Ady Endre: Az ős Kaján verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Ady Endre a párizsi másnaposságának harmadik napján írta meg versét. Léda, akit terhesen hagyott, apát szeretett volna gyermekének, amely szerepkörtől azonban a felelősségtudat hiányával küzdő Ady visszahúzódott. Eközben Budapesten egyre több kritikai hang emelkedett fel Ady költészete és hírneve ellen, amelynek fénye már múlóban volt.

Nem dolgozott, Léda férjének pénzéből élt, ráadásul éjszakáit gyakran a város lebujjainak olcsó női társaságában töltötte, a maradék időt pedig hotel szobákban írással. Ebben az időszakban régi jókedélyű és optimista barátja, Révész Béla jelent meg a költő életében, aki felidézte Adyban a normális és méltó élet lehetőségét. Ez annyira felzaklatta Adyt, hogy ekkor írta meg Az ős Kaján című művét.

A költemény 1907. február 24-én látott napvilágot a Budapesti Napló hasábjain, szerzői hely- és időmegjelöléssel: Páris, február. A mű Ady Endre második verseskötetének, a „Vér és arany”-nak cikluscímadó verseként ismert. A ciklusban található többi verssel is rokonságban áll, így például a „Sötét vizek partján” és a „Mi mindig elkésünk” című költeményekkel, továbbá más tematikájú művekkel is, mint például a „Harc a Nagyúrral”, „Egy párisi hajnalon”, „Magyar jakobinus dala” és „A fajok cirkuszában”.

Ady Endre: Az ős Kaján verselemzés

A költemény, amely tizenhét ötsoros strófából épül fel, három nagyobb részre osztható.

A versek központi témája a költő ún. létharc-verseinek jellemzője, ahol a beszélő magányossága és az egyenlőtlen, vereségre ítélt magányos harc áll fókuszban. Ezek a csaták a misztikus, mitikus és szimbolikus istenségekkel, valamint fantomlénnyel zajlanak. Jellemző rájuk a patetikus hangvétel, valamint az idő és tér határtalanná tágítása, mint például a „gyalázatos jelen” és a „kicifrált köd-jövendő” kifejezésekben.

Az időbeli távlatok „Bibor-palástban jött Keletről”, „Szent Kelet”, „Ó-Babilon ideje óta / … / Ott járhatott egy céda ősöm”, „Száll Keletről tovább Nyugatra” megfogalmazásokban nyúlnak a végtelenbe. A szöveg szaggatottsága és a lírai, valamint epikus beszédmód keveredése balladákkal mutat rokonságot.

„Az ős Kaján” című költemény szintén a „balladás” művek közé tartozik, melynek legjellemzőbb vonása az erőteljes színpadiasság. A költeményben leírt küzdelem egy ember nélküli világban zajlik, ahol csak a két ellentétes fél áll szemben egymással egy kocsmaasztal mellett. A harc színpadi kellékei között szerepel a bíbor-palást, a rossz zsakett, a feszület, két gyertya, a bor és a vér. Az „ős Kaján” egy vizionált szimbolikus alak, Kelet mitikus költő-király-isteneként ábrázolva, jellegzetes attribútumaival, mint a bíbor-palást és zeneszerszám, valamint a Korhely-Apolló megnevezéssel.

Ez az ősi, mitologikus figura, akinek neve feltehetően a Káin név torzításából ered, a költő saját istenfiguráját, a mámor istenét idézi, hasonlóan a „Harc a Nagyúrral” című műben szereplő disznófejű Nagyúrhoz. Motívumai ötvözik az ősi keleti (~ magyar) mítoszvilágot az ókori görög mítosszal (Apolló, Dionüszosz) és a keresztény mitológiával (a bor és a vér motívumai). Ez az összetett, jelképes alak annyira rejtélyes, hogy valódi identitása a költemény második egységében sem válik teljesen azonosíthatóvá, még a könyörgő, fohásszerű monológban sem.

A „Az ős Kaján” című költeményben a megszólítások széles skálája tükrözi a változatos viszonyokat a beszélő és a megszólított között, ilyenek például: „Nagyságos úr, kegyes pajtásom”, „Apám” és ötször ismétlődő „Uram”. Új motívumként a bűn témája bukkan fel a 12. versszakban, ahol a „…S lelkem alatt / Egy nagy mocsár: a förtelem.” és „a biztos romlás” kifejezésekkel jelenik meg.

A mű második egysége létösszegző jellegű, amelyben a lét elveszett és elvesztegetett értékeinek – anya, szerelem, eszmék, költészet – felsorolása történik, amely Balassi istenes verseivel áll rokonságban. Ezekkel szemben áll az „ős Bizony”, a romlás, bukás és bűn, mint elkerülhetetlen sors. A költemény fő motívuma a harc, amely egy végtelenné tágított tivornya, az utolsó áldomás képét ölti. A küzdő felek közötti kapcsolat már a vers kezdetén megfogalmazódik az egyenlőtlenség és alá-fölérendeltség ellentéteivel, amely a nyolcadik és az utolsó két szakaszban bővül ki.

A bemutatás és az önértékelő monológ a költemény második részében pozitív jelentéstartalmakat csak az ős Kajánhoz, illetve a beszélőn kívüli személyekhez és dolgokhoz köt (pl. anya – „szent asszony”, Léda – „áldott legyen”, „Szent korcsma-ablak”, „egy pár álom-villanás”, „Egy-két buja, új nagy dal”).

