Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

MIHAIL IVANOV KOSZTILJOV, 54 éves, az éjjeli menedékhely tulajdonosa
VASZILISZA KARPOVNA, a felesége, 26 éves
NATASA, Vaszilisza húga, 20 éves
MEDVEGYEV, nagybátyjuk, rendőr, 50 éves
VASZKA PEPEL, 28 éves
ANDREJ MITRICS KLESCS, lakatos, 40 éves
ANNA, a felesége, 30 éves
NASZTYA, leány, 24 éves
KVASNYA, lepényárusnő, nincs még 40 éves
BUBNOV, sapkakészítő, 45 éves
BÁRÓ, 33 éves
SZATYIN
SZÍNÉSZ
LUKA, vándor, 60 éves
ALJOSKA, csizmadia, 20 éves
FERDENYAKÚ
TATÁR
Néhány mezítlábas, sem nevük, sem szerepük nincs.

Makszim Gorkij: Éjjeli menedékhely olvasónapló

A századfordulón a színpadi művek közül azok arattak legnagyobb sikert, amelyek leginkább közelítették meg a modern regény világát, mint például az „Éjjeli menedékhely”. Gorkij darabjának különleges hatását azonban az orosz társadalmi helyzet fokozta, ami akkoriban rendkívül feszült volt.

A darab első két felvonása Kosztiljov sötét, barlangra emlékeztető pincéjében játszódik, amely piszkos és festetlen tárgyakkal van tele. A harmadik felvonás már egy tágasabb, bár szintén nyomasztó lomos és gazos udvaron veszi fel a fonalat. Az utolsó felvonásban a belső tér átalakulásai az új szereplők érkezését jelzik.

A valósághű miliőábrázolás a századforduló naturalista színezetű társadalmi drámájára utal, de az író az eredeti címmel, „Mélyben”, már jelezte, hogy a mélybe zuhant emberek sorsa és életlehetőségei állnak középpontban, a környezet csak másodlagos szerepet játszik.

Az atmoszférateremtés mellett a szerző számos csehovi elemet is felhasznál: feltűnő a hagyományos drámaszerkezetek hiánya, helyette a párhuzamosan futó sorsok ábrázolása dominál. Az „Éjjeli menedékhely” a kényszerűségből összezárt emberek lazán összekapcsolt életképei sorozata; minden felvonás csak egy pillanatkép a kölcsönhatásban álló, de egymástól független szereplőcsoportokról.

A szerkesztetlenség, a töredezettség érzetével az élet folyamatosságát sugallja. A lassú tempó a változatlanságot jelzi, de a szerzői utasítások szerint a drámai események egyetlen nap alatt, kora reggeltől éjszakáig zajlanak. A szereplők számára csak a pillanatnyi jelen létezik, időképzetükben ez az örökkévalóság. („Fél éve élek itt, de mintha hat esztendő lett volna”, mondja Klescs.)

A mindennapi élet monoton ismétlődése és az élet ritmusa az alaphangulatot teremti meg: piacozás, kocsmázás, sértődések és kártyajáték töltik ki a napokat. A hajnaltól éjszakáig tartó forgatagot az állandó zajok, üvöltözés, fütyörészés, éneklés és az ajtócsapkodás ritmusa kíséri.

Minden felvonás drámai, gyakran kegyetlen jelenettel zárul: az első Natasa verésével, a második Anna halálával; a harmadik egy tulajdonos meggyilkolásával és Natasa gyanúsításával végződik, ahol felmerül, hogy Pepel összejátszik Vasziliszával; az utolsó felvonásban pedig a Színész vet véget az életének.

Ezek a tragikus események, noha rövid ideig tartanak, nem hoznak lényegi fordulatot. Anna halála megváltást jelent, míg Kosztiljov meggyilkolása tragédia Pepel számára, de másoknak megkönnyebbülés. A Színész öngyilkossága tragédiáját Szatyin cinikus megjegyzése azonnal kioltja: „elrontotta a nótát”. Az élet ciklikusságát hangsúlyozza a mű: születés, élet, halál, és a sajnálkozás hiábavalósága. Minden folytatódik, új szereplők érkeznek, az üres helyeket azonnal betöltik.

A dráma kezdetén tizennégy szereplő jelenik meg, és Luka érkezése hozza meg a mozgást az állóvízbe. Vaszilisza intrikája és dühkitörése nyílt összecsapáshoz vezet Pepellel, ami fokozza a dinamikát és gyorsítja a tempót. A harmadik felvonás végére a feszültség tetőpontjára hág, de Gorkij egy reflexiós felvonással zárja a művet, ahol a szereplők Luka hatását értékelik, és a csak ábrándjaikban létező jövőről beszélgetnek.

