Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

A regény, amely először 1904-ben jelent meg könyv formájában, már 1902-ben megjelenését kezdte a Budapesti Naplóban folytatásokban. A romantikus történet középpontjában egy magyar tengerésztiszt áll, aki egy brazil kereskedelmi hajón szolgál. Egy dél-amerikai utazása során észlel egy vulkán tetején ragadt vashajót. Mikor közelebbről szemügyre veszi a helyszínt, meglepődve tapasztalja, hogy az elhagyatottnak hitt vidéken és a hajón emberek élnek.

A helyi parancsnok, a Capitano és családja barátságosan fogadja, így a tiszt betekintést nyerhet a különleges közösség életébe. A hajó és utasai Európából érkeztek, és csodával határos módon menekültek meg a biztos haláltól. Ezen a gazdag, termékeny földön egyfajta paradicsomot hoztak létre, ahol a szeretet az alapvető érték, a gyilkolást nem ismerik, és a pénz hatalma idegen számukra.

Teljes megelégedésben élnek, és a tengerésztiszt minden kísérlete ellenére, hogy meggyőzze őket a föld mélyén rejlő drágakincsek kiaknázásáról és a gazdagsággal való visszatérésről, a Capitano hajthatatlan marad. A tiszt végül belátja, hogy a Capitanónak igaza van, és elfogadja a közösség életmódját.

Jókai Mór: Ahol a pénz nem isten olvasónapló

Az elbeszélő, akinek neve nem ismert, a Magellán nevű hajón dolgozik, mely magyar lisztet szállított Rio de Janeiroból egy nem nevezett dél-amerikai országba. A hajót vastag köd lepte meg, ami eltéritette útjáról, és amikor a köd eloszlott, egy kis sziget tűnt fel előttük. E sziget egyik jellegzetessége a közepén álló óriási kúp, ami korábban tűzhányóként működött, de most vízfontánokat spriccel. A sziget egyik meglepő látványossága a hegy csúcsán rekedt hajóroncs, amelyet egy korábbi vihar sodort fel oda.

Az elbeszélő egy valóságos paradicsomra lelt a szigeten: a kihunyt vulkán körül gyönyörű korallzátonyok húzódnak, a megkövült láván pedig egzotikus növények burjánzanak teraszos elrendezésben. Hamarosan egy fiatal férfi, Negrito, közelített feléjük csónakon, aki nevét fajtájáról kapta. Negrito barátnője, Cava, szintén a szigeten él. A közösségük teljesen önellátó, nem ismerik a pénz fogalmát, és semmi szükségük sincs a külvilágra. Negritonak nincsenek lőfegyverei, de büszkén mutatja meg gyönyörű opálból készült kését. Az ifjú ígéretet tett, hogy elvezeti az elbeszélőt egy barlangba, ahol bőségesen található ez a különleges kő.

A sziget közösségét Capitano vezeti, aki tizenkét évvel ezelőtt kormányosával, Padronéval együtt érkezett a szigetre. Ekkoriban tört ki a vulkán, amely a hajójukat is magával ragadta és a korábbi lakosok, köztük Negrito családjának életét is kioltotta. A túlélő gyerekeket, így Negritót is, Capitano és csapata fogadta örökbe.

Az újonnan kialakult közösség tagjai családokat alapítottak: Capitano felesége Donna, gyermekük Kadét, míg Padrone házastársa Manola, gyermekeik Ruffo és Mestiza. A vulkán, mely az akkori kitörés után a beömlő tengeri víz hatására kialudt, mára öt forrást hozott létre, melyek a hajótesten keresztül áramlanak. Ezek közül az egyik forrás meleg vízzel látja el a hajótestet, amely még főtt halakat is szállít.

A vulkán mögött termékeny földek és egy mocsár terül el, ahonnan a helyiek tőzeget nyernek. A szigeten több állatfaj is megtalálható, amelyek közül a láma a legfontosabb, mivel a lovak szerepét tölti be. A szigetlakók vallásos életet is folytatnak, imáikat és a tízparancsolatot saját szükségleteikhez igazították át.

Az elbeszélő, aki a szigetlakók keresztelését tervezte a hajó papjának segítségével, végül maga maradt a szigeten, miután társai továbbálltak. Nem adta fel azonban a tervet, és miután felfedezte, hogy Capitano rendelkezik egy teológiai könyvekkel teli könyvtárral, mely szerint pap hiányában bárki végezhet keresztelést, úgy döntött, maguk viszik véghez a szertartást.

A szigeten élő fiatalok új keresztény neveket kaptak: Negrito Ábel, Cara Mária, Cadét Juan néven folytatja életét. Cava viszont kevés lelkesedéssel fogadta a keresztelés ötletét, és amikor felmerült az ördög elutasítása, csak nevetett az egészen. Cava humorát tovább fokozta, amikor azt javasolta, hogy kereszteljék meg a telepesek által háziállatként tartott fókát is, ami azonban megharapta a kezét. A sebben később egy fonálféreg telepedett meg, ami súlyos fájdalmat okozott neki. Ruffo ötlete alapján sajttal csalogatták ki a parazitát a sebből, amit a közösség úgy értelmezett, mintha magát az ördögöt űzték volna ki Cava testéből.