Ezzel szemben a beszélő saját magát kizárólag negatív jelentéstartalmú kifejezésekkel írja le, mint a hiány, a veszteség és a bűn (például nehéz, meddő, fejfájás, kisajtolt, kósza, elhasznált, bolond, bús, förtelem, romlás, csömör, irtózás, fonnyadt). Az ellentétes hatást fokozó jellegük és a nagy számuk által az egyensúly végképp elbillen.

A tízedik strófában található a vers leggyakrabban idézett sora, egy kétségbeesett kérdés-felkiáltás: „Mit ér az ember, ha magyar?”. Ez a sor összegzi a költő magyarsággal kapcsolatos verseinek alapkérdését, amely az emberi lét értelmét, küldetését és céljait kereső, azonban identitásában elbizonytalanodott ember problémáját tükrözi.

A költemény értelmezését bonyolítja a szimbolikus-metaforikus fogalmak és utalások bősége, amelyek a versben magukban nem kapnak magyarázatot. Habár a harc kimenetele nem kérdéses, a harc okai és tétjei nem teljesen világosak. Ha a hasonló témájú verseket, mint a „Harc a Nagyúrral” és „Egy párisi hajnalon”, figyelembe vesszük, látható, hogy ez a mű alapvetően önértelmezésre, lételemzésre és érték keresésre törekszik, egy sajátosan negatív (válság-) ars poeticaként funkcionál.

Ady Endre alapvetően harcos magatartást vett fel az élet minden területén, és ebben a versben a harc értelme és lehetősége kerül megkérdőjelezésre. A költő pillanatnyi létállapotában – az életen „kívül”, álom és hit nélkül, pénztelenül, betegen, Kelet és Nyugat „határán” – minden érték, mint az élet, szerelem, alkotás (művészet, hit, magyarság) bizonytalanná és súlytalanná válik.

Emellett felerősödik a lét egyetlen bizonyosságának tudata: a bűné, a bukásé, a romlásé. Ez vezet a teljes önfeladáshoz, a kapitulációig: „Uram, én megadom magam.” „Az ős Kaján” egy válságvers, amely a filozófiai értelemben vett lét válságát tárja fel.

Ady Endre: Az ős Kaján verselemzés

Ady Endre: Az ős Kaján verse

Bibor-palástban jött Keletről
A rímek ősi hajnalán.
Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján.

Duhaj legény, fülembe nótáz,
Iszunk, iszunk s én hallgatom.
Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Szent Kelet vesztett boldogsága,
Ez a gyalázatos jelen
És a kicifrált köd-jövendő
Táncol egy boros asztalon
S ős Kaján birkózik velem.

Én rossz zsakettben bóbiskálok,
Az ős Kaján vállán bibor.
Feszület, két gyertya, komorság.
Nagy torna ez, bús, végtelen
S az asztalon ömlik a bor.

Ó-Babilon ideje óta
Az ős Kaján harcol velem.
Ott járhatott egy céda ősöm
S nekem azóta cimborám,
Apám, császárom, istenem.

Korhely Apolló, gúnyos arcú,
Palástja csusszan, lova vár,
De áll a bál és zúg a torna.
Bujdosik, egyre bujdosik
Véres asztalon a pohár.

„Nagyságos úr, kegyes pajtásom,
Bocsáss már, nehéz a fejem.
Sok volt, sok volt immár a jóból,
Sok volt a bűn, az éj, a vágy,
Apám, sok volt a szerelem.”

Nyögve kinálom törött lantom,
Törött szivem, de ő kacag.
Robogva jár, kel, fut az Élet
Énekes, véres és boros,
Szent korcsma-ablakunk alatt.

„Uram, kelj mással viadalra,
Nekem az öröm nem öröm,
Fejfájás a mámor s a hírnév.
Cudar álmokban elkopott
A büszke oroszlán-köröm.”

„Uram, az én rögöm magyar rög,
Meddő, kisajtolt. Mit akar
A te nagy mámor-biztatásod?
Mit ér bor- és vér-áldomás?
Mit ér az ember, ha magyar?”

„Uram, én szegény, kósza szolga,
Elhasznált, nagy bolond vagyok.
Miért igyak most már rogyásig?
Pénzem nincs, hitem elinalt,
Erőm elfogyott, meghalok.”

„Uram, van egy anyám: szent asszony.
Van egy Lédám: áldott legyen.
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”

„Volna talán egy-két nótám is,
Egy-két buja, új, nagy dalom,
De, íme, el akarok esni
Asztal alatt, mámor alatt
Ezen az ős viadalon.”

„Uram, bocsásd el bús szolgádat,
Nincs semmi már, csak: a Bizony,
Az ős Bizony, a biztos romlás.
Ne igézz, ne bánts, ne itass.
Uram, én többet nem iszom.”

„Van csömöröm, nagy irtózásom
S egy beteg, fonnyadt derekam.
Utolszor meghajlok előtted,
Földhöz vágom a poharam.
Uram, én megadom magam.”

S már látom, mint kap paripára,
Vállamra üt, nagyot nevet
S viszik tovább a táltosával
Pogány dalok, víg hajnalok,
Boszorkányos, forró szelek.

Száll Keletről tovább Nyugatra,
Új, pogány tornákra szalad
S én feszülettel, tört pohárral,
Hült testtel, dermedt-vidoran
Elnyúlok az asztal alatt.