Balzac: Goriot apó elemzés * Olvasónaplóm 2024

A történet egy elhanyagolt állapotú, idős panzió bemutatásával veszi kezdetét. A szálláshelyet férfiak és nők egyaránt bérelhetik, amelyet Vauquerné özvegy asszony birtokol. A panzióban Sylvia, a szakácsnő dolgozik, aki minden reggel hajnalban kezdi meg a napját, hogy ellássa a vendégeket.

A panzió lakói:

Sylvia, Michonneau kisasszony
Poiret úr – volt hivatalnok
Goriot apó – volt metélttészta, makaróni és keményítőgyáros
Eugene de Rastignac – joghallgató
Victorine Taillefer – Taillefer lánya
Vautrin

Balzac: Goriot apó elemzés

Balzac nagyszabású vállalkozásának célja az volt, hogy történetíróként ábrázolja a francia társadalmat az 1816 és 1848 közötti időszakban. Ő maga pedig csupán az írásukban részt vevő írónak tekintette magát. Célja az volt, hogy leltárt készítsen a bűnökről és erényekről, összegyűjtse a szenvedélyek fő jellemzőit, és jellemeket rajzoljon, kiválasztva a Társadalom legfontosabb eseményeit. Típusokat alkotva több hasonló jellem vonásainak egyesítésével próbált olyan történetet írni, amely az erkölcsök történetét mutatja be, és amelyről a historikusok általában elfeledkeztek.

Balzac azt is észreveszi, hogy az egymást követő történelmi korszakokat a szereplők sora kapcsolhatja össze, és ezt az egymásutániságot egyfajta egymásmellettiséggé változtatja át. Ő maga kijelöli a tárgyköröket az Emberi színjátékban, amely magába foglal erkölcsi, filozófiai és elemző tanulmányokat, ezeket pedig hely és történeti jelleg szerint jelenetekre osztja fel.

A regényciklusának szerkezetében is ciklikusságot és visszatéréseket tervez: a hősök, mint résztvevők egy nagyobb történelmi folyamatban, más művekben is visszatérnek, így hozva létre az egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is teljes művek rendszerét.

Balzac regényeiben olyan szereplők tűnnek fel, mint Rastignac, aki 14 különböző műben játszik mellékszerepet vagy főszereplőként. Vautrin nagy trilógiája – Goriot apó, Elveszett illúziók, Kurtizánok – a karrierista főalakok életútját követi nyomon, de figyelhetjük Bianchon orvosi pályafutásának emelkedését és Nucingen családi életének alakulását is. Balzac azonos motívumok és ellentétek segítségével ábrázolja a társadalmi változásokat, gyakran szembeállítva a vidék és Párizs világát, valamint a siker és kudarc váltakozását.

Az író számára központi értékkategória a siker és az érvényesülés, melyet különböző karakterek, mint Rastignac vagy Rubempré, sorsán keresztül vizsgál. Balzac érdekli a tehetséges fiatalok lehetőségeinek és önmegvalósításának kérdése, miközben rávilágít arra, hogy az előrejutásért általában nagy árat kell fizetniük az ambiciózus vidéki fiatalembereknek.

Emellett modern életük során a kalandorszellem megjelenését is bemutatja, például a híres korabeli krakélereket, mint Ajuda-Pinto, vagy a de Marsay és Maxime de Trailles által megtestesített sárgakesztyűs kalózokat – az elkorcsosult nemeseket.

Balzac városnegyedei nem csupán helyszínek, hanem társadalmi helyzetek tipizálását is szolgálják. Például a Goriot apóban látható, hogy a Neuve-Sainte-Geneviáve utcája és a Saint-Germain negyedében lévő Beauséant-palota között áthidalhatatlan szakadék tátong.

A közelmúltba helyezett történetei révén Balzac saját korának erkölcsi világát tükrözi. A kor embere számára semmi sem fontosabb, mint a pénz, és ezért az író szinte himnuszt zeng és homéroszi eposzt ír a pénz hatalmáról. Műveiben szinte minden fejezetben szerepelnek árak, örökségek és váltók, és az uzsorás Gobseck az egyik legtöbbször emlegetett és látogatott Balzac-hős.

A szereplők maguk is hangsúlyozzák értékrendjüket: „Egyetlen materiális dolog van, amelynek értéke eléggé biztos ahhoz, hogy érdemes legyen törődni vele: az arany, ez határozza meg az erkölcsöt” – oktatja Vautrin-Herrera az Elveszett illúziókban Luciennek.

A pénz pusztító hatása megmérgezi az emberi kapcsolatokat, felforgatja a családi életet, és pusztán érdekkapcsolatokat tételez fel. Balzac szerint sem Istenben, sem a pénzben nem lehet hinni egyszerre, mert a pénz gyakran Isten pótszerévé válik. Ezért Balzac műveiben az arany útja és az alakok sorsa egyaránt vizsgálható zárt rendszerben.

