Illyés Gyula: Puszták népe olvasónapló * Olvasónaplóm

Illyés Gyula: Puszták népe olvasónapló

A mű, amely az irodalmi szociográfia területén helyezkedik el, valahol a szépirodalom és a tudományos szociológia határán mozog. Ez a társadalomrajz a tudományos megközelítés és a művészi ábrázolás elemeit ötvözi. „A Puszták népe” című mű nemcsak precíz társadalomrajz, hanem az író saját emlékeivel átszőtt önéletrajzi elemeket is tartalmaz, melyek beleolvadnak a szövegbe. Az író a harmadik fejezetben kijelenti, hogy bár személyes élményei is megjelennek, nem saját magáról szeretne írni, hanem egy bizonyos népréteg lelkületét kívánja megjeleníteni.

Az első fejezetben az író a következőket osztja meg az olvasóval: a pusztai lakosság szenvedéseit – mint a fogvacogást vagy a gyomorkorgást – sem közvetlenül, sem közvetve nem lehet hallani. Az őket érintő kérdésekben nincs, aki képviselje őket: nincs képviselőjük, pártjuk, lapjuk, sőt még ismerősük sem, aki felemelhetné a szavát értük, pedig nyilvánvaló, hogy az ország sorsa jelentős mértékben az ő vállaikon nyugszik, hiszen ők művelik a földet, gyakran tízezer holdas nagyságrendekben.

A mű mélyrehatóan elemzi a pusztai cselédek életét, akik a magyar nagybirtokrendszer részeként kiszolgáltatott helyzetben élnek. Noha a mű nem követ regényszerű cselekményt, részletesen és tárgyilagosan tárja fel a cselédsors általános jellemzőit, melyek országszerte és időtlen idők óta jellemzők. Az író saját emlékeit is beleszőve teszi kézzelfoghatóbbá a témát.

A mű időbeli szerkezete három különböző korszakot ölel fel, bemutatva három nemzedék életét és változásait. Az első időszak a nagyszülők ideje, a kiegyezés korát idézi fel, míg a második a századforduló, ami az író gyermekkori emlékeit is magában foglalja. A harmadik, a harmincas évek, a mű megírásának és a történelmi szembesítés időszaka.

A mű azonban nemcsak a múlt bemutatására szorítkozik; egy fontos változást is felvázol: a lehetőséget, hogy egy család kiemelkedjen saját társadalmi osztályából. Ez a motívum bíztató üzenetet hordoz, hangsúlyozva a társadalmi mobilitás potenciális lehetőségeit még a legkiszolgáltatottabb helyzetekben is.

A művet író szerző nosztalgikus szemmel tekint vissza a nagyszülők korszakára, a kiegyezés idejére. Ebben az időszakban bár a feudalizmus bizonyos szabad élelemszerzési lehetőségei még fennálltak, a kapitalizáció előrehaladtával egyre szigorúbb gazdálkodási rendszerek váltották fel őket, miközben a cselédek fizetése és sorsa lényegében változatlan maradt.

A harmincas évekre a helyzet tovább romlott a pusztai lakosok számára. Ami korábban, gyermeki szemmel idilli és szépnek tűnt, mára kegyetlen valósággá vált. A pusztai életformától az emberek személyisége is megváltozik, a szociális és fizikai nyomor mellett tudati nyomor is társul hozzájuk. Ennek ellenére ez a világ nem mentes az értékektől, bár szegények ezekben. A gyermekkor emlékei, az esküvők, a közös vasárnap délutánok továbbra is megőrzik értéküket a közösség számára.

A cselédek között az önállóság vágya a népművészet által nyer kifejezést, ami lehetőséget ad számukra az önkifejezésre és a közösségi összetartozás érzésére.

Az író maga is kikerült a pusztai létezés alól, de szemben azokkal, akik elfelejtik múltjukat, ő visszatér és kiemeli a hűség fontosságát saját gyökereihez.