Móricz Zsigmond: Pillangó olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Szereplők:

Zsuzsika
Jóska
Hitves Pálné
Hitves Pál
Andris
Jóska anyja
Jóska apja
Bodollai
Bodollainé
István bácsi
Zsófi, Jóska húga
Siket Darabos
katonasapkás
Mari apja
Darabos Mihály
Panka néni
Róza

Móricz Zsigmond: Pillangó olvasónapló röviden

A Debreceni környékén játszódó megható történet Darabos Jóska és Hitves Zsuzsika életébe enged betekintést, akik a munkában megfáradva, de egymásban megtalálják a vigaszt. A társadalmi elvárásokkal és családi nyomással szembeszálló szerelmespár mindennapjai a tiltott szerelem és a gyötrődés pillanatait is felölelik.

A szerelmesek, akik a betakarítási időszakban naponta akár 16 órát is dolgoznak, a cséplőgép mellett vívnak meg a nélkülözés és a kemény munkatempó ellenére is a boldogságért. E szerelem világosságot visz szegénységtől és megpróbáltatásoktól sújtott életükbe. Azonban boldogságukat fenyegeti a rokonság ellenállása, hiszen Jóska egy gazdag tanyát birtokló hadiözvegyhez, Maróti Máriához van eljegyezve, míg Zsuzsika egy jómódú férfi oldalán képzelik el.

A szerelmi szálak bonyolításába Zsuzsikát udvarló suszter és Zsuzsika testvére, Andris bejegyzése is beleszövődik, aki szintén szegény sorsú szerelmével készül összekötni az életét. A társadalmi nyomás folyamatosan növekszik, Jóska házassága pedig közelgő dátumot kap. A dráma csúcspontja a lakodalom napján történik, amikor Jóska és újdonsült felesége elindulnak a kocsin, Zsuzsika kétségbeesett kiáltása tör a csendbe. Jóska ekkor élete legnehezebb döntését hozza meg: leugrik a kocsiról, megfogja Zsuzsikát, és elszöknek együtt.

Bár a szökés rövid időre boldogságot ígér a szerelmesek számára, tisztában vannak vele, hogy hamarosan vissza kell térniük az elvárások és kötelezettségek világába, amelyek előre megpecsételték sorsukat. A történet, bár rövid időre szóló boldogságot ígér, a reménytelenség és a társadalmi korlátok visszatérő motívumai árnyalják.

Móricz Zsigmond: Pillangó olvasónapló fejezetenként

1. fejezet

A hajnali napsugarak áttörnek az alföldi táj jellegzetes nyári ködén, ahol a szegény munkások a földdel való küzdelem közben is megtalálják az élet apró örömeit. Dalolva, hangoskodva és vigyorogva végeznek munkát a cséplőgép mellett. Ebben a vidám és dolgos forgatagban Zsuzsi, a fiatal napszámos lány, egy kis sárga fecskefarkú lepkét kergetve arra ösztönzi Jóskát, hogy ideiglenesen abbahagyja a munkát, és kövesse őt.

Amint Jóska utoléri, Zsuzsi már a kezében tartja a lepkét. Jóska azt javasolja, hogy „vegye le a fejét” a lepkének, hogy ne tudjon tovább repülni, de Zsuzsi nem hajlandó megölni a szárnyas lényt, inkább szabadon engedi, és gyönyörködik annak repülésében.

Munkájukhoz visszatérve, Jóska szalmát töm a gépbe, míg Zsuzsi gereblyével húzza el a pelyvát a gép alól. Jóska megkérdezi Zsuzsit, nem bánta-e meg, hogy elengedte a lepkét. Zsuzsi válasza elgondolkodtató: ha levágta volna a fejét, már nem érezne fájdalmat a szívében sem.

Közben Zsuzsi vizet szeretne meríteni a kútból, Jóska azonban segítségére siet, és a munka közbeni csipkelődés egy óvatlan pillanatban odáig fajul, hogy Jóska megöleli a lányt. Az ölelés mindkettejüknek jól esik, ám a feszültség érezhető, mivel Jóska próbál ellenállni az érzéseinek. Az alföldi nyárban így fonódnak össze a munka, a játék és a szerelem apró, de jelentőségteljes pillanatai.

2. fejezet

Még a nap első sugarai sem szakították át az alföldi ködöt, amikor Zsuzsi már vidáman sürgölődött a gőzgép mellett, kacagása betöltötte a hűvös reggeli levegőt. A fiatal napszámos lány gondolatai Jóskára szegeződtek, akinek közelítését olyan óvatossággal tervezte meg, mint egy rutinos pillangófogó.

Jóska, bár eddig távolságtartó volt, érezte Zsuzsi egyre növekvő közelségét, de még mindig megőrizte óvatos magatartását. Zsuzsi, tapintva Jóska vonakodását, egy másik fiút kér meg a gereblyéjének javítására, amivel közelebb csalta Jóskát magához. A fiú, aki régóta szerette volna megnyerni Zsuzsi figyelmét, egy mamutfogat hozott a lánynak, viccesen azt állítva, hogy az egy óriás foga. Zsuzsinak azonban nem jött be a tréfa, az ajándékot undorral dobta el.

Munka és tréfálkozások közepette Jóska egyre nyíltabban kezdte kimutatni érzéseit Zsuzsi felé, kijelentve, hogy „Zsuzsikám, az iccaka majd megdöglöttem miattad.” Ezek a szavak újabb boldogság hullámot indítottak el Zsuzsiban; az égre emelte a tekintetét, ám szemei előtt csupán Jóska arca tükröződött vissza. Éjszaka, amikor a többi lány társaságában aludt, egyikük megjegyezte, hogy látta, miként kísérgeti Jóskát. Zsuzsi ezt hallva még jobban örült, tudva, hogy kölcsönös vonzalmuk talán még többre is kiterjedhet az alföldi nyári napok során.

