Arany János: Tetemre hívás elemzése

Arany János életének alkonyán, 1877-ben írta meg legbefolyásosabb műveit, amelyeket a Kapcsos könyv lapjaira vetett. Ebben az időszakban számos olyan költemény született, amely nemcsak a magyar, de a világirodalom színpalettáját is gazdagítja.

A világirodalom szempontjából talán a legkiemelkedőbbek közé tartoznak balladái. Arany János korábban is írt már balladákat, főleg Nagykőrösön, ahol a történelmi megalapozottságra és az allegorikus, politikai üzenetre helyezte a hangsúlyt.

Késői alkotásaiban már nem ezek dominálnak, hanem az esztétikai megformálás és a művészi virtuozitás. Arany ebben az időszakban már úgy érezte, teljesítette hazája iránti kötelességét, és ideje lezárni életművét. Ez a lezárás grandiózus módon sikerült: művei bemutatják, milyen az, amikor egy alkotó szabadon, csupán saját ihletére hagyatkozva ír. Az Őszikék című balladagyűjteménye is ezt tükrözi, melynek egyik legvitatottabb és legnépszerűbb darabja a Tetemre hívás.

Arany János: Tetemre hívás elemzése

Arany János „A Tetemre hívás” című balladája különleges figyelmet kapott és kap napjainkban is, ami nem véletlen: a mű minden olvasónak érdekességet és elgondolkodtató tartalmat kínál. Már az első olvasás során is lenyűgöző a sajátos ritmikája és a misztikus történet, míg többszöri megismerésre újabb értelmezési rétegeket tár fel, friss megvilágításba helyezve az eseményeket.

„A Tetemre hívás” cselekménye egy középkori feudális falucskában, Bárcon játszódik, ahol a helyi nemesek fiatal sarját halottnak találják. Az apa a gyilkos felderítésére a korra jellemző istenítéletet, a halott sebeinek vérezni kezdését választja, ami a gyilkos jelenlétére utal. Arany ezt a népi hiedelmet bűnügyi nyomozási technikaként ábrázolja, és először a fiú ellenségeit, azaz a leggyanúsabbakat idézteti a halott elé, majd később a többi falusi lakost is.

A váratlan fordulattal a gyilkosnak Kund Abigél, Benő szeretője bizonyul, aki a költő ábrázolása szerint könnyelműségből adta a halált okozó tőrt a férfi kezébe. Abigél könnyelműsége miatt bekövetkező őrülete hasonló büntetést jelent, mint amit a történet szerint a gyilkos vagy bűnrészes Ágnes asszony kapott. Arany János költeményében a gyilkosság és a könnyelműség szinte azonos súlyú bűnökként jelenik meg, ami a költő érzékeny lelkületének későbbi, negyven évvel későbbi megbocsátani képtelenségét is sejteti.

Arany János „A Tetemre hívás” című balladája a tragikus balladákra jellemző értékvesztést tárja fel: Benő halála és annak következményei – családja összeomlása és Abigél őrülete – feleslegessé válnak, mivel Abigél szerette Benőt. A műben jól megfigyelhető a töredezettség és az elliptikus szerkesztés, valamint néhány homályos pont, amelyek további elemzésre ösztönöznek.

Ellentétben Petőfi Sándorral, aki ismert volt arról, hogy gyakran „hagyott munkát a kritikusoknak” és szándékosan hibákat épített be műveibe, Arany János munkásságában ilyen pongyolaságot nem tapasztalhatunk. Ez teszi különösen érdekessé, hogy „A Tetemre hívás” történetében mégis előfordulnak apróbb, látszólagos ellentmondások. Valószínűleg a költő szándéka volt, hogy ezekkel további elmélkedésre késztessen, sugallva, hogy az olvasók mélyebbre ássanak a történet mögötti jelentésekben.

Arany János „A Tetemre hívás” című balladájában Abigél reakciója, „szeme villan s tapad a tőrre”, arra utal, hogy addig nem ismerte Benő halálának körülményeit. Ez alapján arra következtethetünk, hogy nem volt jelen, amikor a fiú magával végzett, így a tőr átadása és a tragikus esemény között bizonyos idő telt el. Benőnek volt ideje mérlegelni tettét, de látszólagos motivációja nem volt, hiszen Abigél szerint közöttük „nem vala gát”. Ezek szerint Benő döntése alapján, nem hirtelen felindulásból, hanem átgondoltan követte el az öngyilkosságot, tehát technikailag ő maga volt saját gyilkosa. Ez alapján az istenítélet logikája szerint a vérnek folyamatosan kellett volna folynia, nem csak Abigél megjelenésekor.

A történetben így felmerülnek bizonyos pontatlanságok és kérdések. Például, ha Abigélnek önvédelmi céllal volt szüksége a tőrre a találkozókor, miért adta azt Benőnek, és miért hagyta magára? Lehet, hogy az egész eseményt előre kitervelte? Elképzelhető, hogy Bárczi Benő nem is lett öngyilkos? Továbbá Abigél megőrülését okozhatta a sebből buzogó vér látványa vagy a lelepleződés által felerősödő bűntudat. Ezek azonban mind csak feltételezések maradnak a ballada misztikus ködében.

„A Tetemre hívás” című mű, Arany János egyszólamú balladája, egyetlen, de többrétegű és aprólékosan megkomponált cselekményszálat követ. A ballada három nagyobb szerkezeti egységre oszlik: az első három versszak az események közvetlen előzményeit tárja fel, a múlt és a félmúlt idejének használatával. Az elején az öreg Bárczi kegyetlen, zord emberként jelenik meg, aki még a halottnak járó utolsó tiszteleteket is megtagadja fiától.

