Juhász Gyula: Anna örök verselemzés * Olvasónaplóm 2024

Az 1926-ban íródott Anna-vers az utolsók között született. A három részre bontott, jambikus ötös és ötödfeles mértékű költemény első szakasza a rímtelen, áthajlásos sorok prózai jellegével tűnik ki. Ezek a sorok a múltra, a szerelem elmúlására utalnak olyan kifejezésekkel, mint „elmaradtál / Emlékeimből”, „elfakult / Arcképed a szívemben” és „elsuhant / A hangod”. A beszédforma közelít, intimmé teszi a verset, az anaforikus ismétlésekkel („Ma már…”) és a közhelyes zárlattal („ifjúság bolondság”) hangsúlyozza, hogy a beszélő elfogadta a viszonzatlan szerelmet. Azonban a jelenbe való átlépéskor és a közhely kimondásakor a régi sebek újra felszakadnak, az „ó, de mégis…” ellentétező felkiáltás és a „ne hidd” felszólítás ismétlése megkérdőjelezi a beletörődés igazságát.

Juhász Gyula: Anna örök verselemzés

Juhász Gyula és az Anna-szerelem

A nagyváradi találkozás során Juhász Gyula beleszeretett Sárvári Anna színésznőbe, akinek azonban nem volt viszonozható a költő érzelme, sőt, a hozzá írott verseket még gúnyolta is. A kiábrándulást követően Juhász már nem közvetlenül Annának, hanem róla és a szerelméről ír, de mindig múlt időben. Az Anna-ciklus mintegy 70 versét ez a viszonzatlan szerelmi élmény inspirálta, melyekben a lány alakja az elérhetetlen szerelem szimbólumává válik.

A vers eredete

A vers 1926-ban született, közel két évtizeddel az Anna iránti szerelme kezdete után. Ez az egyik utolsó Anna-vers, amelyben a költő az életére gyakorolt hatásának számvetésére vállalkozik.

A műfaji besorolás

Az Anna-szerelemhez kapcsolódó vers műfaja elégia. Az elégiai hangvételű versekben a csendes visszaemlékezés, az érzelmek felidézése dominál. Juhász Gyula csendes beletörődése tükröződik a vesztett szerelembe és abba, hogy ez a kapcsolat egész életét meghatározta, a vágyódás a szerelme után ma is jelen van benne („Mert benne élsz te / egész elhibázott életemben”).

A vers stílusa és szerkezete

Az impresszionizmus jegyében íródott vers elsősorban a hangulatok ábrázolásával tűnik ki. A festészetben is gyakran alkalmazott finom remegést a költészetben a felsorolások, jelzőhalmozások és a lazán mellérendelt mondatok sokasága teremti meg, melyek a lírai szöveg atmoszféráját gazdagítják.

A költemény 18 sorból áll, amely egyetlen tömbként jelenik meg, versszakok nélkül. Mindössze három mondatra épül, amelyek mindegyike hat-hat sort foglal magában, bemutatva három különböző idősíkot: a múltat, a jelent és a jövőt.

A múlt időszak (1-6. sor) a múlt időben használt igékkel (elmaradtál, elfakult, elmosódott, elsuhant) és az „el” igekötő gyakori előfordulásával a befejezettség érzetét erősíti. A költő a múltbéli emlékek lassú fakulását csendes beletörődéssel fogadja el, nem törekszik azok megőrzésére.

A jelen (7-12. sor) igéi a jelen időre váltanak (ejtem, reszketek, tudom), és a sorkezdő anaforikus ismétlés (ma már) a költő megnyugvását sugallja, míg a fordulatot az „ó, de” és a „ne hidd” felkiáltás hozza. Ez mutatja a leginkább, mennyire határozza meg még mindig a költő mindennapjait az Anna iránti szerelem emléke.

A jövőre tekintő harmadik rész (13-18. sor) azt tükrözi, hogy Anna alakja állandóan jelen van a költő életében, és hogy ez a jelenlét gyakran szabálytalanságokban, a megszokottól való eltérésekben nyilvánul meg. A kötőszavak és határozók halmozása, valamint a gondolatpárhuzamok ezt az állandó jelenlétet erősítik meg.

Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben

Összegzés

A vers zárása majdhézagodik imádságszerű lezárásra. A költemény egy nőalakhoz szól, aki az idő múlásával egyre tökéletesebbé és szebbé válik a költő emlékezetében. A versben ábrázolt Anna már nem a nagyváradi színésznő, hanem egy idealizált, mitikus női figura, akinő az ókori istennők jellemzői tükröződnek, maga a szerelem istennőjeként uralja a költő életét. A vers így zárul: „És egész elhibázott életemben / Élsz és uralkodol örökkön, Amen.”

Juhász Gyula: Anna örök verselemzés

Juhász Gyula: Anna örök verse:

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakult
Arcképed a szívemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.