József Attila A Dunánál elemzése

József Attila A Dunánál elemzése
József Attila A Dunánál elemzése

József Attila „A Dunánál” című műve a gondolati költészet remekei közé tartozik. Az eddig megismert gondolati versek közül említhetjük Ady Endre „A föl-földobott kő”, Radnóti Miklós „Nem tudhatom”, valamint Babits Mihály „Miért zokogsz fel, édes anyaföldem?” című alkotásait.

Ezekben a versekben a múlt, a jelen és a jövő különféle formában jelenik meg: Ady versében a múlt történelmi eseményei és a szülőföld iránti kötődés, Radnóti költeményében a háború borzalmai és az emberi sors kilátástalansága, míg Babits művében az anyaföld iránti szeretet és az emberi lét végessége kap hangsúlyt.

Az egyénre és a közösségre nézve ezek a versek fontos erkölcsi tanításokat közvetítenek. Ady műve a hűség és a hazaszeretet fontosságát, Radnóti verse az emberi szenvedés és az együttérzés szükségességét, Babits költeménye pedig a természet és az ember közötti harmónia megőrzését hangsúlyozza.

József Attila „A Dunánál” című verse is egyfajta erkölcsi parancsot fogalmaz meg: a történelmi tapasztalatok megértésén keresztül az egyén és a közösség számára egyaránt az összefogás és a megbékélés fontosságát hirdeti.

József Attila A Dunánál elemzése

József Attila gondolati költészete a halála előtti években, pszichés betegségeinek, gyakori zaklatott lelkiállapotainak és idegösszeomlásainak ellenére is kiteljesedett. Verseiben erőteljesen jelenik meg a közösség iránti felelősségtudat, költői hivatása és az európai értékek iránti elkötelezettség, mindez a korabeli barbár ideológiák terjedésének árnyékában.

József Attila „A Dunánál” című verse, amely kései lírájának egyik legfontosabb gondolati ódája, három részből tevődik össze. Az első szakasz a vershelyzetet állítja előtérbe, ahol a korábbi „Óda” című műben a Szinva patak, itt pedig a Duna kerül középpontba. Mindkét helyzetben a költő részletesen írja le a környezetet, összekötve a helyszínt a vers témájával: a patak kövei a szerelmet idézik, míg a Duna a rajta élő népek történelmét.

Ebben a műben a folyó több mint csupán helyszín vagy kiindulási pont; összetett, többrétegű jelentéssel bíró képként jelenik meg. A Duna, mint a költő gondolatainak és belső világának megjelenítője, a versben egyszerre szerepel bölcs és titokzatos hatalomként. A folyó képe a szövegben tovább gazdagodik munkás-, anya-, gyermek- és temetőmetaforákkal, így alakulva élet- és sorsjelképpé, amely egyszerre személyes és kollektív jelentést hordoz. Az eső, mint a múlt metaforája, a múló idő tapasztalatát fűzi be e sokrétű szimbólumrendszerbe.

A Duna, a természeti környezet egyik ősi eleme, már jóval a vidék lakóinak megjelenése előtt itt volt, és valószínűleg továbbra is itt marad. A folyó sok évezredes múltját és időtlenségét tekintve az emberi történések, mint háborúk, békekötések, küzdelmek és szenvedések, szinte jelentéktelennek tűnnek. Egy magasabb perspektívát nyújt, ha ezen időtlenségre gondolunk, és a költő is ebből az évezredes, időtlen nézőpontból vizsgálja a táj emberi történelmét.

A Duna az öröklét, a változatlan „mélység” szimbóluma, míg az emberi világ a „fecsegő felszín”, az állandóan változó és hullámzó jelenségek özöne (1. versszak). A Duna közönyös, egykedvű, örök jelenségként áll fenn – hasonlóan az esőhöz –, míg a múlt és a történelem változatos, esetleges és színes (3. versszak). Az emberek apró játékait játszák, de a Duna „másra gondol”, nem figyel rájuk, akár egy elgondolkozó anya, aki ölében tartja gyermekét (4. versszak).

A költő ebből az időtlen távlatból tekint a magyarság múltjára és jelenére, történelmére. Nem úgy, mint a történészek vagy politikusok, akik krónikákat kutatnak, elméleteket szövögetnek, és adatokat halmoznak fel. A költői megközelítés alapja az intuíció, a lényeg hirtelen, megvilágosodásszerű megértése. Ezt fejti ki a mű második része: „száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”. Ez a hirtelen megértés hogyan lehetséges? A költő eleve hordozza magában a tudást, ahogyan ő fogalmaz, ősei hagyományozták rá múltjukat és emlékeiket, amelyek tovább élnek benne.

A lírai én a generációk – a „száz ezer ős” és saját maga – közötti egységét tapasztalja meg, ami számára a múlt és a jelen összekapcsolódását jelenti. Bár az előző nemzedékek aktív cselekvésben eltöltött élete és a költő passzív megfigyelése, a „látás” különbözik, mégis egymást kiegészítve válnak eggyé az alkotás és a „vallomás” folyamatában. Ez a tapasztalat az idősíkok összeolvadását eredményezi, ahol az idő megélése koncentrálttá, „száz ezer év” egyetlen pillanattá sűrűsödik.

Felmerül a kérdés, hogy vajon kik lehetnek azok az ősök, akiknek hangja visszhangzik a költőben. Melyik társadalmi réteg, melyik etnikum képviselői? A költő válasza egyértelmű: mindegyiküké, együttesen. Intuíciója által a világ közös lényegére nyílik meg a belátás, amely nem különböztet meg elnyomókat és elnyomottakat, magyarokat és románokat, honfoglalókat és meghódoltakat.

„Egyek vagytok bennem,” mondja a költő, hangsúlyozva, hogy ezt az egységet a sokszínű, esetleges és széthulló külső valóságban is helyre kell állítani a jelenkorban. Ehhez a Duna örök távlatától származó megértésre van szükség. Ahogyan a folyó egyként táplálta a különböző nemzedékeket és nemzeteket, úgy kellene az embereknek is önmagukat egyként szemlélniük. A történelem ekkor válik személyes sorsá, amelyet a lírai én magába fogad és vele együtt a „világot” is birtokba veszi. A harmadik versszak zárósora, a „mai magyarok”, kiterjeszti ennek a megállapításnak az érvényességét a költő nemzet- és kortársaira.

Az utolsó versszak fogalmazza meg a mai napig érvényes erkölcsi imperatívuszt, amely a múlt beismerését, a béke keresését, az emlékezést, és „közös dolgaink rendezését” szorgalmazza. A szöveg ebben a részben átvált az egyes számból többes számra, amivel a megállapítások közösségi jellegét erősíti. A Duna a záró versszakban az idősíkok összefonódásának és a békés harmóniának szimbólumává lép elő.

József Attila A Dunánál elemzése

József Attila A Dunánál verse

1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.
Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!
…Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük