Robert Merle: Majomábécé olvasónapló * Olvasónaplóm 2025

Robert Merle 1989-es regénye, A Majomábécé (Le propre de l’homme), a Goncourt-díjas francia író egyik meghatározó műve. A könyv egy tudományos alapú, ugyanakkor fikciós történet, amely az ember és egy csimpánz, mint főemlős közötti kapcsolatot vizsgálja. Az író előző nagy sikerű műve, Állati elmék után ismét az ember és az állat, különösen a csimpánz közötti viszony utópisztikus megközelítését választja fő témájául.

A regény központi kérdése, hogy meddig lehet egy csimpánzt emberként nevelni, és hol húzódik a határ ember és majom között. Emellett felvetődik a kérdés, hogyan vált az ember magasabb rendű lénnyé, és mi szerepe van ebben a beszélt nyelvnek és a munkának.

A történet egy antropológus életére épít, aki egy kis francia faluban él feleségével, és állatorvosi tanácsra csimpánznevelő programba kezd. A csimpánzbébit gyermeküként nevelik, angol nyelven és a némák által használt kézjelekkel tanítják kommunikálni. A kis csimpánz gyorsan beilleszkedik a családba, és különösen a házvezetőnő unokahúgával alakul ki szoros barátság. Azonban a kis majom ötéves korában, amikor először szembesül tükörképével, rájön, hogy külseje eltér az emberekétől, és ekkor törik meg a kapcsolat.

Merle regénye nemcsak szórakoztat, hanem mély filozófiai és morális kérdéseket is felvet, miközben elgondolkodtatja olvasóit az emberi létezés természetéről és határoiról.

Robert Merle: Majomábécé olvasónapló

A történet az Egyesült Államokban játszódik, ahol a kutatás határok nélküli, és semmi sem számít eleve tabunak. A regény tudományos alapját egy valós program adja, amelyben amerikai kutatók angol nyelvet próbáltak tanítani egy csimpánznak. Az első kísérlet azonban nem járt sikerrel, ám a „kudarc után a tudósoknak eszükbe jutott, hogy nem csupán beszélt nyelv létezik a világban; ha a majmok gégefője nem alkalmas a hangképzésre, miért ne taníthatnák meg őket a süketnémák által használt jelbeszédre?… És ekkor végül siker koronázta az erőfeszítéseiket.” A regény ezen alaphelyzetből kiindulva a kísérlet egy lehetséges forgatókönyvét tárja elénk.

Edmund Dale, a középkorú antropológus professzor egy párizsi konferencián találkozik Suzy Lecorbellier tanárnővel. Kapcsolatuk kezdetben a fizikai vonzalmon alapul, de hamarosan szellemi harmóniájuk és közös világnézetük révén szerelemmé, majd házassággá alakul. Közös otthonukat Amerikában, a Yaraville határában található Dale-birtokon alakítják ki.

Egyik este állatorvos barátjuk, Donald Hunt, aki a szomszédos farmon él, egy érdekes javaslattal áll elő: mi lenne, ha örökbe fogadnák az állatkertjében hamarosan megszülető csimpánzbébit? Hunt szerint a kis majom tökéletes alany lehetne Dale professzor rendhagyó tudományos kutatásaihoz.

Néhány pillanatnyi mérlegelés után Ed és Suzy úgy döntenek: „Őrültség, de megvalósítjuk.” Elfogadják Donald Hunt javaslatát, és elhatározzák, hogy saját otthonuk egyik szobáját átalakítják a kis csimpánz számára. Így közvetlenül tanulmányozhatják a genetikai szempontból az emberhez legközelebb álló főemlős fejlődését, és megtanítják neki a jelbeszédet, hogy a közös kommunikáció révén jobban megérthessék az „állatvilág titkait”. A család, beleértve három gyermeküket, azonnal elkezd tanulni a jelbeszédet, és felvesznek egy néma, de nem siket nőt, Emma Mathers-t, aki tizenkét éven keresztül lesz barátjuk és segítőjük. Ezen a családi háttéren belép a történetbe egy november végi napon Chloé, a csimpánzbébi.

A szeretetteljes gondoskodás gyors eredményeket hoz: Chloé szépen fejlődik, jól beilleszkedik a családba, és sikeresen részt vesz a tanulásban. Ügyesen sajátítja el a jelbeszédet, sőt kreatívan használja azt, hogy kifejezze huncutságait és gyerekes csínytevéseit, miközben ösztönös agresszióját is levezeti vele. Chloé barátokra és ellenségekre is talál a farmon élő emberek és állatok között, érzelmi és értelmi fejlődése pedig lenyűgözi „szüleit”. A kutatás remekül halad.

Az első komoly akadály a program ötödik évében jelentkezik, amikor Chloé összehasonlíthatja magát egy vele közel azonos korú kislánnyal, valamint saját tükörképével. Ekkor megrendül önbecsülése, ráébred, hogy nem hasonlít a családjára, és nem rendelkezik emberi külsejű vonásokkal. Ettől kezdve zárkózottá, szeszélyessé és figyelmetlenné válik, bánata pedig hátráltatja a kutatást is, hiszen „csak addig volt kutatási alany, amíg a családba való beilleszkedés vágya motiválta a jelbeszéd tanulására”. Szerencsére a türelmes és szerető környezet segít átvészelni Chloénak ezt a traumatikus időszakot.

A program nyolcadik évében a második, szinte leküzdhetetlennek tűnő nehézséget Chloé serdülése, gyors reflexei és erőteljes izomereje jelentik. A „rózsaszín periódusok” (párzási időszakok) alatt átélt folyamatos elutasítás felerősíti ösztönös agresszióját, amit egyre nehezebben tud kezelni a család. A helyzet végül tarthatatlanná válik a társadalmi környezet számára is. Bár Chloét vissza kellene adni az állatkertnek, Ed és Suzy számára elfogadhatatlan a gondolat, hogy „gyermeküket” rács mögött lássák. A regény főhősei mindvégig határozottan elutasítják, hogy okos csimpánzukat csupán majomként kezelje bárki, vagy egyszerűen így nevezzék.

A program végső fordulatai nem Chloé viselkedéséből, hanem az emberi kapzsiságból, becsvágyból, a másság elutasításából és az elmúlás, a halál elkerülhetetlenségének felismeréséből fakadnak.

A regény végül megválaszolja az eredeti francia címben felvetett kérdést – mi az, ami emberi sajátosság? – és ezzel egyben filozófiai és morális tanulságot is levon a teljes kutatási programról. „Valójában nem a beszéd, és még csak nem is az értelem különbözteti meg az embert az emberszabású majomtól… hanem az a biztos tudat, amely végigkíséri az embert egész élete során, hogy a saját halála az egyetlen esemény, amelyet teljes bizonyossággal előre láthat.”