Mikszáth Kálmán: Lapaj, a híres dudás olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Mikszáth Kálmán, a magyar irodalom egyik kiemelkedő alakja, pályafutása során markánsan elkülönült Jókai Mór romantikus írásaitól, hogy sajátos stílussal és témaválasztással gazdagítsa irodalmunkat. Műveiben egy teljesen új világot tár elénk: a paraszti élet hétköznapjait, szokásait eleveníti meg. Szófordulataiban ott rejtőzik a csendes líraiság és a szelíd humor, melyek a népmesék és balladák világából nyernek ihletet.

Mikszáth stílusa az ún. asztali beszélgetésekre emlékeztet, ahol életre kelnek karakterei, és a természet szerves részeként lélegeznek az emberi sorsokkal. Novellisztikájában gyakran találkozhatunk ragyogó emberi jellemekkel, akik tragikus események közepette igyekeznek megőrizni erkölcsi integritásukat.

Ellentétben kortársával, Móricz Zsigmonddal, Mikszáth nem a naturalizmus eszközeivel festi meg a paraszti sorsokat. Nemesi szemmel tekint a falusi életre, kerülve a hétköznapi gondok nyers bemutatását. Számára minél egyszerűbb az ember, annál kevesebb a gondja, és az élet tragédiái sem szolgálnak elborzasztó részletekkel.

Összességében Mikszáth Kálmán művei által egy értékközpontú világkép tárul elénk, ahol az emberi jellemek ragyognak még a sors csapásaiban is, és a természet szépsége együtt érzi, éli az emberi érzelmeket.

Mikszáth Kálmán írásainak mélyén nem csupán falusi idillek és békés tájak rejtőznek, hanem balladai dráma és nyugtalanító tragédia is. Az író nem elégszik meg a külsőségek tárgyilagos ábrázolásával, hanem inkább a nép mesemondójának szerepébe bújik. Így válik természetessé számára a falusi emberek összetett szellemi világának megjelenítése, babonás hiedelmeik és népi mondáik ábrázolása.

Mikszáth jellegzetes írói magatartása a közvetlen mesélői stílus, amelyben anekdotákkal és lírai kitérésekkel színesíti elbeszéléseit. Ahelyett, hogy csak elmondaná történeteit, beleéli magát a hallgatóság közvetlen környezetébe, és úgy adja elő, mintha élőszóval mesélne. Ezáltal ébren tartja hallgatósága figyelmét, és a mesemondás hagyományos formáit idézi meg.

Mikszáth írásaiban tehát nemcsak a vidéki élet békéjét és szépségét találjuk meg, hanem az emberi sorsok drámáját is, amelyek mögött gyakran mélyebb értékek és tanulságok rejlenek.

Mikszáth Kálmán: Lapaj, a híres dudás olvasónapló

Lapaj Istók egy aprócska csőszkunyhóban lakik, ahol esténként krumplit süt a tűz mellett, és méretlen húst fogyaszt. Dohányát krumpliszárral keveri, hogy megfelelő mennyiségben legyen belőle, és az éjszakát éli, nappal alussza át. Falusi társai inkább kerülik, mert nem túl beszédes típus. Csendes és visszahúzódó Lapaj, de dudajátékában gyönyörűen mesél.

Bár minden lakodalomba hívják, ahol öröm, tánc és leánykacagás övezi, ő mégis olyan, mint a kő: kemény és érzelemmentes. Lapaj ősai mind juhászok voltak, akik a szabad ég alatt élték mindennapjaikat, és mindenüket tudták a természetről. Ő is átvette tőlük ezt a tudást. Lelke azonban mélyen rejtőzik, és nem vágyik arra, hogy előtérbe kerüljön. Olyan, mint a hegyek és bércek, amelyek némán figyelnek egész nap és egész éjjel.

Hikszum és Petrus irigy szemmel figyelték Lapaj dudajátékát, mert úgy vélték, a dudában rejlik a varázserő. Ez a hangszer valóban különleges volt, olyannyira, hogy Lapaj semmi pénzért sem adta volna el.

Amikor Lapaj még gyerek volt, egy kis bolyhos fekete bárány csatlakozott a nyájához, és hamarosan nagy kedvencévé vált. Pokolka névre keresztelte, és gondosan gondozta. Tizenhárom évvel később egy kolerajárvány sújtotta le a vidéket, és sajnos Pokolka sem úszta meg. Lapaj azonban megőrizte kedvencének bőrét, és dudát készíttetett belőle.

Úgy hozta a sors, hogy Lapaj dudája rendkívüli hangjával és történetével magával ragadta a falusiakat.

Egy éjjel egy alak suhant el a kunyhó felé, amelyre Lapaj azonnal felkapta a fejét, hiszen ilyenkor általában tolvaj jár a környéken. Ám ahelyett, hogy egy tolvajt látott volna, egy nő lépett közelebb hozzá, és különös kéréssel fordult hozzá.

Lapaj, pipájára gyújtva, figyelmesen szemügyre vette: „Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete hajzuhatag omlott le a fehér lepedőre, arcán fájdalom tükröződött; sötét szemeiben kétségbeesés, reszkető ajkán egy láthatatlan imádság lebegett. Ruházata, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép évszázadok óta változatlan divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.”

Így Lapajot egy váratlan találkozás hozta szembe a tótok hagyományos viseletében tündöklő nővel, akinek megjelenése és fájdalmas tekintete mély benyomást tett rá.

Lapaj megvizsgálta a nőt, majd elküldte. A nő azonban még visszafordult, és így szólt: „Mondja meg neki, hogy milyen voltam,” majd felszaladt a dombra és hozzátette: „…bocsásson meg, amit Önnek tettem,” és a folyóba vetette magát.

Lapaj sokáig törte a fejét az asszony szavain, de végül megkönnyebbült, amikor az eső elkezdett esni és a táj is megnyugodott. Végül bement a kunyhóba, lemosta a sarat ruhájáról, amikor hirtelen egy pólyás gyerek sírását hallotta. Megértette, hogy az asszony ott hagyta a gyermeket. Bár nehezen engedett el az elhatározását, szeretettel vette köré a kicsit, ringatta, melegítette és még a dudáját is elővette, hogy elűzze a gyerek szomorúságát.

Amikor a kicsi éhes lett, Lapaj elment a közelben legelésző kecskepásztorfiúhoz, hogy tejet kérjen tőle, majd elküldte a faluba, hogy keressen valakit, aki átveszi és felneveli a gyermeket. Meg is érkezett egy öreg bába, hogy elvigye a gyereket, de Lapaj nem akarta elengedni. Így szólt: „A gyermek az enyém, az Isten adta nekem.” Az öreg bába elment, és így Lapaj lett a kislány apja.

A kicsi számára párnát és kecskét is kellett, hogy mindig meleg legyen és mindig legyen teje. Lapaj eladta a dudáját egy zsidóhoz, aki nem akart érte pénzt adni, de Lapaj nem is kért pénzt. Cserébe két párnát, egy derékaljat és egy anyakecskét kért, amely tejel. Miután eljátszotta kedvenc dalát, hazaindult a kicsi lányával és a kecskével.