Az intertextualitás * Olvasónaplóm 2025

Az alábbi cikk az intertextualitás izgalmas világába kalauzolja az olvasót. Az intertextualitás nem csupán irodalmi fogalom, hanem olyan gondolkodásmód, amely lehetővé teszi számunkra, hogy újfajta összefüggéseket fedezzünk fel a szövegek között. A cikk célja, hogy részletesen bemutassa ennek a jelenségnek a történeti gyökereit, megismertesse az olvasókat a különböző típusú szövegközi kapcsolatokkal, továbbá konkrét példákat is felvonultat a magyar irodalomból. Az is szóba kerül, hogyan hat az intertextualitás a jelentésképzésre, valamint milyen módon befolyásolja az olvasói élményt. Mindezt úgy tesszük, hogy mind a kezdők, mind a haladók számára érthető és hasznos maradjon az anyag. Kitérünk arra is, hogy az intertextualitás mikor segítheti, vagy éppen akadályozhatja a szöveg értelmezését. Táblázatokat és példákat használunk a szemléltetéshez, hogy a fogalmak minél világosabbak legyenek. A végén pedig egy tízpontos GYIK szekcióval válaszolunk a leggyakoribb kérdésekre.

Az intertextualitás fogalmának történeti áttekintése

Az intertextualitás fogalma a 20. század második felében jelent meg az irodalomtudományban, és azóta alapvető jelentőségűvé vált. Az intertextualitás arra utal, hogy az irodalmi szövegek nem önmagukban állnak, hanem más szövegekhez kapcsolódva, velük párbeszédben léteznek. Ez a szemléletmód szakít azzal a romantikus elképzeléssel, hogy az író kizárólag önmagából, magányos zseniként alkot. Ehelyett azt hangsúlyozza, hogy minden szöveg egy nagyobb kulturális hálózat része.

A fogalom megalkotójaként leggyakrabban Julia Kristevát említik, aki az 1960-as évek végén fogalmazta meg az elképzelést Mihail Bahtyin munkásságára támaszkodva. Kristeva szerint „minden szöveg más szövegek mozaikja”, vagyis minden irodalmi mű más művek idézetéből, átfogalmazásából, visszhangjából áll. Azóta az intertextualitás elmélete számos irányzatban továbbfejlődött, különböző megközelítéseket eredményezve. A posztmodern irodalomtudományban például kiemelt jelentőséget kap a szövegek közötti kapcsolatok feltérképezése, és az intertextualitás mint elemzési szempont szinte nélkülözhetetlen lett.

Az intertextualitás elméletének fejlődése során egyre árnyaltabbá váltak a szövegközi kapcsolatok értelmezései. Eleinte főként az irodalmi idézeteket, parafrázisokat, utalásokat vizsgálták, később azonban a vizsgálódás kiterjedt azokra a rejtettebb, implicit kapcsolatokra is, amelyek nem első ránézésre felismerhetőek. Az intertextualitás fogalma így egyre inkább túlmutatott az egyszerű szövegidézésen, és komplex hálózatként írta le az irodalmi művek egymáshoz való viszonyát.

Az irodalomtudomány mellett más tudományterületek is átvették ezt a fogalmat. A kultúratudományban, a médiatudományban, sőt még a mindennapi kommunikációban is vizsgálják, hogyan utalnak egymásra különböző szövegek, képek, vagy akár filmek. Ez rávilágít arra, hogy az intertextualitás nem csupán irodalmi jelenség, hanem általános kulturális alapelv. Az információs társadalomban, ahol folyamatosan újrahasznosítjuk és átdolgozzuk a meglévő tartalmakat, az intertextualitás jelentősége csak növekszik.

