Alison Weir: A fogoly királyné olvasónapló * Olvasónaplóm 2025

Alison Weir, a történelmi regények koronázatlan királynője, Magyarországon is nagy népszerűségnek örvend. Lady Elizabeth és Lady Jane című bestsellerei remekül megírt, korhű hangulatú művek, amelyek magukkal ragadják az olvasókat. Legújabb regényében Aquitániai Eleonórát ismerhetjük meg – de ki is volt valójában ez a bűbájos, szépségében és műveltségében is kiemelkedő asszony?

Aquitániai Eleonóra (1122–1204. április 1.) Aquitánia és Gascoigne hercegnője, Poitou grófnője, valamint Franciaország és Anglia királynője volt. A késő középkor egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nőalakjaként tartják számon, és azon kevés nő közé tartozik, akik jelentős szerepet játszottak a XII. század kulturális és politikai életében. Határozott elvekkel, magas műveltséggel és igényességgel bíró királynéként önálló személyiségként lépett fel, még szentföldi zarándoklaton is részt vett.

Eleonóra első házassága révén Franciaország királynéja lett, majd második férje révén Anglia trónját is megosztotta. Fiai közül ketten, Oroszlánszívű Richárd és János király, később Anglia uralkodói lettek.

Alison Weir: A fogoly királyné olvasónapló

A történet kezdetén a háttér talán visszafogottnak tűnik, de Eleonóra királyné valójában egy rendkívül erős, merész nő volt, aki nem félt élvezni az élet testi örömeit sem – és ez egyáltalán nem volt szégyen. Harmincévesen, tizenöt év házasság és két lánygyermek után, pápai jóváhagyással elvált a francia királytól, majd feleségül ment a tizenegy évvel fiatalabb Henrikhez, egy erős és határozott férfihoz. A történet ezen szakasza éppen erről szól.

Az élet egyetemes igazsága szerint a szerelem fontos része az emberi létnek, és Eleonóra és Henrik szerencsés párost alkottak. Az ő házasságuk valódi oroszlánkötés volt, amint azt a fejezet címe is jelzi. Csodálatos összhangban éltek, ami abban az időben ritkaságnak számított. Nem pusztán kötelességből teljesítették házasságukat a tizenegy gyermek világra hozatalával, hanem valóban élvezték az egymással töltött időt.

Eleonóra a kor mércéjével mérve kifejezetten merész és vagány asszony volt. Míg az első házasságából született gyermekeket alig látta, addig Henrik fiaiért, sőt, a lányokért is mélyen aggódott. Az első tizenhárom évük együtt jól működött: Henrik egyenrangú partnerként kezelte királynőjét, tisztelte véleményét, és sok ügyben szabadságot biztosított számára.

Az ifjú trónörökösök felnőtté váltak, címet és rangot kaptak ugyan, de valódi hatalom nem jutott a kezükbe. Ez a feszültség tovább mélyítette a családi konfliktusokat, innen indul a történet második szakasza. Eleonóra bölcs és türelmes asszonyként sokszor szemet hunyt Henrik király hűtlenségei felett, sőt, egyik szeretőjétől született gyermekét is az udvarban nevelte. Ugyanakkor a király hosszabb távollétei sem szolgálták jót a házasságukat.

Anyaként természetesen a fiai mellé állt, de hiába próbálta meggyőzni Henriket, hogy ossza meg velük a hatalmat, a király nem volt hajlandó engedni. Gyermekeit gyakran sakkfiguraként kezelte: a birodalom érdekében jegyeztette el, adott vagy vont vissza címeket és birtokokat. Eleonóra vívódása a fia és a király közötti ellentétben érzékletesen jelenik meg a szövegben:

„– Nehéz egy apának elfogadnia, hogy a gyermekei felnőttek – próbálta megnyugtatni Eleonóra. – Még nehezebb, hogy egyszer a birtokukba kerül, ami az övé. Apád rendkívül büszke a birtokaira, egyetlen angol királynak sem volt korábban ilyen hatalmas birodalma. Azt tanácsolom, légy türelmes, és mindenben cselekedj megfontoltan. Fiatal vagy még, és bizonyítanod kell a kiválóságodat.”

A házasság válsága, valamint a gyermekek hatalomra törekvése tovább mélyítette a köztük lévő szakadékot. Eleonóra szívében egyre nőtt a keserűség: több mint egy éve nem látta Henriket, aki még az újszülött lányuk, Johanna megtekintésére sem érkezett el, és karácsonykor sem tért haza. Ez súlyos csapás volt számára, hiszen korábban sosem töltötték külön az ünnepet. Eleonóra még őrizte a reményt, hogy kapcsolatuk javulóban van, de már csak a gyerekek csalódottságát látta, amelyet saját magáéra is vetített, és ezt bosszúsan fogadta.

Eleonóra tíz éven át kegyetlen fogságban élt, bezárva, gyermekeit alig láthatta. Csak a fiaik kitartó kérésére enyhült helyzete, bár a raboskodás további hat évig tartott. Henrik király is egyre inkább érezte, hogy egyedül feleségétől kaphat igazán vigaszt, neki tudta megosztani valódi gondjait és bánatait. Az ifjú Henrik halála hozta el azt a megtörtséget, amely újra összehozta a két szülőt. Leginkább emberileg és lelkileg találtak ismét egymásra, viharos, mély szerelem kötötte össze őket, és bármi történt, képesek voltak megbocsátani egymásnak.

Az írónő kiváló érzékkel mutatja be Eleonóra lelki alakulását, vívódásait a keményfejű és hűtlen Henrik oldalán, ugyanakkor remekül ábrázolja a király ragaszkodását feleségéhez a számos viszály és viszony után is. Talán a történet hangulata időnként túl modern, mai köntösbe bújtatott, ami némileg árnyalja a korhűséget.

Mindazonáltal egy emberileg elgondolkodtató, szép és izgalmas regényt kaptunk, melynek központi alakja hitelesen és alaposan megrajzolt portré. A könyv szép borítója méltó társává válik Alison Weir korábbi köteteinek. Külön segítséget nyújt a könyv elején található családfa, amely áttekinthetővé teszi a családi viszonyokat.

A regény mélyebb hatást tett rám, mint a Lady Jane, amely egy fiatal, naiv lány történetét meséli el – az első olvasatban az talán többet adott. A történet második felében Alison Weir ismét hozza megszokott magas színvonalát. Eleonóra hosszú, 82 éves életet élt, túlélte Henriket is, és élete utolsó éveit visszavonultan töltötte. Imádott fia, Richárd és Henrik mellé temették.

Igazán élvezetes volt olvasni egy szenvedélyes, okos asszony történetét, akit nemcsak a szerelem, hanem az ész és a műveltség is kiemelt korának királynői közül. Eleonóra hűséges maradt férjéhez, ember maradt még a rabság évei alatt is, és gyermekeiért bátran szembeszállt a királlyal. A könyv olvasmányos stílusban mesél valós történetet, amely méltán érdemel figyelmet.