Arany János: A walesi bárdok elemzése * Olvasónaplóm 2024

Arany János történelmi balladája, „A walesi bárdok”, melyet 1857 júniusában kezdett írni és valószínűleg 1863-ra fejezett be, jelentős alkotásnak számít a magyar irodalomban. A művet először 1863-ban publikálták.

Aranyt eredetileg arra kérték, hogy költeményével köszöntse Ferenc József magyarországi látogatását, de ő betegségére hivatkozva visszautasította a felkérést, később azonban mégis megírta a „A walesi bárdokat”.

A ballada központi témája a bűn és bűnhődés, amely allegorikus formában bírálja a zsarnoki hatalmat, hangsúlyozva, hogy a költőknek soha nem szabad kompromisszumot kötniük a kegyetlen uralommal, hanem mindig példát kell mutatniuk állhatatosságukkal.

A szabadságharc leverése után Arany János mély kétségbeesésbe zuhant, és írás abbahagyásán gondolkodott. Az 1850-es évek elején azonban rádöbbent, hogy költőként kötelessége a megfáradt nemzetet bátorítani és reményt nyújtani. E felismerés eredményeképpen a műballadát választotta fő műfajának, amelyet magas szintre fejlesztett.

Költészete számos példát tartalmaz zsarnokellenes állásfoglalására. Az 1850-es évek elején írt olyan balladák, mint a „V. László”, ahol az esküszegő király szenvedi el büntetését, vagy a „Szondi két apródja”, amelyben a két hűséges apród inkább vállalja a börtönt, mintsem hogy árulóvá váljanak, jól mutatják ezt. A „Szondi két apródja” különösen kiemelkedik, hiszen itt a költő, hitet téve hazafisága mellett, ellentmond az uralkodó dicsőítésének és inkább vádló hangot üt meg. Arany János költészete így válik az elnyomás és zsarnokság elleni állásfoglalássá, amelyben a költő soha nem hajlandó meghunyászkodni a zsarnok előtt.

Arany János: A walesi bárdok elemzése

Edward, az angol király, akit kegyetlensége és zsarnoki hatalma jellemez, diadalmasan és önelégült gőggel járja be a leigázott Wales tartományt. A Montgomeryben megrendezett lakomán azt várja, hogy a megalázott walesi urak, akiket lenézően „hitvány ebeknek” nevez, dicsőítsék őt. Azonban a pohárköszöntő elmaradásával szembesülve, a vendéglátók néma ellenállása éktelen dühbe taszítja a hódítót, aki parancsot ad az énekeseknek, hogy zengjék el dicséretét.

Ekkor három bárd lép elő, mindegyikük különböző életkorú és stílusú, de közös bennük a zsarnok iránti gyűlölet, lelkükben hordozzák a fájdalmat és a gyászt az elesettek miatt. Mindhárman a kompromisszumok nélküli hazaszeretetet képviselik, és szembeszállnak Edward zsarnoki elvárásaival.

Az ősz énekes, akit „fehér galambként” ábrázolnak, békességet sugárzó metaforával lép színre, ám éneke hirtelen pusztulás és halál képeit festi le, átkot szórva Edward királyra. Az ifjabb bárd lágyabb dallamokkal folytatja a király bűneinek felsorolását, de őt is máglyahalálra küldi a dühöngő uralkodó. Ekkor váratlanul egy harmadik bárd lép elő, dalán keresztül Petőfi gyászoló siratóéneke csendül fel. A király irányíthatatlan haragja végül ötszáz walesi énekes máglyahalálát rendeli el.

Edward, a király, feldúltan és bűntudattal terhelve, fakó lován vágtat vissza Londonba. Lelkiismerete súlya az őrület szélére sodorja, a vértanúk énekeit hallja még a csendben is, és átkaik zengenek fülébe még a zene hangjain keresztül is.

A ballada allegorikus jelentése egyértelmű üzenettel bír: a költőknek soha nem szabad kompromisszumot kötniük a zsarnoksággal szemben, hanem bírálniuk és példát mutatniuk kell állhatatosságukkal.

A költemény a skót balladaformát követi, ami megegyezik Vörösmarty „Szózat” című művének strófaszerkezetével. A szerkezet egyszerű és egyvonalas: az események kronologikus sorrendben, egyetlen cselekményszálon bontakoznak ki. Az ismétlődő sorok a balladát három részre, vagyis „felvonásra” osztják, segítve ezzel az áttekinthetőséget és a dramaturgiai felépítést.

