Csokonai Vitéz Mihály: Az estve verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Az „Az estve” című költemény eredetileg iskolai feladatnak készült. A tájleíráson alapuló nyitókép a klasszicista pictura hagyományait eleveníti meg. A költészet eszköztárából merítve – mint a megszemélyesítés, igei metaforák és élénk költői jelzők – a vers az idilli alkony varázslatos képét festi elénk.

Bár a természeti harmóniát enyhén zavarják a szelíd vadállatok, az alliterációval dúsított sorok feszültséget sugallnak, ami felvezeti a vers további sorait. A természetben megnyugvást és menedéket kereső költői én állapotát a versek mély érzelmekkel és belső konfliktusokkal ábrázolják.

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve verselemzés

Az „Az estve” cím elsőre félrevezető lehet, hiszen könnyen feltételezhetjük, hogy a mű egy mélabús természetleírást vagy hangulatokat megörökítő elégiát rejt. A költemény azonban túlmutat a puszta leíráson, és társadalmi kérdések felvetésével bírálja a különbségeket és a magántulajdont.

A mű műfaja óda, amelynek gyökerei a görög antikvitásig nyúlnak vissza. Az ódának két fő formája különül el: az együttesen énekelt kardal és az egyedül előadott ének. Az előbbi jellemzője a fennkölt hangvétel és a szuggesztív képek, míg az utóbbi sokkal személyesebb hangot és visszafogottabb stílust követ. Az óda meghatározása és formája az évszázadok során folyamatosan alakult, Horatius ódáitól kezdve a reneszánszon át a német klasszicizmusig.

I. egység (1-30. sor): piktúra

A téma érzékeny tájleírásra épül, amely szűkülő perspektívával halad a távoli horizonttól az egyre közelebbi elemek felé, a naplementétől az elcsendesülő természet részleteiig. Ebben a folyamatban a bánattal küszködő lírai én kerül egyre inkább a fókuszba. A költői szemlélődés a táj elemzésével kezdődik, vizuális (naplemente, erdei állatok), auditív (pacsirta csicsergése, medve bömbölése), olfaktív („mennyei illatok”, „fűszerszámok által gazdagított teák”) és tapintási (zefír lengése, lágy szellők) elemekkel ábrázolva.

A hangulatok és színek finom dallá olvadnak össze, a pasztell árnyalatok dominanciája révén az egész táj egy kellemes finomságot sugároz. A költői képek, mint a megszemélyesítés („Mosolyog a híves szárnyon járó estve”) és az oximoron („vídám melancholia”), az alkony idilli és harmonikus világát ábrázolják, ahol a sebzett lelkű költő menedéket talál. A költő bánata és szomorúsága, amely az emberi érzések egyedi sajátosságai, a természeti szépségben talál feloldódást. A rokokó stílusú képek, mint a mitológiai elemek modernizált ábrázolása vagy a kicsinyítő képzős szavak, a mű finomságát és könnyedségét emelik ki.

II. egység (31-74. sor): szentencia

A téma a társadalomkritika, melyben az est és az éjszaka sötét, komor hangulatot áraszt, a rossz és a bűnök sötétségét szimbolizálva. Az éjszakát mint az elviselhetetlen emberi világ metaforáját használja a költő. A lírai én bánatának fő oka a társadalomban tapasztalt igazságtalanságokra vezethető vissza, központi gondolata pedig az ősi egyenlőség megszüntetésének bírálata.

A verselemzés rávilágít, hogy az emberi durvaság tönkretette a szépséget, a csendet lárma váltotta fel, az összhangot diszharmónia. A “bódult emberi nem” válik felelőssé, amiért feladta ősi szabadságát. Rousseau gondolatát idézve, a magántulajdon erkölcsi romlást hozott, önzés, viták, kapzsiság és nyomor formájában. A vers negatív festése a társadalmi bűnökről ad leltárt: háborúk, egyenlőtlenségek, zsarnoki hatalom és a jónak született ember bűnbe hajszolása, mindez pedig tovább mélyíti a társadalmi rétegek közötti különbségeket.

A retorikus szerkezet és a tételmondat „Nem született senki gazdagnak, szegénynek” hangsúlyozza a felvilágosodás eszméit és a klasszicizmus szabályos szerkezetét. A szöveg egész emberiséghez intézett, érvelő szózat jellegű, mely a társadalmi változások és igazságosság felé irányítja a figyelmet.

III. egység (75-88. sor): piktúra

A téma ismét a tájleírás, melyet ódai hangvételű versekben fogalmaznak meg. A szöveg a költő személyes természetélményét tárja elénk, amelyben a társadalomból kivetett ember a természeti szépségekbe vonul vissza. Ezek a természet adományai – mint a holdvilág, a friss levegő, és a madárdal – az emberiség közös kincsei, melyek még nem kerültek piaci árucikké. Ezeket az ősi idill maradványait a költő különös értékként emeli ki.

A természet ebben a kontextusban minden embert egyenlőként kezel, ellentétben a társadalomban tapasztalható egyenlőtlenségekkel. A szentimentalista hagyomány jegyeit viselő szöveg a magányos szenvedőt, a holdvilág romantikus képét, a természetbe való menekülést és a sebzett lelket helyezi előtérbe. Ez a közelítés nem csak a természet szépségét, hanem annak gyógyító, kiegyenlítő erejét is hangsúlyozza, amely segítséget nyújthat az ember számára a társadalmi elidegenedés és az egyéni bánatok idején.

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve verselemzés

Csokonai Vitéz Mihály: Az estve verse:

A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek? …míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.