Krúdy Gyula: Szindbád olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Krúdy Gyula alteregóinak, az újra és újra feltűnő hőseinek történetei az író életművének kiemelkedő részét alkotják. Az 1911-től megjelenő Szindbád-novellák és -regények, mint a „Francia kastély” (1912) és a „Purgatórium” (1933), egyedülálló ciklust formálnak.

Ezen művek az 1925-ben írt „Szindbád – Álomképek” című művel együtt Krúdy sajátos világát tárják az olvasók elé. A novellafüzéreket később maga Krúdy rendezte át nagyobb egységekké, amelyek között megtalálható a „Szindbád ifjúsága” (1911), a „Szindbád utazásai” (1912), a „Szindbád: A feltámadás” (1915), és a „Szindbád megtérése” (1925) is.

Krúdy Gyula: Szindbád olvasónapló

Krúdy Gyula a mitológiai tengerész, Szindbád alakját az Ezeregyéjszaka meséinek világából merítette. Az író alkotásában Szindbád a pesti-budai utcákon, Podolinban és más magyar tájakon kalandozik. Utazásai során szerelmi kalandok sorát éli át, hol egy fiatal lány, hol egy elbűvölő úrinő, hol egy régi szerelmi élmény állomásai ezek.

Krúdy kreatívan játszik hősének túlvilági létével is: Szindbád mint fagyöngy folytatja létezését, magasból nézi a szépasszonyokat, kísértetként lépdel a világban, megérint egy gyönyörű arcot, megcsókol egy szép nyakat, majd visszatér, hogy régi emlékeit újra átélje. Azonban „feltámadása” után képtelen megtalálni az egykori hangulatokat.

Szindbád egy XX. századi kalandor, Don Juan és Casanova vidéki, provinciális követője. Bár hiányoznak belőle Don Juan mitikus és démonikus vonásai, valamint Casanova nagyvilágisága, Szindbád mégsem minősül kisszerű alaknak.

Időnként a gáláns, romantikus lovagként, máskor a házias polgárként jelenik meg, aki még harisnyakötésre is képes volt egy „drága hölgy” tanításai nyomán, vagy éppen mint szívtipró, erőszakos nőcsábász tűnik fel. Krúdy a 1915-ben írt „Tájékoztatás” című művében maga írja le legtalálóbban hősét, mint akit egész élete (és halála) a nőkért, a nőkkel töltött idő jellemez: „…az ifjúságot arra oktatja, hogy tisztelje a nőket, mint a virágokat, mint furcsa, gyenge, sokszor kifosztott, megcsalt, megkínzott lényeket…”

Szindbád utazásai az élet valóságától és a jelen pillanatától való eltávolodást jelentik, inkább a múlt világába és álmaiba, szerelmeibe repítenek. Szindbád számára a világ egyfajta színpad, ahol mindenki egy darab részese ennek a játéknak, ám ezek a játszmák gyakran tragikus kimenetelűek. A tragédia legtöbbször valamelyik szereplő, jellemzően egy nő halálában csúcsosodik ki. A szerelem és a játék, a kalandok és az élmények így összefonódnak az élettel és a valósággal, az imitáció és a fikció tragikussá válásával.

Krúdy Gyula – Szindbád útja a halálnál

Szindbád számára még a halál is újraértelmeződik. Ezt jól mutatja „A Szindbád útja a halálnál (ötödik út)” című novella, amelyben egy kis virágáruslány halála nem rendíti meg a kiégett Szindbádot, aki inkább saját életének javulását reméli az általa „helyettes halottnak” tekintett lánytól. A történet hiányosságai ellenére a helyszínek (egy mulató, a Keleti pályaudvar környéke), a hangulat és a mellékszereplők jellemzői kiemelt hangsúlyt kapnak, azonban a cselekmény lényegi mozzanata nehezen értelmezhető.

A lányról csak finoman ábrázolt külső jellemzők derülnek ki – szív alakú arc, harmatos szemek, remegő ajkak, visszafojtott zokogás, karcsú termet, aranybarna haj –, és öngyilkosságának oka homályban marad. Az egyetlen nyom, ami az okra utalhat, a lány mondata: „Ezen az úton már egyszer megtámadtak…”.

