József Attila: Mama verselemzés * Olvasónaplóm 2024

A költő, József Attila, aki édesanyja halálát követően 16 évvel pszichoanalízisre került, a terápiás üléseken gyakran idézi fel anyja alakját, annak viselkedését vele szemben, valamint saját magának reakcióit. Ezek a gondolatok napjainkban is gyakran foglalkoztatják, ami az első versszak ismétlődő szavaiból és igekötőiből is kitűnik (meg-megállva, ment a padlásra, ment serényen). Az ilyen témájú verse megjelent először 1934-ben a Népszava hasábjain, később ugyanabban az évben a Medvetánc kötet záróverseként is olvasható. Egy kötet utolsó verse mindig kiemelt figyelmet kap.

József Attila: Mama verselemzés

A vers szerkezete

A költemény felépítése két alapvető szerkesztési elv mentén bontakozik ki. Az első szerkesztési elv a szereplőkön alapul: a vers négy versszaka váltakozva a költőt és az édesanyját állítja középpontba. Az első és a harmadik versszak az édesanyát mutatja be, ahogy ő a költő emlékeiben életre kel: egy örökké dolgozó nőként, aki soha nem szentelhetett időt gyermekének. A második és a negyedik versszak a költő gyermekkori, majd felnőtt énjét eleveníti fel, ahogyan az anya figyelméért küzdött, és később, már felnőttként, a bánatával küszködik.

A szerkezeti felépítés másik elve a múlt és a jelen váltakozása, ami a költő jelenbeli mindennapjaiból indul ki, miközben az emlékek folyamatosan az édesanyjára terelik a gondolatait. A vers végére az anya alakja kiszélesedik, majdnem mitikus méretekre növekszik, így válik a természet részévé, aki mindenütt jelen van és vigyáz fiára. Ez a szerkesztési elv nemcsak a múltbeli eseményeket tárja fel, hanem az édesanyát mint egy megkerülhetetlen, mindenható jelenlétet is megrajzolja.

A Mama és fia kapcsolata

A költő verse az anya és fia viszonyát több szinten ábrázolja. Az első versszakban a múlt időre váltás („ment”) jelzi az édesanyáról szóló emlékek kezdetét. Az édesanya itt egy serény mosónőként jelenik meg, akinek munkáját gyorsaság, ügyesség és szorgalom jellemezi—jelentések, melyeket a magyar értelmező szótár is megerősít. Ezek a jelzők szembemennek azokkal a képekkel, melyekben az édesanya fáradt és megtört ként szerepel. E kettős kép hogyan egyeztethető össze?

A második versszak a fiatal költő szemszögéből idézi fel az emlékeket, amikor is hevesen igyekezett anyja figyelmét megszerezni („ordítottam, toporzékoltam”). Ekkor a költő még gyermekként őszinte volt, tehát valószínűleg 3-5 éves kora körül élhette meg ezeket az eseményeket. Az emlékek idején az édesanya még fiatal és erőteljes volt, képes volt elhinni, hogy képes lesz eltartani családját a nehézségek ellenére.

Ez a kettős megjelenés — az erős, serény anya és a későbbi fáradt, megtört alak — árnyalja a költő anyjához fűződő viszonyának bemutatását, mélyebb rétegeket adva a személyes történeteknek és a múltidézés folyamatának.

Az édesanya fiatalon, fürgén és lelkesen dolgozott, ami arra utalhat, hogy bizonyítani akart magának és férjének: képes egyedül is megállni a helyét, mások segítsége nélkül. Azonban ennek ára volt: alig maradt ideje gyermekeire, különösen kisfiára. A költő ezt a távolságot és hiányt a harmadik versszakban idézi fel: „Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám.” Ez az emlék mély nyomot hagyott a felnőtt férfiban, aki még ma is érzi az elhanyagolás fájdalmát. A heves és erőteljes hangutánzó igék („ordítottam, toporzékoltam”) kifejezik a költő gyermekkori dühét és frusztrációját.

Nyelvtani szempontból figyelemre méltó a második versszak harmadik és negyedik sora, ahol a költő visszaemlékezése szerint anyjához intézett szavai így hangzanak: „Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra.” A mondatok végén nem felkiáltójel, hanem pont áll, ami talán a csendes beletörődés jele lehet.

