Petőfi Sándor: Szeptember végén elemzés

Sándor Petőfi, a magyar költészet kiemelkedő alakja, 1847 szeptemberében írta elhíresült elégiáját, a „Szeptember végén”-t, amelyet feleségéhez, Szendrey Júliához címez.

A költő és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-án házasságot kötött, majd Koltóra utaztak, ahol a Teleki-kastély adott otthont mézesheteiknek. Itt született meg a vers, amely mély érzelmeket és személyes hangvételt tükröz, köszönhetően a friss házasság által ihletett idilli környezetnek.

Petőfi Sándor: Szeptember végén elemzés

Az első versszak mesterien teljesíti a romantikus költészet elvárásait, magával ragadva a látvány, a tárgyias megjelenítés és a képviselt jelentések zseniális összhangját.

Ritkán találkozhatunk olyan verssel, amelyben a klasszikus korban egymás mellé vagy egymás után illesztett vizuális elemek (pictura) és a képek által közvetített jelentések, tanulságok (sententia) ilyen szervesen fonódnak össze, szinte megkülönböztethetetlenül.

A második versszak elején felbukkanó általánosítás („elhull a virág, eliramlik az élet”) tovább viszi ezt a képi megjelenítést, zavar nélkül folytatva a korábban felépített metaforikus sorozatot.

Figyelemre méltó, hogy az első sorok vizuális élményét az „elhull a virág, eliramlik az élet” kifejezés kosmikus, egyetemes dimenziója tágítja, amely meghatározó lesz a második versszak kiemelten fontos első sorában is, az anagrammatikus, szavak közt játékos kapcsolatot teremtő stílusnak köszönhetően.

A második versszak közepétől kezdve a vers karaktere lassanként átalakul: a leíró megfigyelés helyét egy leegyszerűsített erkölcsi probléma veti fel. A költői önértelmezés átadja helyét a házassági viszony erkölcsi kötelezettségeinek, különösen az asszonyi hűség kérdésének vizsgálatának.

Érdekes módon, ez a váltás már a grammatikai szerkezeten is nyomon követhető. Az első versszakban, ahol a helyzet remekül vázolt, a felvetett kérdés címzettje ismeretlen marad. A „De látod amottan a téli világot?” sor inkább önmegszólításnak tűnik, mint egy konkrét beszédszituációnak.

A második versszakban azonban a költői reflexió visszahúzódik, és helyet ad egy olyan társas helyzet leírásának, amelyre az első versszak még csak utalást sem tartalmazott. Itt a beszélő már nem magánbeszédet folytat, hanem egy néma társnak tesz fel kérdéseket, amelyekre választ sem vár. Ehelyett saját maga von le következtetéseket, és tételez fel jóslatokat, amelyek idegenek maradnak a vers kiindulási helyzetéhez és nem illeszkednek a látvány-elmélkedés kezdeti egységéhez.

A vers romantikus magánbeszédhez illő intenzitással kezdődik, és egy biedermeier hangulatú erkölcsi tanító költeményként zárul. A befejezést illusztráló temetői kísértetjelenet csupán az elvárt erkölcsi tartás és az önmagáról alkotott erkölcsi példakép támogatására szolgál. Azonban a zárlat meggyőző ereje veszít hatásából, mivel a vizionárius, ám egyben konvencionális kísértetkép elidegeníti a kezdő versszak szemlélődésének mély harmóniáját, és nem illeszkedik a második versszakban felvázolt családi képhez.

A harmadik versszak záró sora, amely a változatlanságot hirdeti, ellentmond az első versszak kérdésfelvetésének: ha a szerelem a sírban is „örökké” élni fog, akkor vajon miért is jelentene problémát az élet múlandósága?

A „Szeptember végén” című vers felépítése kapcsán jogosan említhetjük meg az ihlet félbetörését, mivel a mű létrejöttekor két költészeti konvenció ütközött meg egymással, amelyek felváltva nyertek dominanciát.

Petőfi Sándor legnagyobb verseinek formája és hatása gyakran egy egységes poétikai keretből eredt, miközben szembeszállt a korabeli, már kissé elkopott vagy túlságosan elterjedt konvenciókkal. Ezen a ponton azonban nem mindig sikerült a konvenciók tisztázása vagy egységesítése, ami következtében néha ezek a formai elemek összeolvadtak, és egymás ellen hatva fejtették ki hatásukat.

A vers szerkezete az oktávokra, vagyis nyolc soros strófákra épül, melyek hűen tükrözik a költő zaklatottságát a ritmus által is. A versek szépséges hangzásvilágát, a halálfélelmet és a balsejtelmet megjelenítő sorok a középkori spanyol líra formáiban gyökereznek.

A verselés egyszerre ütemhangsúlyos és időmértékes ritmusokkal bír. Ütemhangsúlyosságát tekintve a vers négyütemű, tizenkét és tizenegy szótagos, keresztrímes sorokból áll össze.

A mű első két sora akár egy népdal elemei is lehetnének, hiszen a költő természeti képekkel nyit, és gondolati párhuzamokkal folytatja. Valójában az egész első versszakot áthatja egy népdalos gondolatritmus.

A vers kezdetén a lírai én a természetet szemléli: a völgyben még nyár végi virágok pompáznak, míg a távoli havas hegyek már a tél közeledtét jelzik. A költő időhatározós szerkezetekkel állítja szembe a nyári és téli természeti elemeket, így éles kontrasztot teremtve a tájképben.

Ezt az ellentétet a lírai én saját énjében is megjeleníti. Bár szíve még fiatalnak érzi magát, haja már az őszülés jeleit mutatja. Így a természeti képekben megrajzolt ellentétek saját létezésére is kiterjednek, összekötve a belső világot a külső természeti állapotokkal.

Kosztolányi Dezső szerint a vers második szakaszának kezdősora a legszebb magyar verssor. A következő sorok a szerelmi boldogság és a lírai én múlandóságának érzékelését ölelik fel, miközben a költő feleségéhez intézi a kérdést, vajon újraházasodna-e, ha őt elveszítené.

Petőfi Sándor a versében az évszakok váltakozásán keresztül ábrázolja az idő rohanását és az emberi élet múlandóságát. A különbség az, hogy míg az évszakok ismétlődnek, addig az emberi élet végső elmúlása visszafordíthatatlan.

A költő számára az őszi elmúlás mélyen személyes élménnyé válik, amely során az emberi mulandóság tudata előidézi a halál gondolatát. E gondolatok közepette eszébe jut, hogy ha ő meghalna, felesége özvegy maradna. Ekkor ígéretet tesz arra, hogy ha özvegye újra házasodna, ő a halálon túl is szeretni fogja.

A vers záróképe érdekes fordulatot vesz: nem az élő gyászolja a halottat, hanem fordítva, a halott kesereg az érzelmek elmúlásán.

Petőfi Sándor a vers megírását követően nem sokkal, kevesebb mint két évvel később elhunyt. Szendrey Júlia a következő évben újraházasodott, de második házassága nem sikerült jól, és élete utolsó éveiben elhagyta második férjét.

Petőfi Sándor: Szeptember végén elemzés

Petőfi Sándor: Szeptember végén verse

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

(Koltó, 1847. szeptember.)