Nincs menekülés, a változtatni vágyók belebuknak helyzetükbe: Pepel börtönbe kerül, Natasa eltűnik, a Színész öngyilkosságot követ el. A lezáratlan befejezés nem kínál megoldást vagy katarzist; a társadalmi válság és az egzisztenciális gondok a mélyből megoldhatatlannak tűnnek.

Gorkij darabjában nem a szereplők teljes élettörténetét tárja fel, inkább egymás mellett élő, egyéni sorstragédiák mozaikját rajzolja meg. A dráma középpontjában bár nincs egyértelmű főhős, Vaszka Pepel menekülési kísérlete kiemelkedik, mivel ő az egyetlen, aki valós döntéshelyzetbe kerül: szembeszálljon-e Vaszilisza zsarolásával, kövesse-e Luka tanácsait.

A Kosztiljov házaspár és a lakók közötti konfliktus már az elejétől fogva érezhető, ahogy a zsugori és kegyetlen szállásadókkal való feszültség áthatja a történetet. Pepel helyzetét bonyolítja, hogy nem csupán Vasziliszának áll ellen, hanem a nő húgával szeretne megszökni, ami végül tragikus következményekkel jár: Kosztiljov halálát okozva, ironikus módon Szibériába kerül, bár nem önszántából.

A szereplők múltja és jelenlegi helyzetük a dialógusokon keresztül bontakozik ki, mintha egy bűnügyi krónikát olvasnánk. Klescs, a büszke munkásember, aki mégis bántalmazta tüdőbajos feleségét; Bubnov, aki vasdarabbal ütötte meg hűtlen feleségét; a Színész, aki elvesztette hitét és emlékezetét az alkohol miatt.

A sikkasztásért ült Báró, aki már egy fél üveg italért ugat négykézlábra állva. Ezek a megnyomorodott, szerencsétlen figurák már nem változnak, az események nem formálják át őket, csak megerősítik a létezésükkel kapcsolatos kiábrándultságukat és céltalanságukat. Gyakori kérdéseik – „Miért él ez az ember?”, „Valójában mit lehet várni?” – az élet értelmének hiányát tükrözik.

A törvénytelen cselekedetekre (lopás, prostitúció, hamiskártya) kényszerülnek, mert „ha elkezdenek becsületesen élni, akkor három nap alatt éhen döglenek”. Natasa, aki még tisztának maradt, családi tragédiája után eltűnik a kórházból, mint az egyetlen reménysugár ebben a reménytelen világban.

A dráma szereplői között vannak, akik eleve itt születtek, mint például Pepel, Kvasnya és Aljoska, és olyanok is, akik akaratuk ellenére kerültek ide, mint Klescs és Tatár. Vannak, akik felelősek saját sorsukért, mint a sikkasztó Báró, a gyilkos Szatyin, az alkoholista Bubnov és Színész. Mindannyian a kitaszítottság súlyát viselik, azonos helyzetben vannak: „itt nincs úr, csak a meztelen ember maradt”. Durvák, gorombák, önérzetük már rég elveszett; munkanélküliek, céltalanok.

A múltidézés, az alkohol és a hazugságok csak pillanatnyi enyhülést hoznak egy olyan világban, ahol a tagadás és a hiány az uralkodó. Bubnov szavaival: „a földön minden ember fölösleges, ami maradt, az csak semmiség.” Aljoska azt mondja: „kimegyek és lefekszem az utca közepére, gázoljanak el, én semmit se akarok.”

Az emberek itt „csak rozsda”, mint ahogy Nasztya mondja, és még a kutyáknak is van nevük, míg nekik gyakran még nevük sincs, ahogy a Színész mondja: „név nélkül nincs ember”. Az erkölcsi értékek elvesztették értelmüket, ahogy Pepel mondja: „A lábukra csizma helyett nem húzhatnak se becsületet, se lelkiismeretet”.

A szereplők, bár látszólag egyediek, valójában koruk Oroszországának társadalmi válságát tükröző absztrakciók. Az első párbeszédek már árulkodnak az érzelmi és gondolati állapotról: „Te mit röfögsz? / Nem / Hazudsz!”. A hagyományos párbeszéd helyett a sokhangú monológtechnika jelenik meg, gondolatfoszlányok, befejezetlen mondatok dominálnak, a viszontválaszok ritkák, és a kimondott szövegeknél többet mondanak el a hallgatások, kihagyások.

A szereplők gúnyolódnak, heccelődnek, szellemeskednek, mint a Báró és Nasztya esete is mutatja, ahol a lány csak azért gúnyolódik a Bárón, hogy megtudja, milyen érzés, amikor valakinek nem hisznek.