Intertextualitás és kreatív újrahasznosítás

Az intertextualitás történeti áttekintése során meg kell említeni, hogy már az ókori irodalomban is jelen voltak szövegközi kapcsolatok. Az antik szerzők gyakran utaltak egymás műveire, átvették motívumaikat, vagy újraírták a régi történeteket. A középkorban a Biblia, az antik szövegek vagy a nemzeti eposzok szolgáltak ilyen forrásként. Az újkorban a kanonizált művek hatása továbbra is meghatározó maradt: Shakespeare drámái vagy Dante „Isteni színjátéka” számtalan későbbi szövegben visszaköszönnek.

A modernitásban, különösen a posztmodern irodalomban az intertextualitás tudatos és sokszor ironikus játékká vált. Az írók szándékosan építenek be utalásokat, szövegrészleteket más művekből, ezzel új jelentéseket hozva létre. A digitális korban pedig a remix- és mashup-kultúra, a mémek vagy a fanfiction szerves részei ennek az intertextuális gondolkodásnak. Ez is mutatja, hogy az intertextualitás története egyben az irodalom, sőt a kultúra történetének is fontos része.

Az irodalmi szövegek közötti kapcsolatok formái

Az irodalmi szövegek közötti kapcsolatok sokféle módon jelenhetnek meg. Az intertextualitás nem egyetlen technika, hanem egy egész eszköztár, amelyet az írók tudatosan vagy akár öntudatlanul is alkalmazhatnak. Ezek a kapcsolatok lehetnek nyilvánvalóak vagy rejtettek, explicit vagy implicit módon jelenhetnek meg a szövegekben.

Az intertextualitás főbb típusai

Az alábbiakban összefoglaljuk a leggyakoribb intertextuális kapcsolatokat:

Típus	Leírás	Példa
Idézet	Más mű szövegrészletének szó szerinti beemelése.	„Carpe diem!”
Allúzió	Rejtett vagy közvetett utalás egy másik műre, alakra, motívumra.	Ádámi bűn
Parafrázis	Egy másik mű tartalmának átfogalmazása, átértelmezése.	Főnix-motívum
Paródia	Egy mű szándékos kiforgatása, utánzása humoros vagy kritikus céllal.	Hamlet-paródia
Pastische	Több mű stílusának, motívumának keverése, utánzása gyakran értéksemleges módon.	Stílusmixe
Palimpszeszt	Olyan szöveg, amely alatt „átsejlenek” a korábbi művek.	Modern regények

Az idézet a legegyszerűbb forma, amikor az író szó szerint emel át egy részletet egy másik műből. Az allúzió esetén az utalás nem szó szerinti, hanem csak a beavatott olvasók számára ismerhető fel. A parafrázis gyakran jelentésteremtő újraértelmezés, amikor például egy klasszikus történetet modern környezetbe helyeznek át. A paródia és a pastiche szintén fontos eszközök: előbbi inkább kritikus, utóbbi pedig játékos vagy tiszteletteljes.

Ezek a formák gyakran keverednek egymással egy-egy műben, így az intertextualitás a kreatív újrahasznosítás végtelen lehetőségét kínálja. Az irodalmi szövegek között tehát nemcsak „híd” vagy „lánc” létesül, hanem komplex hálózat, amelyben minden új szöveg újabb kapcsolatokat teremt.

Rejtett és nyílt intertextualitás

Az intertextualitás lehet nyílt (explicit), amikor az utalás egyértelmű, akár forrásmegjelöléssel is ellátott („ahogy Arany János írta…”), de gyakran rejtett (implicit) formában is megjelenik. Ez utóbbi esetben a szerző nem jelöli meg, honnan származik a motívum vagy az idézet, így az olvasónak kell felismernie az összefüggést.

A rejtett intertextualitás különösen izgalmas lehet, mert az olvasó aktív részvételét kívánja meg. Ilyenkor a jelentés kibontása az olvasó műveltségén, olvasmányélményein múlik. Például ha egy kortárs regényben az egyik szereplő „hajnali négykor” indul útnak, az utalás lehet József Attila híres versére, de csak az fogja érteni, aki ismeri a „Hajnali részegség” című művet.