Például Goriot apó élelmiszerhiányból és spekulációból szerzett vagyonát két lánya között osztja szét, akik szeretőikkel való kapcsolataikhoz szükséges pénztől függenek. Vautrin tapasztalatai alapján azt állítja, hogy a gazdagság és az erényesség összefonódik, míg Beauséant-né szerint a hatalom kulcsa a siker, ami szintén a pénzhez kapcsolódik.

Balzac műveiben tehát az arany és a pénz állandó motívumként jelenik meg, miközben az író által bemutatott társadalmi és erkölcsi kérdések mélyebb reflexióra késztetnek.

Bár Balzac személyesen sajnálja a jó társaságok hanyatlását, elismeri, hogy az arisztokrácia ideje lejárt. Az érvényesülés feltételeit még mindig az előkelő társaság diktálja – a legjobb szalonokba való bejutás olyan fontossággal bír, mintha valaki főnemesi pátenssel rendelkezne. A divatot és a társasági rangot a legkifinomultabb hölgyek határozzák meg, mint Langeais hercegasszony, d’Espard márkiné, vagy a Grandlieu család hölgyei.

Azonban még a nemesek is kénytelenek pénzt keresniük – a vagyonosok, akik spekulációkból meggazdagodtak, pedig minden áron be akarnak kerülni a hatalmi körökbe, így születnek a sok mésalliance házasságok (olyan házasságok, ahol a házasfelek társadalmi rangja, vagyonuk stb. nem passzol össze).

A gyors gazdagodás vágya kihívást jelent több tízezer fiatal számára ebben az időszakban.

A Goriot apó egy olyan jelenetet mutat be a magánéletből, amely bár a párizsi élet ciklusába is illene. Balzac először feljegyzésben rögzítette az ötletét: Egy becsületes ember, aki 600 frank éves jövedelemmel rendelkezik, polgári panzióban él. Lányai tönkreteszik, akiket 50-50 ezer frankos éves jövedelemmel adott férjhez. Úgy hal meg, mint egy kutya.

A társadalmi regény kalandos szála valós térben és valós időben játszódik. Központi alakja Eugene de Rastignac, akinek karrier-regénye – karrierje kezdeti szakaszainak bemutatása – összeköti a Vautrin által felvezetett bűnügyi szálat és Goriot szenvedélyes történetét. Térben pedig két pontot ölel fel: a Vauquer-panzió szegénységének világát és a Beauséant-palota fényűzésének miliőjét, így bemutatva a város és a társadalom két különböző pólusát.

A regény szerkezete három főszereplő – Rastignac, Goriot és Vautrin – lelki vívódásaira épül. Az író ügyesen játszik a jó és rossz közötti konfliktussal, például Rastignac kérdésével, hogy megölje-e a mandarint. A regény struktúrája kitűnően van konstruálva, minden szál összefügg, és Balzac határozottan irányítja a történetet.

A főszereplők mindkét miliőben otthonosak, és sajátos kapcsolatokat ápolnak egymással. Ahogy Goriot lecsúszik és kirekesztődik, úgy emelkedik Rastignac a társadalmi ranglétrán, ahová bekerül.

A regény lassan indul, részletes leírásokkal, az expozíció során Balzac ironikusan szólítja meg az olvasót Goriot titkos sorsának történetével. Az írói jelenlét érzékelhető a műben: Balzac sejtet, elhallgat, előreutalásokkal meghatározza a főszereplők sorsát. A panzió részletes leírása mellett jellemzi annak lakóit, akik anyagi helyzetükhöz mérten változatos körülmények között élnek, a második emelettől felfelé inkább szűkösebben.

Bár a mellékszereplők előéletét nem részletezi, a regény hosszú expozíciós része alatt, mivel tizennyolcan ülnek az asztal körül ebédidőben, kitágul az idő. A cselekmény 1819 novemberében kezdődik, Goriot ekkor már hat éve lakója a panziónak és pénztelen. Ez az időszak hozza el a drámai események kezdetét: Rastignac ekkor találkozik a másik világgal, Beauséant-né estélye pedig felerősíti érvényesülési vágyát.

A regény tárgyilagos, harmadik személyű, mindentudó elbeszélésmódja főként Eugene de Rastignac nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Rastignac bemutatása zajlik, miközben ő maga von le következtetéseket. Ehhez csak néhány hónapra van szüksége, így a regénybeli időszak novembertől februárig tart. Eugene fokozatosan szembesül a látottakkal: a fényűző szalonokkal, bálokkal és a nyomorral való szembesülésével. Gondolataiban visszatér a polgári panzióba, Goriot odújára gondolva, és mélységes undort érez.