3. fejezet

Beszélgetésük a galagonyabokor tövében zajlott, ahol Zsuzsi elárulta, hogy csupán egy évig járt iskolába, mielőtt betegség miatt kénytelen volt abbahagyni. Ezt követően önművelődés útján, könyvekből és regényekből tanult, melyek megnyitották számára a világ és a tudás kapuit. Kommunikációjukban a társadalmi normákhoz illeszkedve Zsuzsi magázta Jóskát, míg ő a tegeződést választotta, ami akkoriban a viszonyokra jellemző volt.

Ahogy teltek a napok, egyre nehezebben viselték az esti elválást, reggelente pedig alig várták, hogy újra találkozhassanak. Egy alkalommal, amikor Irma megvágta a kezét, Zsuzsit helyezték Irma posztjára, hogy Están bácsinak kévéket adjon, így távol került Jóskától. Ez komoly fájdalmat okozott Jóskának, különösen, amikor látta, hogy Están bácsi átfogja Zsuzsi derekát és mellé ülve beszélget vele. Ez a látvány szinte beleőrült Jóskába, érezve, hogy szívére szorul a zsinór, de végül talpraesetten helyet cserélt egy másik legénnyel, hogy ismét Zsuzsi közelében lehessen.

A gazda rosszallóan fogadta ezt a manővert, de az időjárás a fiataloknak kedvezett: borús idő köszöntött be, így a munka helyett a juhakolban húzódtak meg, ahol az egész napot evéssel, ivással és mulatozással töltötték. Habár Zsuzsi körül többen is udvaroltak, Jóska féltékeny szemmel figyelte minden mozdulatát. A munkahelyen így vált a fiatalok közötti feszültség és a köztük lüktető érzelmek a mindennapok szerves részévé.

4. fejezet

Párban sétálva tértek vissza Debrecen városába, ahol Jóska megpróbálta kideríteni, hogy Zsuzsi komolyan gondolja-e kapcsolatukat, vagy csak játssza az érzelmeket. Zsuzsi meglepődött a kérdésen, hiszen fiatal kora ellenére tudta, édesanyja nagyon haragudna, ha komolyra fordulnának a dolgok. Játékos kedvében ugratta Jóskát, aki nehezen viselte a gúnyolódást. Jóska családjában mint az elsőszülött, aki otthon parancsol, szülei és testvérei tőle várják a cselekvést és a példamutatást.

Zsuzsi viselkedése, amit Jóska szemtelennek és pimasznak talált, arra ösztönözte, hogy próbálja megfeledkezni a lányról. Azonban a sértődés ellenére alig tett pár lépést, amikor ismét a szíve visszahúzta Zsuzsihoz. Amikor a duzzogó Zsuzsi ismét közel engedte magát, Jóska boldogságot érzett. A két fiatal közötti érzelmek így hullámzóak maradtak, ahogy lassan visszatértek a város zajába.

5. fejezet

Hitves Pál, Zsuzsi apja, egy szerény kunyhóban élt a Nagyerdő szélén, amit büszkén „házam-földemnek” nevezett, bár valójában alig voltak birtokai. Egyetlen kocájuk volt, amit egy tanártól kapott ajándékba, cserébe azért, mert elbújtatta az illetőt az idegen katonák elől. Zsuzsi gondoskodott a kocáról, és a lányt egy malaccal kecsegtették, mint hozományt.

Egy nap váratlanul megjelent Zsuzsi bátyja, Andris, aki katonai szolgálatából tért haza. Olyan hosszú ideig nem találkoztak, hogy Zsuzsi kezdetben meg sem ismerte testvérét. Andris érkezése nagy örömet okozott a családnak és a szomszédoknak egyaránt, akik összegyűltek, hogy üdvözöljék a hazatérőt. A találkozás alkalmából Jóska is betért hozzájuk, akit Andris szívélyesen fogadott. A családi és baráti körben eltöltött idő különleges örömmel telítődött, megerősítve a közösség és az összetartozás érzését.

6. fejezet

Zsuzsi anyja aggodalmát fejezte ki a családi készletek terhelése miatt, mivel Andris hazatérése óta már két férfi is otthon tartózkodik. Korábban két malacot is ígértek Zsuzsinak, ha sikerül jól férjhez mennie, amelyek nagyon jól jöttek volna, tekintettel arra, hogy a család minden lehetséges erőforrást igénybe vett, beleértve a még nevelésre szoruló kis Ferkót, Zsuzsi testvérét is – Zsuzsi egyébként tizenhat testvérből származott.

Mindeközben Jóska megpróbált mindenkit megnyugtatni, ígéretet téve az édesanyjának: „hozok én magának egy olyan segítséget, nem lesz akkor magának semmi dóga.” Ez a kijelentés azonban megijesztette Zsuzsit, tekintettel arra, hogy a családban hat fiú és csak egy lány volt. Amikor Zsuzsi érdeklődött Jóskánál, hogy mit szólt az anyja az ajánlatához, ő ezt válaszolta: „Azt, hogy, fiam, nem vállalja azt senki, amit én csinálok…”

Jóska jól esett az anyja őszintesége, de rögtön meg is bánta szavait, mert rájött, hogy támadó hangnemet kellene alkalmaznia édesanyja ellen, hogy éreztesse Zsuzsival: már nem az anyja, hanem ő áll az első helyen a szívében. Ez az eset rávilágított a családi dinamika és a személyes érzelmek összetettségére, amely feszültséget teremtett Jóska és Zsuzsi között.

7. fejezet

Jóska nem adta fel a próbálkozásokat, amíg végül sikerült megnevettetnie Zsuzsit, ami jóval késő estéig tartott. Ez azonban idegességet váltott ki édesanyjából, aki otthon várta a fiát. Amikor Jóska hazaért, anyja azonnal rákérdezett: „Hun vótál?” Jóska büszkén válaszolt: „A menyasszonyomnál”, és hosszan ízlelgette a szavakat. Anyja azonban rosszallóan fordult el tőle.

