József Attila Külvárosi éj elemzése * Olvasónaplóm

Az 1932-ben megjelent „Külvárosi éj” című kötet címadó versét a gazdasági világválság, a növekvő elszegényedés, a társadalmi elégedetlenség, valamint a tömegmozgalmak és a kivándorlási hullámok korában írta József Attila.

Az időszak forradalmi lázának alábbhagyása ellenére a költő műveinek lázadó szelleme nem csillapodott; épp ellenkezőleg, versei egyre mélyebb érzelmeket és magasabb eszméket tükröznek. 1931 végén született meg a „Munkások” címmel az új típusú munkásábrázolás első alkotása, amelyet további jelentős gondolati versek követtek a „Külvárosi éj” és a „Medvetánc” kötetekben, mint például a „Téli éjszaka”, az „Óda”, az „Elégia” és „A város peremén”.

E versek szerkezete a perspektívaváltásokra épül, ahol a költemény különböző részei a nézőpont változása mentén tagolódnak; alapvető jellemzőjük a leírás és a gondolati elemek egysége. A költészetében Attila a valóságot aprólékos pontossággal és hitelesen figyeli meg, miközben az átfogó gondolatokat formálja meg; nem rejtve véka alá a valós helyzet ellentmondásait.

József Attila Külvárosi éj elemzése

A „Külvárosi éj” című vers szélesedő képekkel és a nyomasztó sötétséget megszakító fel-felvillanó fényekkel egy jobb jövő reményét közvetíti. József Attila a mű megalkotásakor került kapcsolatba a Munkáspárttal.

A vers egy konyhából induló leírással kezdődik, ahol a homály már betölti a teret. A „A fény hálóját lassan emeli” kifejezés egy metafora, amely azt sugallja, hogy a fény lassan szivárog be a konyhába, sötétedés közben kísérteties árnyékokat vetve. Az est beálltát és a halász hálójának emelését közös motívum köti össze: mindkettő átszűrődő vizet idéz fel, ami a versek 3-4. sorában is megjelenik.

A második versszakban egy érzékszervi csalódást élünk át, ahol a csend megtestesül, és a súrolókefe valamint egy faldarab megelevenedik. Ez a megszemélyesítés József Attila tájképi verseinek jellegzetes vonása, melyben az élettelen tárgyak életre kelnek.

Az első három versszakban a költő által használt igék – mint emeli, teli, lábra kap, mászik, tűnődik, hulljon-e, megáll, sóhajt, leül, megindul, gyújt, égjen – egy lágy, folyékony mozgást idéznek elő, ami a víz áramlására emlékeztet. József Attila ezekkel a tétován haladó mozdulatokkal a vers nedvességtől átitatott jellegét erősíti meg. A harmadik versszakban az éjszakát egy csavargóhoz hasonlítja, ezzel a munkásosztály szimbolikus ábrázolására törekedve. Így az éjszaka, mint a munkások, keményen dolgozik, hogy elvégezze feladatait.

Az ötödik, hatodik és hetedik versszak a helyi gyárak felé tágul: szövőgyár, vasgyár, cementgyár, csavargyár. Itt is megjelenik a munkásosztály képe, bár a gyárakban éjszaka csend honol. Ezt a csendet a szövőgyárba besurranó holdfény töri meg, mely a szövőszékeken tükröződve a szövőnők álmait szői meg.

A költő a sötétséget Berzsenyi Dánielhez hasonlóan, apró fényvillanásokkal, jelen esetben a beomló hold fényével érzékelteti. A gyárakban uralkodó csend és sötétség alatt „készül bennük a tömörebb sötét, a csönd talapzata”, a szövőgyárak ablakán pedig kötegbe száll a holdsugár.

Az éjszakai sötétségben az egyetlen erőteljes hangként a vonat sípjának hangja tör át, amelyet a szöveg elrendezése is kiemel, hiszen ez a hangalakítás egy külön versszakot alkot. A további leírásban a nedvesség és a víz motívuma válik dominánssá: „nedvesség motoz a homályban”, a kocsma világítása romlott fényt vet, ablakából tócsát okád, és csattogó vizek zaja hallatszik. Ezek az elemek összességében nyomasztó atmoszférát teremtenek a versben ábrázolt éjszakában.

A külváros csendjét és mozdulatlanságát apró mozgások és hangok teszik érzékletesebbé. Az éjszaka szereplői között megtaláljuk a munkásokat, akik a nap végén a kocsmában keresnek szórakozást, néhányan pedig munkás eszméket hirdető röpcédulákat osztogatnak. Az életük közös jellemzője a munka.

A költő a versben többször állítja szembe a külváros komor valóságát az ott élők álmaival: „a gépek mogorván szövik a szövőnők omló álmait”, „a korcsmáros szundikál, szuszog, és nekivicsorít a falnak…lépteti a forradalmat”, „a raktár olyan, mint egy megfeneklett bárka, az öntőműhely vasladik és a vasöntő piros kisdedet álmodik az ércformába”.

A vers záró szakasza emelkedett, ünnepélyes hangot ölt, amelyben a költő egy jobb, eljövendő világ reményét vetíti előre:
„Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre a szenvedés.
Ne csípje testünket a hideg.”

József Attila Külvárosi éj elemzése

József Attila Külvárosi éj című verse:

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, – – lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.
Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, –
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján – –

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy’ mászna! Mocorog
s indulni erőtlen…

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

1932