Erasmus: A balgaság dicsérete olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Erasmus A balgaság dicsérete című szatirikus filozófiai művét 1509-ben írta latin nyelven, és először 1511-ben jelent meg nyomtatásban. A mű Angliában született, ahol a szerző Morus Tamás vendégeként tartózkodott – a két gondolkodó közeli barátságot ápolt egymással. Erasmus alkotásának ihletésében fontos szerepet játszott Faustino Perisaoli De Triumpho Stultitiae című műve, amelyet az írás során figyelembe vett.

Erasmus: A balgaság dicsérete olvasónapló

Erasmus egyik legjelentősebb művének, A balgaság dicséretének koncepciója Morus Tamás Utópiájának sajtó alá rendezése közben fogalmazódott meg. A vékony, de tartalmas traktátus lényegében a morusi ész államának ellenpontját rajzolja meg. Az egész művet áthatja az antikvitásból örökölt és adaptált formula, amelynek lényege, hogy amit látszólag gúnyol és szatirikusan bemutat, azt valójában kívánatosként, dicséretesként, sőt panegirikus tárgyként állítja elénk. Ez a gondolat a mű címében is megjelenik, amely tökéletesen illeszkedik a tartalom kettősségéhez.

Az olvasó azonban egy pillanatra sem tévedhet meg: a Balgaság istennőjének öndicsérete és a szerző lelkes himnuszai pusztán retorikai eszközök, amelyek az ellentét erejével mélyítik el a szatírát és a néhol már-már kegyetlen iróniát. A mű különös kettőssége abban rejlik, hogy bár alapvető mondanivalójában mélységesen keserű, hiszen az emberi világ alapjaként, ontológiai-antropológiai fundamentumaként mutatja be az ostobaságot, a tehetetlenséget és a butaságot – azaz a „Balgaságot” –, mégis felemelő és szinte derűs hatást kelt.

Erasmus A balgaság dicséretének varázsát a mű szellemi fölényéből fakadó derű és bizakodás alapozza meg, amely áthatja az olvasót. Ez a felülemelkedés érzése nem csupán a ráismerés hatásából táplálkozik, hanem abból a reményből is, amelyet Erasmus, minden látszólagos irónia ellenére, az emberi szellem „szabadságharca” iránt tanúsít. Úgy tűnik, a szerző mégis hisz abban, hogy a Balgaság egyeduralma idővel megszűnhet.

Az optimizmust és a derűt tovább erősíti a mű briliáns irodalmi megformáltsága. A könyv rövid, szinte novellaszerű részekből épül fel – például A Balgaság megjelenik, A Balgaság szülei vagy Balgaság az élet fűszere –, amelyek nemcsak a Balgaság jellemzésére és önbemutatására szolgálnak, hanem a 16. század eleji társadalmi és történelmi valóság gazdag adalékaival is megtöltik a szöveget. Ezekben a parányi epizódokban megelevenednek a kor gazdagjainak és szegényeinek életformái, szokásai, mindennapjai és kalandjai, valamint egymás közti kapcsolataik és konfliktusaik.

Erasmus műve valóságos kis világenciklopédiaként tárja elénk a korabeli emberi tapasztalatokat, mindezt finom szatírával és mélyreható iróniával. E gazdag részletek hitelesítik és árnyalják a fő mondanivalót, miközben a művet a világirodalom vitathatatlan klasszikusává emelik.

Erasmus A balgaság dicsérete valójában a bölcsesség dicsérete, álarc mögé rejtve. A mű narrátora végig maga a Balgaság, amely minden bekezdésben egy-egy önálló témát jár körül. Erasmus éles szatírával bírálja kora társadalmi és kulturális visszásságait, mindazt, amivel nem értett egyet. Saját szerepét a király bolondjához hasonlítja, aki egyedüliként mondhat igazat az udvarban. Úgy véli, csak a balgaságon keresztül érhető el a bölcsesség.

A mű formailag dicséretnek tűnik, valójában azonban minden olyan jelenséget elítél, amely a társadalom mindennapjaiban irracionálisnak hat. Erasmus rámutat az emberi önhittségre, a látszat fenntartásának kényszerére: „Mi más az emberi élet, mint egy nagy színdarab, melyben mindenki önmagától elütő álarcot borít magára?” Szatírája nem kíméli a társadalom egyetlen rétegét sem, legyen szó királyokról, papokról vagy tudósokról.

A tudósokat különösen kemény kritikával illeti: „Ezek duplán balgák: mert balga embereknek születtek, és mégis a halhatatlan istenek élete után nyúlkálnak, és ugyanakkor lázadó gigászok módjára harcolnak a természet ellen a tudomány ostromgépeivel.” Erasmus minden réteg és csoport gyengeségeit kíméletlen őszinteséggel tárja fel, miközben egyetemes érvényű kérdéseket vet fel a társadalom működéséről és az emberi természetről.

Erasmus éles iróniával támadja az egyetemeket, amelyeket maga is látogatott, és ahol a diákok sovinizmusa uralkodik. Az egyetemi hallgatók versengenek egymással, mindegyik a saját nemzetét és városát magasztalja. „Az angolok a szép külsőt, a zenei ízlést és a bőséges vendéglátást vindikálják maguknak, (…) a skótok azzal hízelegnek, hogy előkelőek, s rokonságban állnak a királlyal, meg hogy kiválóan értenek a dialektika elménckedéseihez. (…) A párizsiak a teológia dicsőségét egyedül maguknak követelik, (…) a zsidók még most is kitartóan várják Messiásukat (…) a germánok óriás termetükkel és mágikus tudományukkal tetszelegnek” – írja csípős szarkazmussal.

Kritikája nem kíméli az egyházi vezetőket sem. Élesen bírálja a papokat és szerzeteseket, akik szerinte híveik hiszékenységét kihasználva kitalált csodákkal hitegetik őket. Gúnyos képet fest a templomi prédikációkról, ahol a hívek unatkozva ásítoznak és szunyókálnak. A teológusokat külön is támadja, amiért önkényesen alakítják a Szentírás értelmezését, saját érdekeik szerint formálva a tanításokat. Erasmus szatírája kíméletlen őszinteséggel világít rá kora visszásságaira, miközben tűéles humorral és szókimondással bírálja az intézményesült társadalmi és vallási rendszert.

A balgaság dicsérete rövid időn belül eljutott a nemzetközi közönséghez: először francia és német nyelvre fordították, majd megjelent angolul is. A mű jelentős hatást gyakorolt a 16. századi retorikaoktatásra, és inspirálta a művészeket is, többek között az ifjú Hans Holbeint, akit rajzolásra ösztönzött.

Magyar fordításai csak a 20. század elején kezdtek megjelenni, először Szabó András, majd Lányi Margit munkájában. 1958-ban Kardos Tibor fordításában is kiadták, amelyet Ifj. Hans Holbein illusztrációi tettek különlegessé. A mű nemcsak irodalmi értékével, hanem kulturális és művészeti hatásával is a humanizmus kiemelkedő alkotásává vált.