Ez az esemény Cava megtéréséhez vezetett, új keresztény neve Azma lett. Ezután mélyen vallásossá vált, és beleszeretett Ruffoba, amitől az elbeszélő kissé féltékeny lett.

A szigetlakók megkezdték a szüreti munkálatokat, a termés betakarítása után esténként a tábortűz körül gyűltek össze. Ezen alkalmakkor Ruffo Negrito nevében megkérte Cava kezét. A szüreti időszak lezárultával Ruffo megmutatta az elbeszélőnek a mocsarat, ahol a tőzeget nyerik. Ez a terület az ő birodalma a szigeten, ahol egy tőzegkunyhóban él, ám nem lel örömöt benne, mivel a területet bogarak és szúnyogok lepik el.

Az elbeszélő felvetette, hogy ha a mocsár és a tenger közötti sziklát felrobbantják, a területet virágzó mezővé változtathatnák, ehhez azonban lőporra lenne szükség. Capitano kezdetben nem volt hajlandó kiadni a lőport, mivel nem kívánta, hogy gyermekei megismerjék ennek veszélyes hatását. Az elbeszélő felhívta a figyelmet arra, hogy ha villám csapna a hajóba, a puskapor felrobbanhat, ezért biztonságosabb lenne, ha átadná neki. Capitano kezdetben ellenállt, de végül, amikor rájött, hogy María lopni próbált a puskaporból, mégis átadott egy adagot.

Az elbeszélő és Ruffo a sziklához mentek, hogy elhelyezzék a lőport a járatban, de útjukat egy óriási teknősbéka állta el. Ábel hősiesen megküzdött az állattal és legyőzte. Ezt követően felrobbantották a sziklát, ezzel új lehetőséget teremtve a mocsaras terület átalakítására.

A teknősbéka, amelyet legyőztek, többféleképpen hasznosult: páncélját csónakként alkalmazták, húsát feldolgozták, tojásait pedig megosztották Capitano családjával is. Kadét, aki irigykedik az ilyen bátor vadászokra, nem érti, hogy hogyan lehettek ilyen merészek. Habár Capitanonak sok lőfegyvere van a hajón, a fiú nem is tudja, hogy mik ezek.

Az elbeszélő próbálta rávenni Capitanot, hogy mutassa meg a fiúnak a fegyvereket, kiemelve, hogy szükség lehet rájuk, ha esetleg a szomszédos szigetekről támadás érné őket. Capitano azonban hajthatatlan maradt ebben a kérdésben, mivel nem tartja magát semmilyen nemzethez vagy hazához kötődőnek, és nem is akarja védelmezni ezeket a fogalmakat.

Az elbeszélő megkísérelte felderíteni Capitano és családjának múltját, hogy kiderítse, melyik országhoz tartozhattak korábban, de ebben nem talált sikerre.

Negrito felfedezteti az elbeszélővel a föld alatti, vízzel teli barlangrendszert, ahol nemcsak opált, hanem kénkövet is találnak, ami puskapor előállítására alkalmas. Emellett jelentős mennyiségű kőszénre is bukkannak a közelben lévő járatokban. Az opálkövek között egy ősi állat elopálosodott koponyájára is rábukkannak, melyet az elbeszélő Capitanonak ad ajándékba. Capitano örömmel fogadja az ajándékot és a hírt a kőszénről, elhatározva, hogy elegendő mennyiséget fognak bányászni belőle. Ezáltal megszüntethető a tőzeg iránti szükséglet, a mocsarat lecsapolhatják, termőfölddé alakíthatják, és cukornádat ültethetnek.

Az elbeszélő javasolja, hogy a kőszént értékesítsék a világpiacon, így gazdagodhatnának meg. Capitano azonban erőteljesen ellenez ezt az ötletet. Kifejti, hogy a gazdagság csak felesleges bonyodalmakat és korrupciót vonz, és folyamatosan zaklatnák őket kéregetők és zsarolók. Capitano számára a nemzet sem jelent semmit; kritikája szerint a nemzetek háborúkat vívnak más országokkal, belharcok, különböző érdekek, vallási és társadalmi csoportok közötti véget nem érő küzdelmek jellemzik őket.

Az elbeszélő által korábban előre jelzett esemény bekövetkezett: egy külső ellenség, egy kannibál törzs érkezett egy másik szigetről. Capitano azonban ellenállt az elbeszélő kérésének, hogy fegyvereket használjon, és ehelyett a hajón keresztülfolyó forró vízzel öntötte le az ellenséget. Az elbeszélő számára ez az esemény a türelmét fogytatta el, mivel úgy érezte, csak akkor teljes az ember, ha van nemzete, kardot hord az oldalán, és ágyúdörgést hall.

Éppen időben érkezett meg a saját hajója, hogy felszedje őt a visszaútra. Az elbeszélő örömmel hagyta el a szigetet, amelyet már csak egy álomként tudott értelmezni, és visszatért oda, ahol valódi embernek érezheti magát.