Jóska evésbe kezdett, de amikor az öccsei beszaladtak, kizavarta őket, mire az anyja megjegyezte: „Hagyjátok, az mán elbízta magát.” Ez felmérgesítette Jóskát, aki otthagyta őket, bár később visszatért. Ekkor már anyja a tehén mellett fejt. A találkozásuk során bár megölelték egymást, az anyja ismét megjegyzést tett, hogy nem szeretné Zsuzsit látni otthonukban. Jóska dühében nagyot ütött az istálló mestergerendájába, mondván: „De hiszen ez kell a szerelemnek. Rakni kell a tűzre, hogy égjen.”

Jóska ezt követően sietett Zsuzsihoz, akivel megbeszélte, hogy másnap a Nagyerdőre mennek. Miután hazament, apja ásást kért tőle, míg ő a malomba ment. Mire az apja visszaért, Jóska már felásta a veteményesnek valót, megcsinálva kétnapi munkát egy nap alatt. Mindeközben azonban aggodalmai is voltak, elgondolkodva azon, hogy mi lesz, ha a szerelme elillan, és csak a szégyen és gyalázat marad meg.

8. fejezet

Jóska nővére, Zsófi egyedül nevelte kislányát, aki apját a fronton elveszettnek hitték, bár valójában csak néhány utcányira élt új családjával, teljesen elfeledkezve Zsófiról. Ezért érzett Zsófi haragot a világra.

Amikor Jóska Zsuzsihoz látogatott, bejelentette, hogy nem kíséri el a Nagyerdőre. Bevallotta, hogy anyagi okok miatt még egy közös fényképet sem tudnának készíttetni, amiért nagyon szégyellte magát, mert minden pénzét hazaadta, és így semmije sem maradt. Zsuzsi felháborodott ezen és szeszélyességével vádolta Jóskát, ezért azt mondta neki: „Kérem magát, édes, hagyjon el örökre engem, majd csak megsegít az isten!” Jóska azonban boldogan reagált, hogy Zsuzsi mégis csak „édes”-nek nevezte őt, ami vigasztalta.

Jóska boldogan tért haza, tudván, hogy a családja tisztában van azzal, merre járt. Apja szórakozottan figyelte, hogy a család nőtagjai mérgesek, mert szerinte egy szegény lányt választott, még tréfálkozott is velük, hogy az anyjuk majd táncolni fog Hitves Pállal. Jóska kérte apját, hogy legyen tekintettel az anyjára, de apja csak annyit felelt, hogy inkább Jóskának kellene tekintettel lennie.

Végül a család nyíltan kinyilvánította, hogy elvárják tőle, hogy gazdag lányt vegyen feleségül. Jóska azonban határozottan kijelentette, hogy Hitves Zsuzsit veszi el, függetlenül attól, hogy van-e vagyona, majd dühösen bevágta maga mögött az ajtót.

9. fejezet

Jóska a Hitves család ablakán keresztül figyelte meg a családot, ahogy az asztalnál ülve beszélgetnek. Szeretett volna csatlakozni hozzájuk, de úgy érezte, hogy nem volna illő, ezért kívülről figyelte őket. Andris mesélt a családnak a börtönben átélt meghurcoltatásokról és a végtelen gyaloglásokról, amelyeken keresztül kellett mennie. Hitves Pál megjegyzése, hogy „A szegény ember nem is él, csak van”, mélyen visszhangzott a szobában.

Andris elmesélte azt is, hogy van egy fia egy orosz nőtől, akit szeretne hazahozni, azonban apja azt tanácsolta neki, hogy felejtse el ezt a gondolatot, és vegyen el egy hadiözvegyet, akit már kiszemeltek számára. A kiszemelt személy Maróti özvegy volt, kicsit szeplős, egy gyermek anyja, de birtokában volt egy szép kis tanyának, jól berendezett házzal és tehénnel is. „A fene a szeplőit; betakarja a píze. Minden szeplőjére tehet a Maróti lány egy ezüstöt,” mondta a családfő.

A beszélgetés során Hitves Pál a bibliai parancsolatot idézte, miszerint a szegény legény gazdag lányt vegyen el, és a szegény lány gazdag legényhez menjen. Pál ezt követően saját házasságukra utalva megjegyezte: „Csak mink voltunk ilyen emeletes marhák anyáddal ketten, hogy aszontuk, hogy összetesszük, amink van, éljünk osztán boldogan. Látod, milyen szegénységbe süppedtünk egy életen. Ti is azt akarjátok?” Ezzel pedig rávilágított a gazdasági realitások és a családi élet nehézségeire.

10. fejezet

Jóska egy helyi kocsmába látogatott, ahol a csapos rögtön rávágta: „Erőset?” Jóska egy határozott „Mirget!” válaszával jelezte, hogy abszintot szeretne kérni.

A kocsma másik vendége, egy katona is az italban kereste a vigaszt; nem a feleségét, hanem saját magát hibáztatta a problémáiért. Azt mondta, „akit szeret az ember, annak mindent megbocsát”, de hozzáfűzte, hogy már megbánta a megbocsátást.

Miután Jóska magához tért, ellátogatott Siket Daraboshoz, aki az apja testvére. Jóska arra kérte őt, hogy segítsen neki a lánykérésben, mivel a szülei ellenezték a kapcsolatát. Siket Darabos beleegyezett, hogy Nagyboldogasszony napján, kedden fog segíteni neki, de kifejezetten jelezte, hogy addig nem.

11. fejezet

Zsuzsi már régóta nem játszott Jóskával, és minden perc, amit külön töltöttek, egyre inkább szenvedéssé vált számára. Olyan érzés fogta el, mintha kiszakadna a világból. Az előző nap annyira megviselte, hogy úgy érezte, ki kell futnia, hogy önmagát megtalálja, különben elveszik. Úgy gondolta, a jóság az embert gyengíti és mások rabszolgájává teszi, míg a rosszaság visszaadja az embert önmagának, az élete és sorsa urává téve.

