Émile Ajar: Előttem az élet olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

A francia irodalom egyik meghatározó alakjának, Romain Gary-nek halála után derült ki, hogy az Émile Ajar néven ismert szerző valójában soha nem létezett. Ez a név Gary egyik álneve volt, mely alatt olyan világhírű műveket írt, mint az „Előttem az élet”. Gary pályafutása során számos modern irodalmi alkotással gazdagította a kultúrát, valamint több bestseller regény szerzőjeként is elismert.

Émile Ajar: Előttem az élet olvasónapló

A regényt Momo, egy ténylegesen tizennégy éves, ám magát tízévesnek vélelmező fiú szemszögén keresztül tárja az olvasó elé az író. A kisfiú gyermeki éleslátása és naiv tudatlansága irányítja, amikor a körülötte lévő világról mesél. A történet hátterét képező gettót az író kegyetlen realizmussal ábrázolja, amely Párizs nagyvárosának távoli világával határos.

A regény központi alakja Momo és Rosa mama, aki egy illegálisan működtetett árvaházat vezet, amelyet helyi nyelven „bömböldének” neveznek. A történet fő üzenete Momo és Rosa mama kapcsolatán keresztül bontakozik ki, amely a faji előítéletek elleni állást és a szeretet fontosságát hangsúlyozza.

A cselekmény elsőre lehangolónak tűnhet, azonban az „Előttem az élet” című regény valójában az egyik legfelemelőbb olvasmány, amellyel az utóbbi időben találkoztam. A történet szereplői – külvárosi fekete, arab és zsidó bevándorlók, valamint piti bűnözők, prostituáltak, stricik és transzvesztiták – a középosztálybeli olvasó számára talán kétes figuráknak tűnhetnek. Ám Momo szemszögéből ők egészen más megvilágításba kerülnek: átlagos emberekként, sőt, egy sajátos és összetartó család tagjaiként mutatkoznak. Jellemükben a segítőkészség és aranyszívűség dominál, különösen, amikor a közösség tagjai bajba kerülnek.

Ajar a lappangó antiszemitizmus ellen erőteljes eszközökkel lép fel: a szegénységet nem csak fizikai és társadalmi, hanem lelki dimenziókban is bemutatja. A karakterek lelkivilágának ábrázolása kíméletlen és megrázó. Az egyik legprovokatívabb példa Rosa mama, a zsidó öregasszony, aki – paradox módon – Hitler portréjában találja meg a megnyugvást. Úgy véli, hogy a náci vezető borzalmai elenyésznek azokhoz a szenvedésekhez képest, amelyeken ő maga keresztülmegy. Ez a megközelítés éles fényt vet a társadalmi kirekesztettség és személyes tragédiák összefüggéseire.

A szeretet, mint alapvető téma, egyedi és nehezen megfejthető módon jelenik meg az írásban. Momo zavarodott, érzelmei összekuszálódnak; úgy tűnik, sehol sem találja a helyét, élete pedig egy vég nélküli menekülési kísérlet a gettó nyomasztó szegénységéből. A fiú elmenekülhetne, de mégsem teszi. Ennek okai lehetnek a hála, a ragaszkodás, vagy talán a valódi szeretet. Momo képtelen elszakadni attól az idős nőtől, aki nevelte, és akivel egy olyan kötelék köti össze, amelytől még a legügyetlenebb próbálkozásai során sem tud szabadulni.

Ahogyan Momo képtelen megszakítani a kapcsolatot, amely Rosa mamához köti, úgy az olvasó is nehezen teszi le ezt a könyvet. Az író olyan atmoszférikus és vizuális elemekkel operál, hogy Belleville képzelt látványa, bár taszító, mégis magához láncol. Az olvasás folyamán mi is azonosulunk a gettó egyik omladozó házának hatodik emeleti lakóival, Rosa mama árváival, és hasonló naivitással szemléljük az eseményeket, ahogy a kis Momóból felnövekvő Mohammed, a regény főhőse.

Rosa mama életének utolsó hónapjaiban válik igazán nyilvánvalóvá, milyen erős az összetartás ebben a nyomorgó, társadalmilag kirekesztett csoportban, ahol még önmaguknak is hazudnak az emberek. Az öregasszony betegségének utolsó napjait a közösség tagjai összefogva teszik emlékezetessé.

Momo hozza az igazi áldozatot: elkíséri Rosa mamát titkos pincéjébe, hogy ott töltse élete utolsó pillanatait. Virraszt az öregasszony mellett, és még halála után is őrzi, amíg a pinceajtót végül a bűz miatt fel nem törők. A regény lenyűgöző hangulatát Momo felnőttes, vagány beszédmódja és életfilozófiája határozza meg, amelyekkel az író korának ellentmondásos erkölcsi kérdéseit feszegeti.