A rejtett intertextualitás előnye, hogy sokszor többrétegű jelentést teremt, hátránya viszont, hogy az olvasó elveszhet a hivatkozások dzsungelében. Az intertextuális játék így az író és az olvasó közös szellemi kalandja, amelyben minden újabb azonosított kapcsolat gazdagítja az élményt.

Híres példák intertextualitásra a magyar irodalomban

A magyar irodalom számos izgalmas példát kínál az intertextualitásra, legyen szó klasszikus vagy kortárs művekről. Az alábbiakban néhány jelentős esetre térünk ki, amelyek jól szemléltetik, hogyan működik az intertextuális játék a magyar irodalomban.

Arany János és a klasszikus allúziók

Arany János költészetében gyakran találkozunk más irodalmi művekre való utalásokkal. Az egyik legismertebb példája ennek a „Toldi” trilógia, amely a magyar népköltészet motívumait, szerkezetét és hőstípusát dolgozza fel. Arany ugyanakkor tudatosan épít a korábbi magyar és antik irodalom hagyományaira is. Toldi Miklós alakját például a népmesei hősök mellett olyan klasszikus eposzi szereplők is inspirálták, mint Odüsszeusz vagy Akhilleusz.

Arany költészete szinte kimeríthetetlen forrása az intertextuális utalásoknak. A „Szondi két apródja” ballada a történeti múlt mellett a magyar népi hősiesség számos rétegét idézi meg. Arany gyakran alkalmaz parafrázist és allúziót: egyes kifejezései, szerkezetei vagy motívumai visszautalnak Petőfi Sándorra, Vörösmarty Mihályra, sőt, német és angol irodalmi példákra is. Így válik a magyar irodalom egyik legnagyobb költője az intertextuális hálózat élő példájává.

Kosztolányi Dezső és a parafrázis művészete

Kosztolányi Dezső költészete és prózai művei tele vannak rejtett és nyílt intertextuális utalásokkal. Az „Esti Kornél” novellafüzérben például számos helyen visszaköszönnek a klasszikus magyar és világirodalmi művek motívumai. Kosztolányi gyakran parafrazál, azaz átdolgozza, újraértelmezi a korábbi művek tartalmát. Az „Akarsz-e játszani?” című versben a gyermeki játék motívuma nemcsak a saját gyerekkori élményeit idézi, hanem rájátszik Ady Endre, sőt Shakespeare gondolataira is.

Kosztolányi úgy hoz létre új jelentéseket, hogy közben szorosan kapcsolódik az irodalmi hagyományhoz. Ez a „hagyomány-újraírás” az intertextualitás egyik legfontosabb formája. A Kosztolányi-féle parafrázisok segítenek abban, hogy a klasszikus művek újra élővé váljanak a kortárs olvasók számára, miközben a szerző személyes hangján szólalnak meg.

Kortárs példák: Esterházy Péter és Parti Nagy Lajos

A kortárs magyar irodalom különösen gazdag intertextuális játékokban. Esterházy Péter regényei szinte hemzsegnek a szövegközi utalásoktól, parafrázisoktól, paródiáktól. Az „Harmonia Caelestis” című családregényben Esterházy folyamatosan szembesíti a múltat a jelennel, idéz magyar és világirodalmi műveket, miközben a nyelvvel és a stílussal is játszik. Ennek eredménye egy rendkívül gazdag, többrétegű szöveg, amelyben az olvasó igazi kincskereső lehet.

Parti Nagy Lajos műveiben gyakori a pastiche, azaz a különböző stílusok, műfajok parodisztikus vagy játékos keverése. A „Sárbogárdi Jolán: A test angyala” című regény egy álnéven írt pastiche, amely egyszerre tiszteleg és gúnyolódik a 20. századi magyar lektűrirodalom előtt. Ezek a művek jól mutatják, hogy az intertextualitás a kortárs irodalomban már nem csupán eszköz, hanem tudatos stílusirányzat is lett.

