azonban már nevetséges is, a szellem játékával értelmezhető. A szöveg külső formája homogén, az író a párbeszédeket sem tagolja a beszélők váltakozása szerint, így egy rendkívül sokrétű szövedéket alkot.

A tagolatlanság a műben elsősorban a hős világba vetettségét és kilátástalanságát tükrözi. Ez a folyamatos közlésmód lehetőséget ad a szürrealista asszociációkra is, az álomképek és érzetek egymásba olvadására.

Az objektivitás és a tárgyszerűség nem csak az elbeszélő szenvtelenségével kapcsolódik össze, hanem az ábrázolt világkép kifejezési eszköze is. A hős fogódzókat keres, meg akarja érteni a dolgok lényegét, de csak a konkrét jelenségeket képes érzékelni. Az alapvető, lényegi szféra – ismételten Schopenhauert idézve – az ember számára elérhetetlen marad, csupán képek és nevek formájában ragadható meg.

Ez a görcsös törekvés, ez a léthelyzet vezet a tárgyszerű leírások és érzékelések túlsúlyához a műben. Példaként említhető egy részlet: „Ismét megjelent a szempár, most szinte szomorúnak látszott, de ez talán csak érzékcsalódás volt, a nyílt gázláng okozhatta, amely erősen sisteregve égett a fejük fölött, de csak kevés fényt adott.”

Kafka nézőpontja változatos: a leírt jelenségek és valóságelemek hol hétköznapiak, hol monumentálisak az olvasó számára. A triviális és az eszményi néha helyet cserél, mint például a vizsgálóbíró „törvénykönyve”, amely csupán egy botrányos ábrákkal teli füzet, vagy a padlásszoba ajtaján lévő gyerekesen komikus „bírósági helyiségek” felirat. A világunk apró, jelentéktelen mozzanatokból áll, de még ezek mögött is kutatni kell az élet lényegét, jelentését és célját.

A regény utolsó sorai szerint Josef K. a „szégyen” érzésével lép át az élet határán a halálba, a nemlétbe. Felvetődik a kérdés, hogy vajon az olvasó együtt érez-e a hőssel? A mű végkicsengése abszurd, amint lelepleződik minden teljes értelmetlenség, és a hős feladja a kilátástalannak ítélt küzdelmet, valamint a cselekvés lehetőségét. Ugyanakkor Josef K. sorsának és példázatának tragikomikuma is érezhető: képességei bár elégtelennek bizonyultak, próbált tiltakozni az őt körülvevő teljes értelmetlenség ellen, a maga korlátozott lehetőségei között.