A negyedik versszak a jelen idejű igealakokkal tér vissza a jelenbe, ahol már a felnőtt férfi bánata tör a felszínre: „Nem nyafognék, de most már késő.” Ez a mondat a vers központi üzenetét fogalmazza meg. Szántó Judit naplójából megtudjuk, hogy az említett estén a költő mennyire mélyen érintett volt édesanyja emlékének feldolgozásában, minden bánatáért és problémájáért őt okolta. Ez a mondat a feloldás és megbocsátás, a bűnbánat és beletörődés jegyeit hordozza.

Ahogy a vers elején olvasható, a költő már egy hete folyamatosan édesanyjára gondol. Szeretteink alakja gyakran jelenik meg környezetünkben, mozdulataikban, mosolyukban, vagy éppen a szél susogásában, ahogy Juhász Gyula is megfogalmazza a „Milyen volt…” című versében.

József Attila esetében azonban az anya alakja nemcsak hogy megjelenik a természetben, de felmagasztosul, szinte beborítja az egész világot óriási méretűvé növekedve. A vers így zárul: „szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.”

Műfaji jellemzők és szóképek a versben

A mű a dal műfajába sorolható, ám egy elégikus hangulat áthatja. A felnőtt, boldogtalan költő gyermekkorának elérhetetlen központi alakjára, anyjára emlékezik vissza. A vers stílusa jelentősen díszítetlen, csupán néhány szóképet és alakzatot tartalmaz.

A harmadik versszakban a gyermeki képzelet a kiterített ruhákban madarak röptét véli felfedezni, ami metaforaként jelenik meg. A „fényesen, suhogva keringő madarak” a költő mindennapi munkából való szabadulás iránti vágyát jelenítik meg:

„s a ruhák fényesen, suhogva, keringtek, szálltak a magosba.”

Az utolsó két sor egy másik metaforát hoz be, ahol az óriásira növekedett édesanya alakja az égben a világot tisztára mosó műveletet végzi („kékítőt old” = fehérítőt alkalmaz):

„szürke haja lebben az égen, kékítőt old az ég vizében.”

Ezek a képek a költő emlékeiben és érzéseiben egyaránt fontos szerepet játszanak, és mély érzelmi töltetet adnak a vers szövegének.

Stílusjegyek és zeneiség a versben

A költő zaklatott lelki állapotát az első két sorban megjelenő enjambement, vagyis sorátvetés is jelzi, mely a versek kezdetén történik. A szóismétlések – mint például „meg-megállva”, „ment a padlásra, ment serényen”, „ordítottam, toporzékoltam”, „nem szidott, nem is nézett énrám”, „fényesen, suhogva”, „keringtek, szálltak” – erősítik az adott pillanatok érzéseit és mélyítik az emlékek hatását.

A vers zeneiségében nem találhatunk szabályos ritmust, a többnyire jambusi lejtésű sorok gyakori megbotlásai arra utalnak, mennyire zaklatott volt a költő a vers írásakor. A ritmus hiányosságait azonban a rímek pótolják, melyek zenélnek és elvarázsolnak. Az első versszakban még asszonáncok („mamára – meg-megállva”, „ölében – serényen”) bukkannak fel, míg a második versszakban és a harmadik versszak első felében, a múlt történetei mellett, tiszta rímek dominálnak („voltam – toporzékoltam”, „másra – padlásra”). A harmadik versszak második felétől a jelenbe való visszatérés már kiegyensúlyozottabb hangvétellel, tiszta asszonánciákkal folytatódik („égen – vizében”).

Összefoglalás:

József Attila a verse megírásakor rendkívül zaklatott lelki állapotban volt, mint ahogy saját szavaival is elárulta: „Eleinte sokat sírtam az analízisben, mikor lassan jöttek az emlékek…” – mondta Vágó Mártának. Szántó Judit szerint az írás végül megnyugvást és gyógyulást hozott a költő számára. A kezdeti dühös, vádaskodó hangulatot először a csendes beletörődés, később az édesanya alakjának idealizálása váltja fel, ami rajongássá és csodálatként is megnyilvánul. Ez a folyamat teszi teljessé a gyermek és anya közötti kapcsolat ábrázolását a versben.