Intertextualitás szerepe a jelentésképzésben

Az intertextualitás jelentőségét nem lehet túlbecsülni, ha a szövegek jelentésének keletkezéséről beszélünk. Az intertextuális kapcsolatok révén egy mű nemcsak önmagában, hanem a többi művel való kapcsolatában nyer értelmet. Ez új perspektívát kínál mind a szerző, mind az olvasó számára.

Jelentésrétegek és befogadás

Az intertextuális szövegek több jelentésréteggel rendelkeznek. Az első réteg maga a szöveg „látható” jelentése, amelyet minden olvasó rögtön észrevesz. A következő réteg az, amely már más szövegekre utal – ezt viszont csak az veheti észre, aki ismeri a hivatkozott művet. Például egy versben megjelenő „sziget” motívum hivatkozhat Ady Endre „A magyar Ugaron” című költeményére, de csak annak, aki ezt felismeri.

Ez a többrétegűség lehetőséget ad arra, hogy minden olvasó egyéni élményt szerezzen ugyanabból a műből. Az intertextualitás révén a szövegek „megnyílnak” a különböző értelmezések előtt, sőt, időről időre új jelentésekkel gazdagodnak. A jelentés már nem kizárólag a szerző szándékán múlik, hanem az olvasó szövegközi tudásán is – vagyis a jelentésképzés egyfajta közös játék.

Az intertextualitás kreatív funkciója

Az intertextualitás nem egyszerűen „másolás” vagy „utánzás”. Inkább kreatív jelentésteremtés, amikor az író új szövegkörnyezetbe helyezi a régi motívumokat, így azok új értelmet nyernek. Gondoljunk arra, hogy amikor egy kortárs költő felidézi Petőfi sorait, az már nem ugyanazt jelenti, mint kétszáz évvel ezelőtt.

Az intertextualitás így lehetőséget ad a hagyomány újraértelmezésére. Az írók gyakran játszanak azzal, hogy a régi szövegeket kifordítják, átdolgozzák, új kérdéseket tesznek fel. Az ilyen szövegek gyakran ironikusak, humorosak, vagy éppen kritikusak – a jelentés mindig az új kontextustól függ. Így minden intertextuális mű hozzájárul a kulturális emlékezet folyamatos megújulásához.

Az intertextualitás jelentésképző ereje abban is rejlik, hogy segíti az olvasót a szövegek közötti eligazodásban, ugyanakkor kihívás elé is állítja. A jelentés nem adja magát könnyen, hanem „meg kell dolgozni érte” – ez pedig az aktív olvasás élményét kínálja.

Az intertextualitás hatása az olvasói élményre

Az intertextualitás az olvasói élményt is jelentősen befolyásolja. Az, hogy egy olvasó mennyit vesz észre a szövegek közötti kapcsolatokból, nagymértékben meghatározza, hogyan fogadja be az adott művet, milyen mélységben tudja értelmezni.

Az olvasói aktivitás és az élmény gazdagsága

Az intertextuális szövegek olvasása aktív részvételt kíván. Az olvasónak „keresnie kell” a rejtett utalásokat, meg kell fejtenie a szövegközi játékokat. Ez a keresés önmagában örömforrás lehet: a felismerés, hogy egy-egy motívum, mondat vagy szerkesztési mód egy korábbi műre utal, igazi szellemi sikerélményt adhat.

Az, hogy egy olvasó mennyire tapasztalt, mennyire ismeri az irodalom klasszikusait, jelentősen befolyásolja, hogy mennyit „hoz ki” egy intertextuális szövegből. Egy tapasztalt olvasó számára az ilyen művek többdimenziós élményt nyújtanak, míg a kezdő olvasók is észrevehetik az utalások egy részét, vagy egyszerűen csak élvezhetik a szöveg játékosságát.