Zsuzsi anyja észrevette lánya megváltozását, ezért elküldte őt a Bodollai családhoz segíteni, akiket már régóta nem látogatott meg. Ott Panka néni, a varrónő segítségével bontottak varrást. Panka néni rögtön megérezte, hogy Zsuzsi szerelmes, és megkérdezte tőle: „Mikor lesz a lakodalmad, Zsuzsika?” Zsuzsi meglepődött a kérdésen, de elkezdett álmodozni arról, hogy ő is varrónő lesz. Elképzelte, hogy Jóska a fát vágja az udvaron, míg ő varrásbontást végez. Talán a Bodollai mérnökök tudnának neki állást szerezni.

A beszélgetés hamarosan a szerelem témájára terelődött. Panka néni szerint a szerelem „Hétbaj… Megbolondul az ember”, és csak „két esztendeig tart… jó embereknél húsz esztendeig.” Zsuzsi erre így válaszolt: „Ű jó ember”—„Nincs jó ember fírfiba, fiam, csak gazember meg bolond ember… A gazember minden szoknya után elrepül, a bolond ember meg ráül egy szoknyára, és vigyázza, őrizi, mint a kutya a koncot.” Panka néni hozzáfűzte: „…a nő, fiam, olyan lakat, améket minden kulcs kinyit, és a fírfi olyan kulcs, amék minden lakatba belepászol. Mire akkor az a nagy retteneteskedís?”

12. fejezet

Zsuzsi az asztalra terített, mert anyja nem szerette, ha éhesen megy haza. Ekkor érkezett meg a mérnök úr, aki már nem tekintette Zsuzsit kislánynak. A férfi hátulról közelítette meg és illetlen módon megérintette, ami Zsuzsit váratlanul érte, és nehezen találta a szavakat. Azonban hamar összeszedte magát és határozottan közölte: „Mennyík, mer olyat sikótok, hogy ledül ez a ház!” – ezzel felszólítva, hogy hagyja abba és távozzon.

Panna néni, aki a másik szobában pontosan tudta, mi történik, odahívta Zsuzsit, hogy segítsen neki a cérna befűzésében. Mindketten sajnálták a mérnök úr feleségét. Panna néni megjegyezte: „Az a féltékeny, fiam, aki magárul ítél.” A mérnök úr, aki gyakran járt különböző nők társaságában, féltékenyen őrizte a feleségét, aki pedig semmilyen okot nem adott rá és teljes mértékben megbízott a férjében. Panna néni tanácsolta Zsuzsinak, hogy vigyázzon, ne legyen féltékeny azokra, akikhez hűséget fogad.

Zsuzsi csendesen megebédelt, majd hazament. Otthon azonban rögtön közölték vele, hogy mennie kell a tanyára segíteni, mert disznóvész van. Néhány napig ott dolgozott, és folyamatosan az járt a fejében, mi lehet Jóskával. Munka végeztével sietett haza, de otthon másképp néztek rá, mintha valami történt volna. Az apja csak este árulta el neki, hogy Siket Darabosék jártak náluk, és megkérték Zsuzsi kezét Jóska számára.

13. fejezet

Jóska és Zsuzsi közösen indultak moziba, ahol Zsuzsi arra kérte Jóskát, hogy szórakoztassa őt. Jóska azonban inkább panaszkodni kezdett arról, hogy milyen mélyen elkeseredne édesanyja, ha megtudná, hogy ők ketten együtt vannak. Beszélt arról is, hogy családja önzően viselkedik, és még a borjút is maguknak tartanák, amit már korábban neki ígértek, valamint a búzát is, amit kemény munkával termeltek ki. Jóska szerint a családja gyűlöli Zsuzsit, mert félnek, hogy elveszi tőlük azokat a javakat, amikre számítottak a téli megélhetés biztosítására.

Zsuzsi értékelte Jóska őszinteségét, de fájdalmat érzett a hallottak miatt. Jóska folyamatos beszédével Zsuzsi már örült annak, hogy még nem mondott igent a kapcsolatukra. Zsuzsi elegánsan felöltözve ment a moziba, de Jóska ezt is kifogásolta, azt mondva, hogy Zsuzsi semmihez sem ért. Mire megérkeztek a moziba, már majdnem össze is vesztek. Jóska drága jegyet vett, amely fél napi napszámába került. A film alatt és utána is csendben maradtak, egészen addig, míg Jóska hazakísérte Zsuzsit.

Útközben Jóska átkarolta és megcsókolta Zsuzsit, aki azonban elszaladt, mert a mozdulat túlságosan emlékeztette őt a mérnök úr korábbi illetlen közeledésére. Amikor Zsuzsi hazaért, anyja rögtön megkérdezte: „No, igen vagy nem?” Zsuzsi a párnák felé fordulva, mintha csak azokhoz beszélne, válaszolt: „Igen.”

14. fejezet

Az apa elfogadta lánya döntését, mondván: „Mink is megéltünk, ők is megílnak.” Az anya azonban nehezen viselte a helyzetet, aggódva amiatt, hogy lánya egy szegény emberhez készül feleségül menni. Úgy érezte, Zsuzsi jobb partira is szert tehetne.

Ezután Jóska gyakori vendég lett a családi házban, és mindig csak addig maradt, ameddig illendőnek tartotta. „Nehéz napok voltak, szerelemmel kellett pótolni, ami a szegénységen múlt” – ismerte el Jóska, aki bevallotta, hogy otthonról csak egy váltás inget kapott. Esküvőről vagy saját házról még csak nem is álmodozhattak. Jóska nem akarta, hogy az iskolába költözzenek, ahol diákokkal kellett volna osztoznia a helyen, mert féltékeny volt, így nem vállalta el a fűtői állást. Zsuzsi szerette volna leinteni Jóskát, de ő inkább kibeszélte magából a családja által okozott sérelmeket.

Zsuzsi eddigi életében soha nem tapasztalt nélkülözést, mivel apja mindig mindent előteremtett, anyja pedig minden munkát elvégzett helyette. „Ő csak élt és virult, és mint a mesében a piros cipős kislány, élő kenyereken, apja, anyja életén taposva járt a sáron, hogy nem lett szennyes a szíve sarka sem.”

Zsuzsi anyja nagyon felháborodott, amikor megtudta, hogy a Darabos család nem kedveli a lányát, ami tovább súlyosbította a családi feszültségeket.