A történet fordulópontja a tizenegyedik versszakig tart, ahol kiderül, hogy az öreg Bárczi cselekedeteinek motivációja a fiához való erős kötődés. A gyilkos minél gyorsabb megtalálása érdekében az öreg a hosszas nyomozás helyett Isten ítéletét kéri, ami apai szeretetét és igazságérzetét is mutatja. A hatodik versszakban tett kiáltása – „Ide a gyilkost!… bárha pecsétem / Váddal az önnön szívemig ér…” – Arany János saját szülei féltő gondoskodását idézheti meg, akik mélyen ragaszkodtak hozzá.

A drámai fokozás a nyolcadik versszaktól a tizenegyedikig tart, Arany mesterien használva a költői eszközöket a feszültség növelésére. A négy versszak szerkezete a „Híd-avatás” képsorára emlékeztet, ahol az utolsó sorokban ismétlődik a seb motívuma. A szereplők (a barátok, az udvar, a falu népe, a család) ábrázolása olyan életszerű, mintha egy film jelenetei peregnek előttünk. A ballada szcenikája is mestermű: az öreg Bárczi minden egyes új gyanúsított-csoport kihirdetése előtt beszél, majd egy kis lassulás után a „kamera” a fiú sebére irányul. A drámai csúcspont, a seb vérzése, hosszú késleltetés után a tizenegyedik versszak végén következik be.

A „Tetemre hívás” című ballada harmadik szerkezeti egysége Benő halálának előzményeit és okait tárja fel, valamint Abigél bűnhődését, amely még a halálnál is súlyosabb sorsnak tűnik. A megőrült lány viselkedését Arany János rendkívül hitelesen ábrázolja a versben. A dráma csúcspontján a tébolyult elme állapotát egy népies dallal összegző kétsoros versszak zárja, ezzel is mélyítve a mű lélektani dimenzióit, amely Arany egyik visszatérő témája.

A ballada egészében a drámaiság a meghatározó. A cselekmény, különösen a végkifejlet, az antik görög tragédiákat idézi, ahol a végzetes eseményeket többnyire a körülmények szerencsétlen összejátszása okozza, és nem egyértelmű bűnösség áll fenn. A költő végül Abigélt is mentesíti a bűnösség alól, áldozattá és szenvedő alannyá változtatva őt, ezzel újraértelmezve karakterét és sorsát a tragikus történetben.

„A Tetemre hívás” című mű nemcsak tartalmi zsenialitása miatt kiemelkedő, hanem formai bravúrjai miatt is. Az ötsoros, szimultán verselésű strófák tökéletesen illeszkednek a ballada középkori, misztikus hangulatához, amit a hangszimbolikai eszközökkel tovább erősít a költő. A verslábakban dominálnak a hexameterből ismert daktilusok és spondeusok, bár a ritmus messze nem annyira szigorú és kötött, mint a klasszikus időmértékes versformákban. A sorok szótagszáma változatos, kilenc és tizenegy között ingadozik. A rímképlet általában állandó: a-b-a-b-b, ahol egy keresztrím után egy egysoros „ráütés” következik, amely gyakran tartalmazza a versszak legmeghatározóbb, sokszor meglepő fordulatát.

Összefoglalva, „A Tetemre hívás” a magyar balladairodalom egyik csúcspontja, amely a műfaji határokat is feszegeti, több szempontból is túlmutatva a hagyományos balladai elemeken.

Arany János: Tetemre hívás elemzése

Arany János: Tetemre hívás verse

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
„Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
„Lélek ez ajtón se be, se ki…”
„Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?” – „Vissza neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

Fojtva, teremről rejti teremre
Halk zokogását asszonyi bú. –
Maga, pecséttel, „hívja tetemre”
Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:
Legyen a seb vérzése tanú.

A palotát fedi fekete posztó,
Déli verőn sem süt oda nap;
Áll a tetemnél tiszti pörosztó,
Gyertya, feszűlet, kánoni pap:
Sárga viaszfényt nyughelye kap.

„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”
Jő, kit az apja rendre nevez;
Hiába! nem indul sebe a holtnak
Állva fejénél az, vagy emez:
„Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,
„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;
Ide a gyilkost!… bárha pecsétem
Váddal az önnön szívemig ér:
Mindenki gyanús nekem, aki él!”

„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”
Sorra belépdel sok dalia:
Fáj nekik a hőst véribe’ látni,
S nem harc mezején elomlania.
Erre se vérzik Bárczi fia.

„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…
Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”
Megkönnyezetlen senki se hagyja,
Kedves urára szánva tekint.
Nem fakad a seb könnyre megint.

„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”
Künn a leány, már messze, sikolt;
Anyja reárogy, öleli búgva:
Mindre nem érez semmit a holt:
Marad a tört vér – fekete folt.

„Jöjjön utolszor szép szeretője,
Titkos arája, Kund Abigél!”
Jő; – szeme villan s tapad a tőrre,
Arca szobor lett, lába gyökér.
– Sebből pirosan buzog a vér.

Könnye se perdűl, jajja se hallik,
Csak odakap, hol fészkel az agy:
Iszonyu az, mi oda nyilallik!…
Döbbenet által a szív ere fagy:
„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

Kétszeri mondást – mint lebüvölten –
Hallgat el, aztán így rebegi:
„Bárczi Benőt én meg nem öltem
Tanum az Ég, s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szivem’ már hű szerelemre –
Tudhatta, közöttünk nem vala gát:
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát.
Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kacag és sír, s fennvillogtatja
S vércse-visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utca során,
Táncolni, dalolni se szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”

(1877 okt. 27)