Göncz Árpád: Sarusok olvasónapló * Olvasónaplóm 2025

A Sarusok Göncz Árpád kisregénye, amely a 14. és 15. század fordulóján játszódik Sopronban és környékén. A történet a magyarországi valdens eretnekek és az őket üldöző katolikus egyház összecsapását tárja az olvasó elé. A mű 1970-ben készült el, ám az első kiadás csak négy évvel később, 1974-ben látott napvilágot.

Szereplők:

Miklós ötvösmester

Miklós fia, „a perfekt”

Zwicker Péter cölesztinus barát

Göncz Árpád: Sarusok olvasónapló

A regény nyitójelenetében Miklós ötvösmestert, a soproni valdensek vezetőjét egy sötét kínzókamrában látjuk, ahol az inkvizítor felügyelete alatt figyeli, hogyan kínozzák egyik hittársát. A kihallgatást vezető „cölesztinus” barát célja, hogy rávegye Miklóst, térjen át önként a katolikus hitre. Meggyőzési módszere szokatlan: miután szembesíti őt társai szenvedésével, közli vele, hogy rá semmilyen büntetés nem vár – sőt, szabadon távozhat, ha akar. A barátot nyugtalanná teszi döntése, ám végül részben sikerrel jár.

Aznap éjjel Miklós rémálmot lát: egy sötét folyónál áll, kétségbeesetten hív révészt, miközben az éjszaka egyre sötétebbé válik, és elnyeli a fényt. Felriadva elhagyja a rendházat, és futva menekül a csendes soproni utcákon. Ám amikor meghallja a falak mentén járőröző őrszemek halk beszélgetését, mégis visszatér.

Visszatérése után újabb vízzel kapcsolatos álmot lát: ezúttal Isten fuldoklik mellette, és Miklós minden erejét megfeszítve próbálja a felszínen tartani.

A következő napok Miklós és bírája között zajló hosszas teológiai vitákkal telnek, melyek során Miklós fokozatosan megismeri az inkvizítort. A barát, aki minden erejével igyekszik megtéríteni őt, egyre inkább megnyílik, és feltárja belső gondolatait. A folyamat végére már önmagával is vívódni kezd, sőt, irigykedve tekint Miklósra, amiért az idealistaként hisz abban, hogy az apostoli szegénység és a teljes egyenlőség egy igazságos társadalom alapját képezheti. A barát mind elszántabban küzd az eretnek megtérítéséért.

A vita során felfedi Miklós előtt a fájdalmas igazságot: saját lánya jelentette fel őt. Miklós nehezen fogadja el ezt, és azzal próbálja magyarázni, hogy Anna csupán családját próbálta megóvni. Az azonban kétségtelen, hogy Anna valóban mélységesen elítélte apja döntéseit. Felháborítónak tartotta, hogy Miklós eladta apósának örökségét, a szőlőt, és elherdálta háza értékes berendezési tárgyait. Az ezekért kapott pénzt – Anna szerint – olyan léhűtő cimboráira költötte, akik nem képesek tisztességes munkából megélni. Ezzel pedig saját gyermekeit is kilátástalan nyomorba taszította.

Miklós fia, akit az eretnekek kiválasztottnak tartottak rendíthetetlen fanatizmusa miatt, az éj leple alatt menekül el a városból. Anyja egyik barátjának segítségével, egyszerű daróccsuhában és saruban, koldustállal az övén hagyja el Sopront. Ahogy hajnalodik, észreveszi, hogy még mindig a várfal látótávolságán belül van, így fennáll a veszély, hogy lebukik. Menedéket keresve a városfalon kívüli nyomortanyára, a „Poklos-szerre” indul – a leprások telepére, amit a kirekesztettek számára jelöltek ki. Krisztus és Szent Ferenc példája ad neki erőt, és rövid habozás után belép a nyomorúságos közösségbe.

A leprások először érdeklődéssel fogadják, de ez gyorsan ellenséges hangulatba csap át, amikor kegyes tanításaival igyekszik őket megnyerni – hiába hirdeti, hogy „boldogok a szegények és a betegek.” Kijelentései inkább gúny tárgyává teszik, különösen, amikor megfürdeti az egyik leginkább ellenséges poklost. Egyedül egy fiatal lány – akit elsőre idős asszonynak hitt – talál vigaszt szavaiban.

Miklós fia végül akaratlanul is feszültséget szít: szavai heves vitát, majd verekedést robbantanak ki a betegek között. Az egyik leprás az utcán járőröző katonának jelenti a történteket, de a katona nem tulajdonít jelentőséget az ügynek. Miklós fia így egyelőre megmenekül az üldözéstől.

Miklós fia tovább vándorol a hidegben, éhezve és kimerülten a nedves folyóparti országúton. Amikor a túlparton megpillant egy révészkalyibát, utolsó erejével átúszik a jeges vízen. A révész távollétében annak felesége gondoskodik róla – ápolja és étellel látja el. Az asszony jósága azonban már nem mentheti meg: néhány nap múlva, lázas hallucinációi közepette, Miklós fia meghal.

Prédikációi itt is süket fülekre találnak. Az asszony megmosolyogja, amiért papokhoz hasonlítja magát – sőt, még őt is egy szintre helyezi velük. Az önmegtartóztatás, amit erénynek hirdetett, az asszony szemében nem más, mint bolondság.

Végakarata szerint a folyóparti fűzfák alatt temetik el. Sírját csupán egy szál nád díszíti.

A hosszan tartó beszélgetések és teológiai viták ellenére Miklós végül nem hajlandó megtagadni hitét, így bírája – bár nehéz szívvel – halálra ítéli. Miklós a tömlöcben töpreng azon, hogyan zajlottak az alkudozások a püspök és a városi tanács között az eretnekek elkobzott vagyonáról. Elképzeli, miként egyezhettek meg arról, kié legyen a szőlő, lerombolják-e a házakat, és mennyi pénzzel válthatják meg életüket az elítéltek.

Álmában a máglyára vezető úton vonul végig a városiak és a környező falvakból érkezett parasztok sorfala között, akik a kivégzés látványára gyűltek össze. Tekintete megakad a céhek jól ismert jelvényein, majd lesütött szemmel álló egykori komáját pillantja meg. Miklós eljátszik a gondolattal, hogyan járhatta ki Máté tímár, hogy a máglyához szükséges venyigét a város éppen tőle vásárolja meg.