A művet olvasva könnyen az az érzésünk támadhat, hogy az események valóban megtörténtek, amit az író naplószerű stílusa és gyakori közbevetései is erősítenek.
A történet egy családi nyaralásról szól egy olasz üdülőfaluban, Torre de Venere-ben, ahol az író és családja több konfliktusba keveredik a helyiekkel. A narratíva egy tragikus előadással zárul.
A kisregény alcíme, a „Tragikus útiélmény”, már sejteti az olvasónak az alaphangulatot. A tragédia okaira csak utalásokat kapunk az első bekezdésben, amelyet akár a mű tartalomjegyzékének is tekinthetünk. Itt hangzik el először a Cipolla név, de az olvasó ekkor még nem tudja, hogy a figura az egyik központi karakter lesz.
Az író eleinte a falu jellegzetességeit ecseteli, mintha csak egy útikönyvet lapozgatnánk. A harmadik bekezdésben egy érdekes megfigyelésre bukkanunk: „Augusztus közepe volt, az olaszok szezonja még javában zajlott; idegenek számára nem a legalkalmasabb pillanat, hogy a hely varázsát méltányolni tudják.” Az „idegenek” szóhasználata helyett „külföldiek” szó is megjelenhetett volna, azonban az író így választott. Ez felveti a kérdést, hogy miért tekintik az „idegeneket” másodrangú vendégként az olaszokkal szemben. Egy példa erre, hogy az író családja nem foglalhatott helyet a tengerparti asztaloknál, mivel azokat a helyi „vendégek” számára tartották fenn.
Ebben a szakaszban ismerkedünk meg először Marioval, a történet másik főszereplőjével, aki pincérként tevékenykedik, bár ekkor még csak röviden említik meg.
A következő bekezdés további bizonyítékot szolgáltat az olaszok „felsőbbrendűségének” kérdésében. Az író gyerekei a szamárköhögés utóhatásait szenvedték, amikor a mellettük lévő szobában alvó olasz hercegnő meghallotta a köhögést. Az uralkodónő a „szamárköhögés hallás után terjed” népi babonára hivatkozva panaszt tett a Grand Hotel vezetőségénél. Az orvos véleménye, miszerint a gyerekek már nem fertőznek, nem győzte meg az igazgatóságot, ezért a családnak el kellett hagynia a szállodát. Innen költöztek át a Penzione Eleonórába, ahol érdekes ellentétet figyelhetünk meg a Grand Hotel rideg bánásmódja és a kis panzió vendégszeretete között.
A kisregény hatodik oldalán kristályosodik ki az olasz-idegen ellentét. Egy idézet választ ad arra a kérdésre, hogy mi áll az ellentét hátterében: „Valahogy hiányzott körülöttünk az ártatlanság, a természetesség légköre; ez a publikum (az olaszok) ’tartott magára’ – először nem is tudta az ember, mi értelme van ennek: adta a méltóságost egymás és az idegenek előtt, komoly rátartiságot, éberen vigyázott, tiszteletszomjat mutatott – mi ez? Azután az ember rájött, politikáról van szó, a nemzeti eszme forog a szőnyegen.
A strandon csakugyan csupa hazafias gyermek nyüzsgött – természetellenes és lesújtó jelenség. A gyermekek tulajdonképpen egészen sajátos népfajt és társadalmat alkotnak, úgyszólván külön nemzetet; még ha kis szókincsük különböző nyelvekhez tartozik is, közös életformáik alapján könnyen és szükségszerűen verődnek össze a világban.” Ez a részlet a fasizmus témáját boncolgatja, ami az idegenekkel szembeni ellenszenvet táplálja Olaszországban. Felmerül a kérdés, hogy az olaszok valóban ezt a rendszert akarták-e, vagy esetleg nem volt más választásuk? Vajon helyes-e Cipollát és Benito Mussolinit egy kalap alá tenni? Lehet, hogy azonos személyiségekről van szó?
A nemzeti tudat megsértődésének egyik eseménye akkor történt, amikor az író kislánya a fürdőruháját meg akarta mosni, és ehhez pár másodpercre levetkőzött, ami meztelensége okán nagy felháborodást keltett a helyi, „hazafias” olaszok körében. A cselekedet majdnem bírósági ügyet eredményezett, de végül az ügy 50 líra büntetés kifizetésével zárult.
Cipolla a történetben egy fordulatos pillanatban jelenik meg. Pontosan akkor lép színre, amikor a strand „nemzeti jellege” megszűnik az olaszok hazautazásával. Ekkor derül ki az olvasó számára, hogy Cipolla az a varázsló, akit a cím is említ, és az est folyamán ő fog előadást tartani. Az író gyerekei különösen izgatottan várták ezt az estét, hiszen korábban még sosem voltak hasonló előadáson.