15. fejezet

Andris is egy szegény lány mellett döntött, és most már rendszeresen a Darázsi családot látogatja, nem pedig a Maróti lányhoz jár, akiről kiderült, hogy törvénytelen gyermeket szült. Zsuzsi anyja nem hagyta ki az alkalmat, hogy emlékeztesse Zsuzsit, hogy Jóskát eredetileg a Maróti lányhoz szánták. Ekkor távoli zenehangok szűrődtek be, Zsuzsi pedig reménykedve gondolt arra, hogy talán Jóska áll a zenészek mögött. Csakhamar csalódottan kellett belátnia, hogy a zene Andris hazatérését kíséri, aki bocsánatot kért anyjától, amiért nem követte az ő akaratát a házasságban.

Az anya végül megenyhült, Andris pedig egy orosz nótát fütyült el, amelyre kérte a zenészeket, hogy játsszák el neki. A dallamot hallva keservesen eleredtek a könnyei: „Ezt mán tudta a kisfiam danolni.” Andris zokogva idézte fel, hogy bár fia már ezt a dalt is énekelte, ő maga nem bírta tovább az orosz asszony mellett, és elmenekült tőle.

Nem sokkal ezután Jóska is megérkezett. Azonnal magyarázkodni kezdett, hogy nem önszántából járt a Maróti tanyán. Zsuzsi eleinte hitetlenkedett, de végül elfogadta, hogy Jóska az igazat mondja. Ekkor Zsuzsi anyja szólította meg Jóskát, kérve, hogy ne nézze le a lányát, majd búcsút intettek egymásnak. Jóska távozott, Zsuzsi pedig csalódottan maradt hátra, bosszankodva azon, hogy Jóska más után ment.

Andris a Rákóczi-indulót húzatta el a zenészekkel, mintha csak „kimuzsikálná” Jóskát a házból, ahogy a bálok végén szokás.

16. fejezet

Jóska a világ minden bosszúságát magában hordozta, ám kivetíteni nem talált senkire, ezért segített az öreg Kállainak kiszabadítani a szekerét a sárból, hogy folytathassa útját. Közben azon elmélkedett, hogy Zsuzsinak sem maradt semmije, és úgy érezte, mások is csak le akarják győzni és befogni őt az élet szekerébe, akárcsak Kállai lovát, mintha semmire sem becsülnék. Érzései és keserűsége közt vergődve meggyőzte magát arról, hogy Zsuzsi nem is lenne neki való társ: „Világ cifrájának való, nem hűséges feleségnek; emberek szeme fényének, nem egy szegény legény boldog kis életpárjának.”

Jóska azt gondolta: „Van még férfibüszkeség is a világon”, és arra jutott, hogy találhatna más lányt is, olyat, aki gazdag és tanyás, akit értékelnek majd. Hazament, evett, és aludni tért, próbálva elfelejteni Zsuzsit és minden hozzá kapcsolódó reményét.

Zsuzsi közben egyre inkább aggódott, nem értette, mi történt. Félt, hogy Jóska mást szeret, vagy talán elcsábították tőle? Szíve rettegésben és rémálmok között vergődött. A reggel, ahogy a ház és a falu ébredezett, még nyomasztóbbnak tűnt a számára. Miközben mindenki a saját dolgával foglalatoskodott és az élet tovább folyt, Zsuzsi élete kiüresedettnek és reménytelennek tűnt, mintha már csak a halálos üresség maradt volna számára.

17. fejezet

Zsuzsi már egy ideje nem találkozott Jóskával, úgy érezte, mintha a fiú egyszerűen eltűnt volna az életéből, mintha soha nem is létezett volna. Debrecen ebben a tekintetben nagy város: csak azok találkoznak újra, akik igazán szeretik egymást. Zsuzsi nem értette, hogy egy fiatalember hogyan lehet ennyire érzékeny, hogy anyja egy szavára megsértődjön és teljesen eltávolodjon.

A hetek múlásával hír érkezett, hogy Jóska feleségül veszi a Maróti lányt, a hadiözvegyet, akihez szép tanya is tartozik. Zsuzsi egyik pillanatban átkot szórt Jóskára, kívánva, hogy ha hűtlen, darázsfészek legyen a nyaka, másik pillanatban viszont kétségbeesetten hiányolta és magába fordult.

Közben Andris is rátalált a párjára, egy szegény lány személyében. Családi nézeteltérések ellenére, Andris addig nem tért haza, míg a templomi hirdetésük meg nem történt háromszor, ahogy az szokás. Az esküvő a harmadik kihirdetés után következett.

Zsuzsi átment a mérnök családhoz, ahol a mérnök alig ismert rá a megviselt, lefogyott lányra. A mérnök felesége csak ennyit mondott neki: „Nem érdemes férfi miatt bánkódni. Mind az egész világot kívánja… Ha úgy szereti is, hogy meghal utána, egy idő múlva úgy megunja, hogy már hal, ha látja… Minden szeretet véget ér egyszer. És akkor csak nagyobb a bánat, ha abból ábrándulunk ki, akit szerettünk, mint abból, akit soha sem szerettünk igazán.”

A mérnök aztán felhozta, hogy sajnálja, Zsuzsinak nincs már vőlegénye, mert szívesen felvette volna őt a vasúthoz egy biztos állásba, fix fizetéssel. Azt is megemlítette, hogy a kis kertészházat is odaadná, ha valaki gondozná a virágokat. Zsuzsi gyorsan jelezte, hogy Andris éppen házasodik, őt érdekelné a lehetőség. A mérnök azonban újra közeledni kezdett, célzott rá, hogy ha Zsuzsi a szeretője lenne, az egész családjának segítene, hogy soha ne kelljen nélkülözniük.

Zsuzsi azonnal hazaszaladt, izgatottan mesélte Andrisnak a mérnök ajánlatát. Andris azonban nem volt egyedül otthon: vele ült Tóby Jenő cipész, aki pralinéval kínálta Zsuzsit. A lányt azonban nem hatotta meg az udvarlás, és nem találta szimpatikusnak a férfit.

