Örkény István: „Rózsakiállítás” olvasónapló * Olvasónaplóm 2024

Az abszurd humor jellemzi Örkény István irodalmi művészetét, amely különösen mély, közös emberi témákban bontakozik ki. A Tótékban az emberi kiszolgáltatottságot és megalkuvást elemzi az író a felforgatott világrend tükrében, míg a „Rózsakiállítás” című művében a halált közelíti meg ezen humorformán keresztül. A halál mindennemű jelenléte és szimbolikus jelentősége a magyar hétköznapok szűk keretei között nyer értelmet, és ez a feszültség oldódik fel a novella egyes jelenetein derülünk.

Örkény István: „Rózsakiállítás” olvasónapló

A Kádár-korszakban Kormos Áron filmrendező a halál tematikáját szeretné feldolgozni új projektjében, amely a haldokló emberek halálhoz való viszonyát tárja fel. A kényes témája miatt nehezen talál támogatókat, végül azonban a művelődésügyi miniszterhez fordul, és meglepetésre megkapja a forgatási engedélyt. A rendező már előzetesen elkezdte a szervezést, és három potenciális szereplőt választott ki, akiknek az utolsó napjait kívánta filmre venni.

Az engedélyeztetési folyamat késlekedése miatt azonban az első kiválasztott személy időközben elhunyt, így özvegye meséli el az utolsó napokat. Ezt az epizódot Örkény István a kettős narráció által rejtett humorforrásként ábrázolja. A második szereplő, aki súlyosan beteg és élete végére készül, nem annyira saját halálától retteg, mint inkább azon aggódik, hogy édesanyja milyen körülmények között marad hátra. Ezért dönt úgy, hogy részt vesz a filmben, remélve, hogy ez anyagi biztonságot nyújt majd édesanyjának.

A harmadik célszemély, a kiemelkedően megformált J. Nagy író és dramaturg, aki a film főszereplőjének régi barátja. Kormos Áron kérésére vállalja el a szerepet, de az idő múlásával egyre inkább saját halála gondolatának foglya lesz, ami végül szívrendellenesség miatt kórházba juttatja. J. Nagy művészi identitását hangsúlyozza, és számára ez a „szerep” fontos művészi kihívást jelent.

Ez a helyzet ad teret a szerzőnek, hogy Kormos és J. Nagy szavaival kifejtse a művészet, az élet és a halál közötti összetett kapcsolatokat. A kisregény ezen harmadik epizódja drámai jellegű, majdnem teljes egészében párbeszéd formájában bontakozik ki, ahol a halál romantikus és pragmatikus értelmezését két ellentétes nézőpontból vizsgálják, a narrátor pedig egyikkel sem azonosul teljesen.

J. Nagy halálával egy újabb kihívással szembesül a filmstáb: az író és dramaturg nem hal meg „időre”, ezzel veszélybe sodorva a film elkészítését, amit végül saját öngyilkosságával, szerepének drámai beteljesítésével old meg. Az első két haláleset feldolgozása inkább szociális problémákkal, mint művészeti kérdésekkel áll szemben, míg J. Nagy esetében a spontaneitás és az előre megtervezett szerepjáték, vagyis a művészeti alkotás kérdése kerül előtérbe.

A második haláleset, ahol egy halálra készülő nő a szegénység terheitől sújtott családra hagyja lakását, a szocializmus társadalomátalakítási szokásait és a kényszerű társbérletek, valamint a hamis értékrendek által okozott konfliktusokat mutatja be. Örkény István ebben az epizódban súlyos bírálatot fogalmaz meg a szocialista társadalmi gyakorlatokkal szemben, miközben a filmstáb igyekszik e komplex viszonyrendszert minden részletében kamerájával rögzíteni.

Az epizód, amely a mű címéhez is kapcsolódik, Mikóné, a meghalni készülő asszony életét mutatja be, aki a budafoki virágkertészetben dolgozik és éppen egy rózsakiállításra készül kolléganőivel, amikor elérkezik az utolsó napjai. J. Nagynál a „szerep” művészi beteljesítése válik élet-halál kérdésévé, míg Mikóné esetében a művészet a hétköznapi tárgyak, mint a rózsák megformálásában nyilvánul meg, ami enyhíti az élet és halál közötti feszültséget.

A halál témáját a szerző helyzetkomikummal, gazdag nyelvi teljesítménnyel és különböző rétegnyelvi elemek felhasználásával dolgozza fel. A kisregény utolsó epizódjában, noha a téma súlyos volta miatt a humor háttérbe szorul, a pátosz nélküli, mégis mélyen elgondolkodtató tárgyilagos hangvétel uralja a szereplők párbeszédét.

Örkény István a halál „objektív” megragadását tudatosan kezeli a művészi-tudományos reprezentációs formák, mint a film és a televíziós adás alkalmazásával, amelyek közösségi élményt nyújtanak, hasonlóan Mészöly filmjéhez. A kisregény egyik jelenetében Mikóné felvétel közben külön üzenetet küld anyjának, amit az csak a műsor sugárzása után, tehát Mikóné halála után fog látni.

Örkény ezzel szembeállítja a halál tervezhetetlenségét a rendezés és szerkesztés manipulált mivoltával, kérdőjelezve meg a filmes és televíziós objektivitást. A korabeli kritikusok elismerték a regény esztétikai értékeit és az abszurd humor bravúros megvalósítását, de kevésbé tárgyalták a mű társadalmi és politikai kritikáját, amely a magyarországi élet elviselhetetlenségét is érzékelteti.

A „Rózsakiállítás” színpadi adaptációt is megélt Horkai István rendezésében 1990-ben, a kisregényt számos nyelvre lefordították és nemzetközileg is publikálták.