Az elbeszélés sajátossága az aránytalanság. A mindössze három-négy oldalas, körülbelül 150 sornyi szöveg első része, ami több mint egyharmadát teszi ki (körülbelül 60 sor), Szindbád aktuális állapotáról és hangulatáról számol be: elvesztette pénzét, útra kelni sem tud, „ellustult a szegénységben”, és arra vár, hogy „valami leány, vagy asszonyféle” kerüljön az útjába, aki új életet lehelhet belé.

Az előzmények leírása után az elbeszélő egy hosszú kitérőre indul, és felidézi hőse kalandjait Fiumétől a „szeles” Lembergig, a színházaktól a templomokig, ismeretlen kisvárosok utcáitól a fiatal süldő leányokig és a vallásos zsidó nőkig.

A történet valódi témája csak e hosszú kitérő után bukkan fel egy átvezető mondatban: „Akkoriban – midőn szegény és a szegénységben ellustult volt – egyszer találkozott végre egy leányzóval…” (középső rész, kb. 50 sor). Az átvezető mondat azt sugallja, hogy a történet fókuszában a főhős áll, az ő kiábrándultsága és bágyadtsága a lényeges.

Eleinte nem is figyel a lányra, később unottan, félvállról beszél vele. Figyelmét a zene, a mulatozók kiáltozásai és a tánc ragadják meg. Jobban érdekli a „hatalmas termetű bécsi dáma”, mint a lány furcsa és meghökkentő vallomása: „Szeretnék meghalni, és nemsokára meg is fogok halni.” A lány sorsa annyira nem foglalkoztatja, hogy még a nevét sem kérdezi meg, és amikor a lány tovasiet, csak annyi jut eszébe: „szép menyasszony lesz belőle a másvilágon…”.

Az elbeszélés befejező része, körülbelül 40 sorban, tartalmazza a történet kulcseseményét. Ez a szakasz is elsősorban leírásokból és a hazafelé kísérő Szindbád, valamint a virágárus lány párbeszédéből áll. Szindbád továbbra is unottan udvarol, miközben érzékeli a lány rettegését és szorongását – erősen kapaszkodik a karjába, keze remeg –, de ezekre a jelzésekre nem reagál, nem teszi fel az egyértelmű kérdéseket (kik támadták meg, mikor, mi történt?). Elbúcsúzóul csak ennyit mond: „Bolond kis teremtés…”.

A lány öngyilkossága nem érinti meg Szindbádot; a lezuhanó test a szemében fehér lepkévé, fehér madárrá változik. Babonából egy kis véres havat vesz a kezébe, és megnyugszik, mivel úgy érzi, feloldozást nyer a balsors alól.

A történet befejezése tehát nem a lány sorsát helyezi előtérbe, hanem Szindbádét. A lány halála Szindbád számára helyettesítő áldozattá változik, mintha nem is lenne fontos, hogy egy tizenhat éves lány miért vet véget az életének. Az élet tragédiája másodlagossá válik Szindbád, a kalandra és szerelemre vágyó főhős személyes megváltása mellett.

A novella atmoszféráját Szindbád kesernyés unottsága határozza meg végig, ám az eseményekben rejlő, ki nem fejtett konfliktusok – mint az élet és halál, vagy a szerelem és jóság összecsapásai – különös feszültséget teremtenek. A hangulatot még inkább fokozza a hirtelen „vágás”, amikor a zajos forgatagból egy csendes, téli utcára lépve már csak két ember marad: az élni vágyó és a halálra készülő.

Az olvasó túl keveset tud ahhoz, hogy megítélje a helyzetet, így a feszültség még a befejezés után is megmarad. A szövegben elszórt előreutalások, mondatok ugyan sejtetik a történet végkifejletét, de a befejezés mégis váratlanul érkezik, mivel Szindbád hangulata teljes mértékben uralja a történetet.

Az elbeszélés egy valóságos eseményen is nyugszik: Krúdy saját élménye alapján írt egy orfeumi virágárus szerencsétlen öngyilkossági kísérletéről, aki egy ablakból ugrott ki, de csak a lábát törte meg.