18. fejezet

Jóska már bejárta a Maróti-tanyát, és elégedetten szemlélte a gazdaságot: tehén, malacok, libák, rengeteg tojás—és egy hatalmas mennyiségű munka várta, amelyhez valóban férfikéz szükségeltetett. Marótiné, a lányának esett anyja, lebbencslevessel kínálta a vendégeket, Jóskát és Zsófit. Az öregasszony büszkén mesélte, hogy mindent saját erőből teremtettek meg, mikor kezdtek, „még semmi se vót, csak a kapa-kasza meg a két kezünk szára.” Hangsúlyozta, hogy mára sem bíznak semmit sem másokra, mert ahogy keserűen megjegyezte: „Azok a cudar napszámosok, isten verje meg őket, törik, tiporják a búzát.”

Ez a megjegyzés mélyen érintette Jóskát, aki maga is napszámos volt, de nem szólt egy szót sem. Később látta, hogy a Maróti lány nehezen hozott le egy darab szalonnát a padlásról – nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az emberek minden falatot megspórolnak. Jóska azonban eldöntötte, hogy ő itt enni fog. „Azt szokta mondani az én apám, hogy: ‘Fiam, az a miénk, akit lenyelünk!’” – idézte fel, és a szalonnából a legnagyobb darabot vágta le magának, majd elfogyasztotta. A Maróti lány áhítattal figyelte, de Jóska gondolatai máshol jártak – Zsuzsin, és azon, hogy vajon van-e már udvarlója.

Az öregasszony tovább dicsérte a takarékosságot, miközben a gazdaság titkairól mesélt: „A férfinak kell megvenni, az asszony osztán kifizeti… megspórolja a hasukon.” Lenézően beszélt arról, hogy „Ki hallott olyat, hogy százhatvan kilós hízót öl valaki, osztán nem mer enni, mikor még kettő van az ólban! A szegény ember nem spórol, csak a gazdag.” Hozzátette, hogy a jólét kulcsa az asszony esze: „Csak az asszonynak legyen esze, nem kell feltölti a házat… az ő ujjában van a jó mód.”

Amikor hazaindultak, az öregasszony egy csupor lisztet és tíz tojást adott Jóskáéknak, amit ő keveselt, még napszámért is. A hazafelé vezető út hosszúnak tűnt. „Nem lehetett beszélgetni, mert belefújt az ember szájába a keleti szél.” Jóska azonban nem bánta – gondolatban Zsuzsikával beszélgetett, míg lépésről lépésre közelebb kerültek otthonukhoz.

Hazaérkezésük után Erdei Erzsi fogadta őket a hírrel, hogy Zsuzsi másnap náluk lesz, és meghívta Jóskát is, hogy csatlakozzon hozzájuk.

19. fejezet

Zsuzsi gyakran takarított a mérnök házánál, ahol egyszer egy fegyverre bukkant. Elmerengve gondolkodott azon, milyen lenne meghalni, és elképzelte, ahogy az egész világ, még Jóska is siratná őt. Ám jelenleg csak a suszter vette körül: „Néz, beszél, könyörög és ajándékot hoz.”

Közben Andris megházasodott. A fiatal feleség őrülten szerelmes volt belé, folyamatosan csüngött rajta. Megkapták a kis kertészházat teljes berendezéssel, és Andris állami álláshoz jutott a vasútnál, ami nagy szó volt a családban.

Zsuzsi felöltözött legszebb ruhájába és elment Erdeiékhez. Ott kártyából jósolt a lányoknak, szórakoztatta őket és szinte összevissza beszélt. Egyszer csak Jóska lépett hozzá: „- Vessél nekem is, Zsuzsika.” Ahogy Zsuzsi felnézett, észrevette Jóska nyakán a sebeket. Emlékezett a darázsfészekkelés átkára, amit rá szórt. Ekkor már biztosra vette, hogy Jóska hűtlen volt hozzá. Összecsapta a kártyákat, és hagyta, hogy a fiúk udvaroljanak neki. Amikor Jóska búcsúzni akart tőle, Zsuzsi ridegen válaszolt: „- Én magától nem búcsúzok egyébbel, csak hogy soha az életben ne legyen boldog… Mindig boldogtalan legyen, akár kel, akár fekszik, mert az én boldogságomat megölte. Isten ne áldja meg.”

Ezzel Zsuzsi a suszter fiákerébe szállt, és elhajtott. Jóska ott állt, mintha kővé dermedt volna, és a szégyen mélyen, égető fájdalomként hasított belé. Végül zokogva borult az asztalra, mintha minden reménye és büszkesége ott tört volna darabokra.

20. fejezet

Erdei Erzsi reggel hírt hozott Zsuzsinak: Jóska várja őt a délutáni négy órás mozivetítésre. Erzsi elmesélte, hogy Jóska egy órát sírt Zsuzsi miatt, mert bár nem akarja elvenni a Maróti lányt, az anyja nem hajlandó beleegyezni, hogy Zsuzsival legyen. Zsuzsit ez nem hatotta meg.

„- Az anyja nem egyezik bele? Azért, mert ő még mindig az anyja keze alatt van” – jegyezte meg szarkasztikusan.

Később Bözske ismét visszatért egy üzenettel: „- Jóska elégtételt kér tőled” – közölte.

Zsuzsi öltözködni kezdett. A susztertől kapott lakkcipőt és az általa ajándékba kapott ruhákat vette fel. Amikor anyja érdeklődött, hova készül, Zsuzsi azt válaszolta, hogy a mérnökékhez megy. Már az utcán találkozott Jóskával, aki két szál fekete violával várt rá. A nyaka még be volt kötve a korábbi sebek miatt, de a fiatalember boldognak tűnt, hogy újra Zsuzsival lehet.