Előnyök és hátrányok: táblázatos összefoglaló

Az intertextualitásnak az olvasói élmény szempontjából is vannak előnyei és hátrányai. Az alábbi táblázat összefoglalja ezeket:

Előnyök	Hátrányok
– Gazdagabb jelentésrétegek	– Elveszhet a jelentés, ha nem ismerjük a hivatkozást
– Intellektuális kihívás és játék	– Túlságosan bonyolulttá válhat a szöveg
– Kulturális hagyomány továbbélése	– Az olvasó elbizonytalanodhat
– Személyesebb, aktívabb olvasói élmény	– Elitista hatás, kirekesztés veszélye
– Új értelmezési lehetőségek	– Fárasztó lehet a sok utalás

Az intertextualitás tehát egyszerre teheti izgalmassá és nehezebben hozzáférhetővé az irodalmi szövegeket. Az olvasó számára a legfontosabb, hogy ne érezze magát kirekesztve, hanem inspirációként élje meg a szövegek közötti kalandozást. Az irodalomtanításban is nagy szerepe lehet annak, hogy az intertextualitásra rávilágítsunk, hiszen így lehet igazán élvezetessé és élővé tenni a klasszikus műveket.

Az olvasás tehát az intertextuális szövegek esetében valódi felfedezőút, amely során mindenki saját tempójában és tudásszintjén fedezheti fel a jelentések gazdagságát. Aki nyitottan és kíváncsian közelít ezekhez a művekhez, garantáltan új élményekkel gazdagodik.

GYIK: 10 gyakori kérdés és válasz az intertextualitásról

1. Mit jelent pontosan az intertextualitás?
Az intertextualitás az irodalmi szövegek közötti kapcsolatot jelenti. Eszerint minden szöveg utal másik szövegekre, idéz belőlük, vagy visszhangozza azokat.

2. Ki használta először az intertextualitás fogalmát?
Julia Kristeva vezette be az 1960-as években, Mihail Bahtyin elméletei alapján.

3. Csak idézetekre vonatkozik az intertextualitás?
Nem, az idézet csak egy formája. Ide tartozik a parafrázis, allúzió, paródia, pastiche is.

4. Hogyan ismerhetem fel az intertextuális utalásokat?
Leggyakrabban akkor ismered fel, ha ismered a hivatkozott művet, vagy ha a szöveg különösen ismerősnek tűnik.

5. Miért használják az írók az intertextualitást?
Hogy gazdagabbá, többrétegűvé tegyék a műveiket, és kapcsolatot teremtsenek a hagyományokkal.

6. Milyen előnyei és hátrányai vannak az intertextualitásnak?
Előnye a jelentés gazdagsága, a játékosság, hátránya lehet, hogy néha túl bonyolulttá teszi a szöveget.

7. Csak az irodalomban jelenik meg az intertextualitás?
Nem, más művészeti ágakban, sőt a médiában, filmekben, zenében is megtalálható.

8. Mit tegyek, ha nem értem a szöveg valamelyik utalását?
Érdemes utánanézni, olvasni a mű elemzéseit, vagy egyszerűen csak élvezni a szöveget a maga szintjén.

9. Az intertextualitás mindig tudatos?
Nem feltétlenül, sok esetben a szerző öntudatlanul használ ismert motívumokat, vagy írói hagyományokat követ.

10. Hogyan tanulhatom meg jobban felismerni az intertextuális kapcsolatokat?
Olvass sokat, főleg klasszikus műveket, ismerkedj különböző műfajokkal, és próbálj tudatosan figyelni a visszacsengő motívumokra, szerkezetekre.

Az intertextualitás tehát az irodalmi élmény egyik legizgalmasabb, legsokrétűbb jelensége. A szövegek közötti rejtélyes, sokszor játékos kapcsolatok új dimenziókat nyitnak meg minden olvasó előtt, aki hajlandó elindulni ezen a felfedező úton.