Az est beköszöntével a varázsló késedelemmel érkezett, hogy hatásos kezdést biztosítson magának. Cipolla, akit az író lovagnak nevezett, egy korban nehezen meghatározható, éles vonalú arccal, szúrós szemekkel, redős ajkakkal, kis feketére viaszozott bajusszal és úgynevezett légyszakállal rendelkező férfi volt, bonyolult utcai-estélyi eleganciával öltözve. Fekete ujjatlan köpenyét bársonyhajtókával és atlaszbélésű vállgallérral viselte, amit elől összefogott, fehér kesztyűs kezével kényelmetlenül tartva, nyakában fehér sállal, fején pedig mélyen a homlokába nyomott cilinderrel.
A külsőségeken túl azonban kiderült, hogy Cipolla nem varázsló, hanem hipnotizőr. Az előadása alapvetően arról szólt, hogy kiszemelte a gyenge akaratú embereket, akikkel több megalázó dolgot csináltatott. A közönség és a „lovag” hatása alatt állt, a hipnotizáltak pedig egyszerűen engedelmeskedtek parancsainak. Az előadás elején még enyhébb manipulációk történtek, de a végére Cipolla teljes mértékben uralma alá hajtotta a közönséget. Az író szerint a római úr azért bukott el, mert harci szándéka csupán negatív volt: nem akart táncolni, ami végül is arra vezetett, hogy mégis beállt a táncolók sorába.
Az író megállapítása szerint az élet nem pusztán nem-akarásokból áll. Példaként említi, hogy valaki nem akar kábítószerfüggővé válni, de ha nincs egyértelműen pozitív célja, a nem-akarás visszafordulhat. Azok, akiknek az élete csak nem-akarásokból áll, valójában nem is élnek igazán.
Egy fordulatban a lovag, Cipolla, Mariót szólítja fel, akit már mint pincért ismerünk. Mario zömök testalkatú, rövid hajú, alacsony homlokú férfi, szeme szürke, orra benyomott, szeplős nyergű. Arcát valamiféle primitív mélabú jellemzi, amit az író különösen kedvel. Mario engedelmeskedve a színpadra lép.
Fontos megjegyezni, hogy ez volt Cipolla első tévedése az előadás során: nem találta ki, hol dolgozik Mario, míg korábbi áldozatainál ezt mindig eltalálta. Cipolla kezdi faggatni Mariót, aki azonban igyekszik kitérni a válaszoktól, majdnem leül, de egy már korábban hipnotizált fiatalember elárulja annak a lánynak a nevét, akibe Mario szerelmes. A hipnotizőr szerelmi bánatot ébreszt Marióban és ráveszi, hogy úgy csókolja meg őt, mintha ő lenne Silvestra. A mutatvány sikeres, a közönség döbbenetében ül, a jelenet „fura, iszonyú és izgalmas” volt.
Ekkor a jelenetet kirobbantó fiatalember nevet, Mario pedig rádöbben, mi történt vele, hátratántorodik, miközben felcsap a taps, Mario a fejéhez csap, Cipolla közben a színpad lépcsőin lemászik, leül, és ekkor dördül el két lövés. Teljesen váratlanul. A pisztoly Marióé volt. Az illúzió megszűnt, a közönség ráveti magát Marióra és lefegyverzi. Felvetődik a kérdés: miért volt nála fegyver? Valószínűleg erre soha nem kapunk választ.
Az akaraterő jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen ez egy kulcsfontosságú érték mindennapjainkban és különösen a különböző szerepjáték-rendszerekben, ahol a karakterek egyik fő tulajdonsága. Az emberek nap mint nap olyan helyzetekbe kerülnek, ahol akaraterejüket próbára teszik, legyen szó akár olyan egyszerű döntésekről, mint hogy tanulni ülnek-e le, vagy inkább tévéznek, vagy olyan komoly kihívásokról, mint a kábítószerek elutasítása. Az akaraterő tehát nem csupán személyiségünk meghatározó eleme, hanem gyakran életünk vagy jövőnk is múlhat rajta. Az erős akarat tehát alapvető jelentőséggel bír az élet számos területén.
Thomas Mann: Mario és a varázsló elemzése
Olvasónaplóm:
- Olvasónaplók
- 1-2. osztályos kötelező olvasmányok
- 3-4. osztályos kötelező olvasmányok
- 5. osztályos kötelező olvasmányok
- 6. osztályos kötelező olvasmányok
- 7. osztályos kötelező olvasmányok
- 8. osztályos kötelező olvasmányok
- 9. osztályos kötelező olvasmányok
- 10. osztályos kötelező olvasmányok
- 11. osztályos kötelező olvasmányok
- 12. osztályos kötelező olvasmányok
- 1-4. osztály kötelező olvasmányok
- 5-8. osztály kötelező olvasmányok
- 9-12. osztály kötelező olvasmányok
- Ajánlott olvasmányok
- Elemzések
- Versek gyerekeknek