Bár Rastignac még mindig érzi a családi kötelességek súlyát, lelkifurdalása van húgai és anyja által kisajtolt pénz miatt. Megdöbben a Goriot lányok viselkedésén és Vauquer-né morális lejáratásán. Az óráját zálogba teszi a temetési költségek fedezetére, de a szerzett tapasztalatok hatására végül kihívja a társadalmi rendet.

Balzac Goriot apója a társadalmi ábrázolás klasszikus példája, ahol a részletgazdag leírások és az ironikus narratíva egyaránt hozzájárulnak a korszak és az emberek mélyebb megértéséhez.

A mű csattanós befejezése Goriot apó teljes életútját zárja le, míg a többi szereplőnek további regények során lesz folytatása. Az előkelő társaságban, a középosztályban és az alvilágban egyaránt érvényesülnek ugyanazok a törvényszerűségek; az azonos erkölcsi elvek, a teljes erkölcsi válság felismerése metaforikus képekkel átszövi az egész művet: „a társadalom posványa… aki kocsin jár benne, és úgy sározza be magát, az tisztességes ember, aki gyalog, az gazember.”

Balzac mélyen ábrázolja, hogy ha valaki kis összeget lop el, azt ujjal mutogatják a törvényszék előtt, de ha egymilliót, akkor az illetőt erény hősének ünneplik a szalonokban (lásd Vautrint); ez a világ pocsolya, és mindenki igyekszik megmaradni a magaslatokon (ahogy Langeais hercegné fogalmaz).

Rastignac is úgy látja a nagyúri világot, mint sártengert: „aki a lábát belemártja, nyakig elmerül benne.” A viszonylag tiszta lelkek sem tudnak sokáig megmaradni ebben a világban: Goriot meghal, Beauséant-né elvonul a világtól. Minden szereplő elveszíti illúzióit, az író pedig mindannyiukat megfoszt valamitől.

Balzac figurái rendkívüli egyéniségek, érdekes jellemek, monumentálisan felnagyított hősök. Minden szereplő szenvedélyessége az alapvető vonása. Legyen az arisztokrata vagy a legkisebb polgári réteg, mindenki jobban habzsolja az életet, tevékenyebb és ravaszabb a harcban, mohóbb az élvezetekben, mint bárki a valóságban. Balzac világában még a kapus is zseniális lehet.

Rastignac, a karrierista fiatalok jellegzetes alakja, igazi délvidéki: elszegényedett, de nagy képességű, tanulékony nemesfiú Angoulême környékéről. Érvényesülési vágya és felemelkedési törekvései könnyen vezetik be az előkelő társaságba származása és párizsi arisztokrata rokoni kapcsolatai révén. Rastignac közbenjár a Goriot-rejtély megoldása érdekében, miközben szeretője lesz Nucingennének. Lassan belátja, hogy ha tisztességes marad, örökre nyomoroghat, ezért inkább feladja erkölcsi fenntartásait.

A mű Eugene de Rastignac válaszút-regénye: konfliktushelyzetében döntenie kell, és a vezérmotívum az ő megkísértése, beavatása. Kezdetben még járatlan a társasági életben, gyanútlanul baklövéseket követ el, de érvényesüléséhez nemcsak Vautrin, hanem a másik rezonőr, Beauséant-né is tanácsokkal látja el (minél hidegebben számít, annál biztosabban jut előre; ne tekintse másnak a férfiakat és a nőket közönséges postalovaknál, melyeket otthagy az állomáson), és a márkiné Ariadné-fonalként a nevét is adja, hogy Rastignac elindulhasson az útvesztőben.

A társadalom két szélső pólusáról kapott tanácsok után Eugene (a milliomos Victorine helyett) Delphine-t választja, de karrierje szempontjából ez sem bizonyul rossz döntésnek: Balzac a ciklusban végigviszi az érvényesülés útján; igazi karriertörténete a többi mű hátteréből figyelhető meg. „Szamárbőrben” már másokat beavató életművész-dandy: „Nem találtam jobb módszert a világon, mint mohón nekiesni a gyönyörűségeknek.”

Rastignac életrajzát Balzac megfogalmazza az „Éva lánya” előszavában (1839): Rastignac (Eugene Louis), R. báró és báróné elsőszülött fia Charente megyében született 1799-ben, 1819-ben Párizsba jön, jogot tanul, a Vauquer panzióban lakik, ahol megismerkedik Jacques Collinnel, aki Vautrin néven rejtőzik, és ugyanitt barátkozik meg Horace Bianchonnal, a híres orvossal.