Az első felvonásban új karakter érkezik a társaságba, egy csavargó öregember vagy titokzatos zarándok, Luka, aki „élesztőként” hat a közösségre. Bár csak általános megjegyzéseket tesz saját múltjáról – például, hogy több asszonyt ismert, mint ahány hajszál a fején van, és sokat verték –, éles szemmel figyeli és megérti társait, miközben életelveit hajtogatja: „az ember megtaníthat a jóra, akármilyen is az ember, sohasem értéktelen.”

Ellenséges viszonyban áll a rendőrrel és Kosztiljovval, átlát a veszélyes Vaszilisza szándékain, akit „mérges kígyónak, rosszabb piócánál” nevez. Mindenkihez van egy biztató szava, odafigyelésével és meghallgatásával enyhíti a többiek nehézségeit, kivéve a teljesen kiábrándultakat, mint Bubnov és a Báró, akik eleve elutasítják közeledését.

Luka aktívan is cselekszik: felsöpri a helyiséget, hogy elkerüljenek egy újabb veszekedést, a Színésznek azt javasolja, hogy tartózkodjon az italtól, Annát és Natasát bátorítja, hogy menjen el Pepellel, és még Pepel és Kosztiljov közötti konfliktusban is sikerül közbelépnie. A haláltól rettegő Annát a túlvilági boldogságról győzködi, az alkoholista Színésznek egy ingyenes kórházi kezelést ajánl, ahol újra színészkedhet, a tolvaj Pepelt pedig a szibériai meggazdagodás lehetőségével biztatja.

Egy utcai lányt, aki egy ponyvaregény hősét vallja szerelmének, egy aforizmájával nyugtatja meg: „Ha hiszed, az igazi szerelem a tied volt.” Pepel Isten létezését firtató kérdésére pedig így válaszol: „Ha hiszel benne, van, ha nem hiszel, nincs”. Saját szerepét úgy határozza meg, hogy „valakinek jónak is kell lennie; sajnálni kell az embereket!; mert a legfontosabb a hit és a remény.”

Bár már készülődött távozásra, éppen akkor tűnik el nyomtalanul, amikor a válság robban ki és tanúskodni kellene Vaszilisza ellen. „Így tűnnek el a bűnösök a jó emberek elől” – mondja Szatyin, aki a krízis idején nemcsak tanúskodni, hanem bűnrészességet is vállalna. Luka eltávozása az illúziók összeomlását jelenti.

Az öreg figurája a drámatörténet híres élethazugság-hirdetőinek sorát gazdagítja, de Gorkijt leginkább az foglalkoztatja, hogy az adott körülmények között mennyire segítő vagy gátló az önámítás, elfogadható-e az illúziókeltés, amit a IV. felvonásban Szatyin elemzése tár fel. A mű nem ad egyértelmű választ, így Lukát a szélhámos hamis prófétáktól a megváltókig sokféleképpen értelmezték.

A dráma záró felvonásában Szatyin megvédi Lukát, akit csalónak bélyegeznek, és rávilágít szerepére: „erjedésbe hozta az egész társaságot”; rá nézve „mint sav a régi szennyes pénzdarabra” hatott. Szatyin megkülönbözteti a hazugságok típusait: „Vannak emberek, akik hazudnak, mert megszánják felebarátjukat, van vigasztaló hazugság, kibékítő hazugság, aki lélekben gyönge és aki idegen nedvekből él – annak kell a hazugság.

Az egyiket fenntartja, a másik emögé rejtőzik.” Szatyin monológjából kirajzolódik a kérdés, amit Gorkij felvet: „Mi jobb, az igazság vagy a részvét? Mi szükségesebb?” Szatyin gondolatai azonban zavarosak maradnak, de ő az egyetlen, aki ezt elmondhatja, mivel tisztábban nem tudja kifejezni magát.

Gorkij a drámán keresztül a saját dilemmáit is tükrözi, különös tekintettel a jelen nyomorúságára és a jövő ígéretére. Szatyint állítja Lukával szembe, mint az öreget egyaránt megértő és megítélő ellenszereplőt, és így vizsgálja meg Luka magatartásának érvényességét. A mű hatásosan tiltakozik az emberi méltóság megtiprása ellen, és sugallja, hogy a társadalmi viszonyok által megnyomorított, torzult lelkű, durva figurákban is felszínre hozható értékek vannak.

Ezek az emberek tisztességes életre, munkalehetőségre, szerelemre vágyakoznak, mint ahogyan Vaszka Pepel esetében is látható, aki bár „már kétszer lecsukták Kosztiljov miatt”, mégis úgy érzi, hogy „másképp kell élni! Becsületesen kell élni! Úgy kell élni, hogy az ember tiszteletben tartathassa önmagát.” Gorkij szerint „rongyokban méltóságteljesebb az ember, mint pl. egyenruhában vagy frakkban. És nem könyörületet, nem részvétet, hanem tiszteletet és félelmet, különösen félelmet kell kelteniük ezeknek az embereknek.”