„Nem telt el azóta két-három hónap?” – kérdezte Zsuzsi hitetlenkedve. „- Nekem nem!” – válaszolta Jóska. – „Én egy percig se voltam nélküled, Zsuzsi. Mert én, tudod-e, folyton, de folyton hozzád beszélek…”

Ahogy a debreceni Péterfia utcán sétáltak a Nagytemplom felé, úgy tűnt, mintha minden onnan folytatódna, ahol korábban abbamaradt, csak kevesebb civódással és több megértéssel. A hó ropogott a lábuk alatt, a téli táj varázslatos szépsége pedig teljesen elbűvölte őket. Ám amikor szembejött velük egy ismerős férfi – valaki, akit mind Andris, mind a Maróti család jól ismert –, Zsuzsi és Jóska tudták, hogy hamarosan mindenki a városban beszélni fog a találkozásukról, és a hír gyorsan elterjed.

21. fejezet

Jóska azzal védekezett, hogy szoros és különleges kötelék fűzi az anyjához, aki nem képes elviselni a gondolatot, hogy fia egy másik nőt jobban szeressen nála. A feszültség enyhítésére Jóska cukorkát nyújtott Zsuzsinak, de hozzátette, hogy eredetileg a Maróti lány számára vásárolta azt. Zsuzsi dühösen kiköpte a cukrot, ám a feszültség fokozatosan oldódni látszott közöttük. A moziterem sötétjében végül egymáshoz bújtak, és egy könnyed, jelentéktelen szerelmi történetet néztek végig.

A vetítés után Jóska végül előhozakodott az igazi okkal, amiért a találkozóra hívta Zsuzsit. Egy kést vett elő, és azt a lány kezébe nyomta, mondván, hogy ha nem tartja meg az ígéretét, akkor használja azt ellene. Ezután kijelentette, hogy szeretne közös gyermeket Zsuzsival, mert így a közösségnek el kell fogadnia a házasságukat.

Zsuzsi válaszul egy hatalmas pofont mért Jóskára, olyan erővel, hogy „mintha harminc kelés egyszerre fakadt volna ki a nyakán”. A kést pedig olyan messzire hajította, hogy az többé már nem került elő.

Ezzel a mozdulattal Jóska mindent elveszített – Zsuzsit, a reményt, és talán még a saját jövőjét is.

22. fejezet

A suszter kitartóan udvarolt Zsuzsinak, annak ellenére, hogy a lány gyakran visszautasította. „Olyan szerelmes volt, hogy már undor volt ránézni.” Elhalmozta őt csokoládéval és ajándékokkal, amikből annyit hozott, hogy már alig fért el a házban. Ezzel szemben Jóska egyszerű, olcsó tárgyakat adott neki: egy brosst, egy díszes könyvecskét, és egy fekete korsót – semmi különösebben értékeset. Mégis, Zsuzsi ezeket a szerény ajándékokat becsülte jobban.

Jóska is szenvedett, de másképp. Úgy érezte, Zsuzsi hibázott, amiért nem állt mellé, amikor az anyja „kimuzsikálta”, és most sem, amikor Jóska már talált megoldást a közös jövőjükre. Mintha Zsuzsinak semmi felelőssége sem lett volna – csak kívülről tartozott volna az életéhez. Eközben a Maróti lány ügyesebben kezelte a helyzetet. Ha a szülei nem lettek volna olyan fukarok, Jóska „már készen állt volna beleragadni ebbe a meleg és puha sárba”, amelybe így is tehetetlenül süllyedt. A Maróti lány vagyona kenyeret, húst, biztonságot ígért egy életre, de Jóska így is mély bánatba merült. Ez a szerelem számára olyan volt, mint egy beteg madárka, amit a keblén melenget.

Jóska álomba szenvedte magát, és nem akart felébredni. Csak szerette volna nézni Zsuzsi mozdulatait, hallgatni a hangját, érezni az illatát, és örökre ebben a pillanatban maradni.

Hajnalban az öreg Maróti már a kútnál volt, vizet húzott. Jóska kisietett, hogy segítsen neki. Közben eszébe jutott, hol húzott nyáron vizet, és kinek – Zsuzsinak. Akkor semmije nem volt, csak a szerelme. Most minden megvan, de „súlyos, nagy teher, amit cipelni kell”.

Zsuzsi is úgy élt, hogy minden percben várta, hogy Jóska talán eljön, vagy üzen neki. De Jóska nem jött. Helyette Andris érkezett meg Piroska feleségével. Andris még mindig emlegette a fiát az orosz nőtől. A suszter is velük volt, és kijelentette, hogy három gyerekkel is elvenné Zsuzsikát. Ekkor Piroska felkiáltott: „Ma kihirdették Darabos Jóskát Maróti Máriával.”

Hitves Pálné és a suszter fellélegeztek, de Zsuzsi szíve összeszorult.

23. fejezet

Zsuzsi gondolatai ijedt kisegérként cikáztak. Soha nem futott senki után, mindig büszke volt, és ezen most sem akart változtatni. Nem kívánta Jóska után loholni. Helyette elhatározta, hogy megkeresi azt a kést, amit korábban eldobott, de már senki sem tudta, hova tűnt. „Akármilyen kés megteszi” – gondolta, és már forrni kezdett benne a bosszú.

„Ki hitte volna, hogy éppen ez… ez a mulya… hogy ez fog szerencsét csinálni?” – töprengett Zsuzsi keserűen. „Andris nem. Ő kolduslányt vett el. Én sem. Lehetne most fülbevalóm, gyűrűm, mindenem… És ez a nyomorék, aki szólni sem tud, csak darálni, ez fog szerencsét csinálni: tanyája lesz, vagyona lesz, elvette az esett Maróti lányt… Jaj, hát nem vágom el a torkát?!”

Magához vett egy nagy kést, „az egyetlen barátját”, és kifogásokat talált, hogy az utcán legyen, hátha meglátja Jóskát. Ha meglátja, megöli – ezt forgatta a fejében. Meszet kért itt, kaparót ott, folyton futkosott valamilyen ürüggyel, hogy találkozhassanak. Őt is kedden kérte meg Jóska, és most az esküvő is kedden lesz.