Részletezés

A ballada egy történelmi eseményt örökít meg: I. Edvárd angol király 1277-ben leigázta a korábban önálló Wales tartományt, amelyet az őslakó kelták vezettek. A legendák szerint a zsarnoki uralkodó 500 népénekest végeztetett ki, mert azok megtagadták, hogy dicsőítő énekekkel illessék. A történet és a magyar történelem 1850-es évekbeli eseményei közötti párhuzam szinte kísérteties.

Szerkezetileg a ballada három fő részre bontható, amelyeket mind az alábbi sorok vezetnek be:

„Edvárd király, angol király

Léptet fakó lován”

Ez a felépítés hűen követi a népi balladák hagyományát, ahol az egyes részeket azonos gondolatok és motívumok kapcsolnak össze.

Az utolsó szakaszban egy jelentős változás figyelhető meg a költő nyelvezetében: a „nyugalmas léptet” kifejezés helyett a „vágtat” szót használja, amellyel a zsarnok király sietségét hangsúlyozza. A ballada első részében a meghódított Wales kerül bemutatásra, ahol a szerző párbeszéd formáját választja. A király gunyoros kérdéseire egy walesi nemes válaszol, szavaiban mély fájdalom tükröződik:

„Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sír.”

Ez a rész szemlélteti Wales megtörtségét és a király iránti ellenérzéseket, miközben a párbeszéd formája még inkább kiemeli a drámai kontrasztot a felek között.

Az utolsó két sort a walesi nemes nem hangosan, hanem csak magában mormolja, nem szánva azt a zsarnok király hallására. A ballada második részében egy végzetes lakoma jelenete bontakozik ki, ahol a helyi urak megpróbálják a királyt minden jóval ellátni. Viszont a király valójában arra vágyik, hogy valaki dicsőítse harci tetteit, de ebben a megtiport, leigázott tartományban senki sem áll készen erre, mivel mindenki gyűlöli őt a szabadságuktól való megfosztása miatt.

A három bárd alakja három különböző költői karaktert szimbolizál. Az első, az „ősz bárd” vagy „fehér galamb”, megfontoltan beszél, öreges hangon, de szavai mégis fenyegetőek: „Te tetted ezt király!” Mintha a levert magyar szabadságharc utáni véres megtorlásokra és elnyomásra utalna. A második, az „ifjú bárd”, fiatal és romantikus, énekében panasz és fájdalom hallatszik, de fenyegetés nélkül. A harmadik középkorú férfi, aki erőteljesen és keményen szólal meg, vádaskodó és átkozó hangon: „Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly walesi bárd” és „Átok fejedre minden dal, Melyet zeng walesi bárd.”

A ballada harmadik és egyben utolsó részében egy szinte őrjöngő királyt ismerhetünk meg, akit felkavarhatott a bűntudat. Vajon valóban megőrült-e a kegyetlenségei következtében? A kegyetlenül lemészárolt bárdok éneke visszhangzik fülében, és talán ez ébreszti rá a zsarnokot saját bűneire. Ennek ellenére a bárdok erkölcsi diadalt aratnak, hiszen Wales egésze győzedelmeskedik ebben a morális küzdelemben. Az igazságért máglyára vonuló bárdok éneke Londonig hallatszik, mintegy bosszút állva a lemészároltakért.

A zene, a sípok, dobok és a riadó kürtök hangjain túl, ötszáz hang harsogja a vértanúk dalát, amely áthatol minden zajon, és a király fülében visszhangzik.

Arany János „A walesi bárdok” című művét ugyanabban a versformában alkotta meg, mint Vörösmarty Mihály a „Szózatot”. A versszakokat két három- és két négylábas sorok alkotják, jambusok és spondeusok váltakozásával, ami különös lüktetést és töredezett ritmust kölcsönöz a balladának, fokozva ezzel a drámai hatást. Csak a páros sorok rímelnek, de a mű szövegében gyakoriak a belső rímek is, mint például: „Körötte csend, amerre ment…” Egyes helyeken a szórend is megfordul, tovább erősítve a drámai kifejezést: „Ötszáz, bizony dalolva ment lángsírba welszi bárd.”

„A walesi bárdok” jellegzetes drámai ballada, mely a történet kettős tragédiájával zárul: a vértanúhalált halt bárdok és a bűnhődő király tragédiájával. A komor hangulat jól illeszkedik a balladák világához. A műben gyakoriak a párbeszédek, amelyek töredezetté teszik a narratívát és növelik a drámai hatást. A drámai elemeket a sok élőszavas beszéd és a líraiságot a kavargó érzelmek adják.

A költői eszközök közül a fokozás kiemelkedő, az ismétlődő szavak és kifejezések növelik a feszültséget a művön belül, hatásosan építve fel az elbeszélés drámai ívét.