Beleszeret Delphine de Nucingenbe akkor, amikor az asszonyt elhagyja de Marsay gróf. Nucingenné apja egy volt tésztagyáros, Goriot úr, akinek temetését Rastignac fizeti. A nagyvilági élet arszlánjainak egyike, szoros kapcsolatban áll a kor fiataljaival. További sorsáról „A Nucingen-házban” olvashatunk: férjhez adja mindkét húgát (egyiket „A családi béke” egyik szereplőjéhez, a másikat egy miniszterhez). Öccsét, Gabrielt (aki, mint az 1828-ban játszódó „Falusi plébánosban” olvasható, a limoges-i püspök magántitkára), 1832-ben püspöknek nevezik ki.

Rastignac (Nucingenné révén) karriert csinál, és szeretője lányát később feleségül veszi, így szerzi meg az elzászi báró millióit. Gróf lesz és Franciaország pairje, háromszor miniszter. Messze túlszárnyalja Maxime de Trailles-t és de Marsay-t (és a bosszút is megízlelheti: de Trailles gróf hozzá megy majd kéregetni).

Vautrin segítsége – a bérgyilkosság ajánlatának elfogadása – nélkül is érvényesül, és fényes pályát fut be. A küzdelemben elveszti önértékét, de ha el is fogadja a világot, ha él is Vautrin tanácsaival, már sohasem feledkezhet meg arról, hogy van az emberben, s így benne is, egy jobb rész, és hogy azzal is együtt kell élnie.

A szenvedélyre predesztinált Goriot apa, az apaság mániákusa, Shakespeari tragikus sorsú alak, a modern Lear király, bár e társadalomban nem remélhet Cordéliát. A társaság parancsainak engedelmeskedő, érzelmeket elfojtó lányai kompromittálják származását, majd teljesen feleslegessé válik elszegényedése után.

„Mikor a citrom jól ki volt facsarva, leányai az utcasarkon hagyták a citromhéjat.” Rastignac nézőpontjából az expozícióban még ellenszenves figura, ám egyre inkább rokonszenves lesz: „Tyűha, micsoda ember az, nem hülye és nem is gyenge, élete rejtelmesebbnek látszik.” A fiatalember fokozódó csodálattal szemléli szobaszomszédja önfeláldozását.

Az öreg – önzésből – mesterkedik, hogy Rastignacot összehozza kisebbik lányával, s utolsó anyagi lehetőségeinek felhasználásával lakást is berendez nekik. Lemondó, önzetlen szeretetének példája akadályozza meg Eugene-t, hogy eladja magát Vautrinnek. Az örök Atya végzetét tehetetlensége okozza: a férjeiknek kiszolgáltatott lányokon már nem segíthet. Haláltusájában ki is fakad önzésük ellen, de végül megbocsát. Sorsa példázza Balzac egyik tanítását: „Kincseskamra az emberi szív, de aki egyszerre kiüríti, tönkrejut.”

Vautrin, eredeti nevén Jacques Collin, más néven Vasfejű vagy Carlos Herrera, szökött fegyenc. Képtelen logika embere, aki tetszése szerint válogat és sakkozik az emberekkel – „szeretem megvédeni a gyengéket az erősekkel szemben”, ahogy Don Quijote mondta. „A tetteket eszközöknek tekintem, csak a célt látom magam előtt”, filozofálja könnyedén, miközben lélekidomárként, a diabolikus kísértőként jelenik meg Balzac regényeiben.

Ő választja azt az időpontot a kísértésre, amikor a feltörekvő fiatalember, Rastignac még habozik; bár Rastignac kezdetben elutasítja Vautrin kegyetlen ötleteit, gondolatai mégis hatással vannak rá. Lucien de Rubempré, aki a saját gyengeségével küzd, szintén könnyebben befogadja Herrera spanyol kanonok megkísértéseit.

Herrera filozófiája szerint el kell titkolni az eszközöket a cél eléréséhez, majd ha gazdag lesz az ember, megengedheti magának a becsület fényűzését – cinikus álláspontja lehetőséget ad a társadalom bűneinek teljes leleplezésére. A Kurtizánok című műben már mint vizsgálóbíró munkatársa is feltűnik, előismereteivel pont ő az ideális személy a rendőrség számára, később pedig rendőrfőnökként vonul nyugdíjba.

Balzac műveiben a szélsőséges, szenvedélyes jellemek, a váratlan fordulatok és a lelepleződések, mint Vautrin esete, valamint a felismerések, mint Goriot és Rastignac esetében, a romantika eszköztárából merítkeznek. Balzac szerint a végzet és a véletlenek mutatják be leghívebben a társadalom ellentmondásait. Művészetére sokan támadtak romantikus és túl részletező stílusa miatt, de A Goriot apó már azok jöttét jelzi, akik a valóságot tudós pontossággal rekonstruálni törekedtek.