Eltelt egy hét, de Zsuzsi nem látta Jóskát. Vasárnap maga ment el a templomba, hogy meghallja a második kihirdetést is. Csak annyit tudott, hogy Jóska valahol orvosnál dolgozik. Minden udvarba belesett, az utcán kóborolt egy hétig, mint egy megszállott, miközben szülei egyre jobban aggódtak érte.

A következő vasárnap harmadszor is kihirdették a házasságot. Zsuzsi teljesen összeomlott, és mint egy megvert sereg, hazabotorkált. Otthon a suszter várta, aki kész lett volna bármit megtenni érte. Zsuzsi annyit mondott, hogy hozzámegy, de csak kedden, később nem.

A suszter azonnal elrohant intézkedni: a főispánt, alispánt, polgármestert is felkereste. De végül semmit sem tudott elérni, mindenhol kinevették.

Zsuzsi elkeseredése egyre mélyebb lett. Már azon gondolkodott, hogy az esküvő napján fegyvert fog, és mindkettejüket lelövi. „Ha Jóska csak egy pillanatra megérezte volna Zsuzsi kétségbeesését… De az emberek csak annyit értenek meg a másikból, amennyit a szemük és a fülük közvetít a szívük felé. És az a pofon nagyon kemény pontot tett a szerelmük végére.”

Aznap este Jóska hazament a pofon után, és bejelentette, hogy elveszi a Maróti lányt. Azóta dolgozott egyik tanyán a másik után, meg az orvosnál, és mindenkinél, aki segítséget nyújtott a frigy létrejöttében. Minden keresetét ingekre, ruhákra, zsebkendőkre költötte, egy fillért sem vitt haza többé. Végül Siket Daraboshoz ment, és keserűen kipanaszkodta magát az öregnek.

24. fejezet

Zsuzsi eltökélten ébredt fel, még revolverét is magához vette. Közben öccse, Ferkó, összeveszett munkaadójával és útnak indult a lakodalomba. Debrecenben szokás, hogy a menyasszony kocsija után álarcos gyerekek futnak, és részt vesznek a mulatságon. Zsuzsi csokoládéért cserébe kért Ferkótól fiúruhát és maszkot.

„Zsuzsi fiúnak öltözve, mindenki figyelmét kijátszva szökött ki a házból, senki sem vette észre, mikor és hova tűnt el.”

Nemsokára a Maróti ház előtt találta magát, és figyelte Jóskát. Látta, hogy a fiú szomorkodik. Jóska belül vívódott: „Nem bírom már a csendet, Zsuzsi, megőrülök, mert ahol te nem vagy, ott csend van, mint a temetőben… megőrültem, elégtem, hamu vagyok…”

Így telt el két hosszú óra. Zsuzsi próbálta gyűlölni Jóskát, de nem tudta. Csak sajnálni tudta, ahogy a fiú a fájdalomtól szenvedett, és érezte, hogy még mindig szereti őt. Ekkor a cigányprímás kilépett a ház elé. Zsuzsi lekapta az álarcot, és megszólította:

„- Laci bácsi, lelkem, húzza el neki azt a nótát, hogy: Ha ráhajtom bús fejemet Fehér hattyú, Fehér hattyú válladra!”

Laci bácsi felismerte Andris testvérhúgát, és azonnal elkezdte játszani a nótát. Zsuzsi az ablakhoz furakodott, és látta, mi történik. Amint a dallam felcsendült, a szoba elcsendesedett. Jóska megdermedt, mint egy karó. A zene mélyen megrendítette, és nem tudta tovább titkolni, hogy reménytelenül szerelmes Zsuzsikába. Zokogva borult az asztalra. Húga, Zsófi próbálta megnyugtatni, vállára borult és halkan figyelmeztette: „Nézik, nem lehet…”

Jóska ekkor felcsapta a poharát az asztalra, majd kézen fogta menyasszonyát, és táncolni indult vele, mintha minden rendben lenne.

Zsuzsit eközben elrángatták az ablaktól, amikor kiderült, hogy beöltözött lánynak. A leleplezés után nem maradt más választása, mint hogy elszaladjon a helyszínről.

25. fejezet

Zsuzsi hátul egy fatőkére ült le és sírni kezdett. Ebben a pillanatban már nem gondolt sem a késre, sem a halálra, csak a könnyei folytak. Ha eszébe jutott volna a halál, talán igent mondott volna rá, de az nem jött. Ehelyett a gyerekek jöttek hozzá, mondván, hogy ha felkel a hold, a kocsi elindul a tanyára.

A hold lassan feljött, egy szép, csorba aranyholdként, amely későn érkezett és sokáig tartott. Végül a kocsi is megérkezett. „Ne ereszd el!…” – hallotta Zsuzsi Jóska hangját a távolból. „Ha valamit megfogsz, az többet ne szálljon el a kezedből!” Ez a mondat mélyen fájt Zsuzsinak, mint az egyetlen tiszta szerelem, vagy mint a sóvárgás az elszállt pillangó után. Amikor Jóska közeledett, Zsuzsi kinyújtotta a kezét, és gyengéden a fiú vállára helyezte.

Jóska megérezte az érintést, de nem akarta elhinni. Mégis felült a kocsira a Maróti menyasszonnyal. Amikor a kocsi elindult, Zsuzsi hirtelen széttárta a karjait és teli torokból kiáltott: „– Jooóska!!!”

A fiú megállította a kocsit, leszállt, és a lányhoz rohant. Szorosan magához ölelte, csókokkal halmozta el. Visszaszólt a kocsira, hogy „Szegény ember ő, és szegény lányt akar”, majd kézen fogva Zsuzsit, együtt eltűntek a tömegben.

Jóska boldogan futott a lánnyal, mintha más nem is létezne számukra ezen a világon. „Mint boldog kísértet a boldog teherrel” rohantak, mintha szárnyakat kaptak volna, repültek a világ elől. Szívük egy ritmusra vert, testük görcsösen kapaszkodott egymásba.

A hó vastagon hullott a debreceni házak tetejére, mintha boldog angyalok rázták volna meg a felhőket, és tündérek csengettek volna vidám zenét a fagyos, ragyogó éjszakában.