Vörösmarty Mihály: A vén cigány elemzés

Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeménye, amelyet gyakran a költő hattyúdalaként is emlegetnek, tekintettel arra, hogy ez volt az egyik utolsó műve halála előtt. A vers a nemzet gyászát és a szabadságharc bukásának okozta mély fájdalmat tárja elénk Vörösmarty szavaival.

Egyedi módon a költeményben a „vén cigány” alakja a költő saját magát szimbolizálja, aki keresztül-kasul haladva saját múltján, kínzó kérdéseket tesz fel, miközben feszegeti a történelem és a személyes sors összefonódását. Az utolsó versszakban azonban a remény is feltűnik, jelezve, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”, mely felveti a jövőbe vetett hit és a megújulás lehetőségét.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány elemzés

Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeményének elemzése során a vers első strófája különös figyelmet érdemel, hiszen bordal jellegű, és ez az egyetlen rész, amely Gyulai Pál kritikus tetszését is elnyerte. A strófában a narrátor – aki maga a költő – bátorítja a cigányt a zenélésre. Az elemzések gyakran kiemelik, hogy a cigány karakter valójában a költő önmaga, ami a laikusok számára is nyilvánvaló lehet. Csetri Lajos a „boróda” kifejezést javasolja a mű értelmezése során, amely utalás a strófa bordal jellegére.

A költeményt áthatja egy allegorikus szint is, ahol a cigány a költő metaforája, a zene pedig a költészeté. Ez az azonosítás még azok számára is kevésbé nyilvánvaló, akik a mű elemzésében jártasak, és gyakran elhanyagolják ezt a megközelítést.

A vers első és utolsó strófája keretként funkcionál, ahol az első strófa előkészíti a központi üzenetet, az utolsó pedig lezárja. Az első strófa felveti, az utolsó pedig elveti a zenélés, a muzsikálás lehetőségét. A költemény vége – a költői azonosításoknak megfelelően – a költői elhallgatás képletes bejelentésével zárul: „Húzd, de még se, – hagyj békét a húrnak”.

Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeményének elemzésében kiemelt figyelmet érdemel az első szakasz, melynek gondolati magja az 5-6. sorban foglalható össze: „Mindig így volt e világi élet, / Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Csetri Lajos szerint ez a „közhely-bölcselet” különösen tetszett Gyulai Pálnak. Ezek a sorok, amelyek az élet ingadozásait írják le, a vers további szövésének alapját képezik, ahol a költő asszociatív és kataforikus módon építi tovább a gondolatokat.

A „Véred forrjon, mint az örvény árja” mondatban a költő a belső tűz kifejezését használja, mely a második versszak bevezetésében jelenik meg. Itt a vér forrását kinematikailag, nem pedig hőmérsékletileg értelmezi, mivel az örvény árjához hasonlóan, bár forró lehet, hűvös termoszenzoros értékeket is hordoz. Ez a metafora tehát kettős jelentést kap, hiszen mind a hideg, mind a meleg aspektusokat magában hordozza, amely tükrözi a vers alapgondolatát: az élet változó természetét, mely hol fázik, hol lánggal ég.

Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeményének második versszaka jelentős fordulatot hoz a mű értelmezésében. Tóth Dezső szerint e szakasztól kezdve a cigány figurája egyre inkább háttérbe szorul, és csak a refrénben tűnik fel ismét, emlékeztetve az alapmotívumra. Az olvasó figyelme ekkor a cigányhoz szóló személy lelkiállapotára irányul, amit talán a költő és a cigány azonosulásának korábbi megjelenése is elősegít.

A második strófa elején a belső, szemmel nem látható fiziológiai folyamatokra utalnak a sorok, míg a negyedik sor a zene művelésének egy olyan fokára utal, ahol a művészeti tevékenység őrületbe hajló önkívületi állapotot idéz elő, és ezt a „Húrod zengjen vésznél szilajabban” mondat szemlélteti.

A vers központi témája a „magvető-toposz” felhasználásával bontakozik ki, ami a reformkor és a romantika irodalmában gyakran a bizakodás és a remény kifejezésére szolgált. Vörösmarty azonban a szabadságharc bukását követően negatív kontextusba helyezi ezt a képet. A „jég verése” képe a harmadik strófa „zengő zivatar” kifejtett képéhez kapcsolódik. A harmadik szakasz gazdag igékben, ahol a vihar tombolását az emberi fájdalom kifejezésére használt igékkel írja le: „…nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl”. Ezen elemek együtt erősítik meg a költemény drámai hangvételét és mélyítik el a költői üzenetet.

A negyedik versszakban Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeménye egy háborús helyszínre kalauzolja az olvasót. A lírai alany a harc hevében elveszetten bukdácsol a „vad rohanatban”. A háború képzetében egyszerre jelenik meg a vérfagyasztó látvány és a puskapor lobogó tüze.

A harmadik versszak viharos, zengő zivatarral kezdődik, ami metaforikusan előkészíti a háborús képzeteket. Ez a szimbolikus előjáték szükséges volt a költő számára, hogy megteremtse a háborús helyzetek drámai képi világát. A vers átdolgozásai is tükrözik ezt a folyamatot, ahol Vörösmarty több lépésben finomította a versszövegét, végül a „Jég veri most szomorú hazánkat” sorral kifejezésre juttatva a hazai viszonyok zord voltát.

A negyedik versszakban tovább fokozódik a drámaiság. A beszélő mintha maga is részt venne a háborús cselekményekben, közvetlen közelségben érzékeli a harcok zűrzavarát és a sebesültek jajkiáltásait. Ez a rész különösen expresszív és félelmetes, amely nem csupán a háború borzalmait tárja fel, de azokat a lírai én személyes érintettségén keresztül is bemutatja. A versszak két sora, „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban” határozottan és fájdalmasan hívja fel a figyelmet a történelmi kontextusra, ahol a nemzet tragédiája a költő szavain keresztül válik közvetlenül érzékelhetővé.

A „A vén cigány” című költemény negyedik strófájában Vörösmarty Mihály a bevezetőben feltett kérdésekre válaszoló két sorról bontakozik ki a gondolat, ami szintén kérdésként jelenik meg. A szakasz érzelmi csúcspontot jelent a költeményben, kiemelkedő kifejezőereje és dinamikája miatt. A vers előadása során ez a helyszín válik az érzelmi fokozódás központjává, ahol a versmondó a folyamatos emelkedés által az önkívületig hevül fel. Itt éri el a mű a crescendoját, majd ezt követően áttér egy nyugodtabb, ám továbbra is sötét tónusú megközelítésre, mintha a versben beszélő egy magasabb, áttekintő nézőpontból szólalna meg.

A negyedik strófa után a költői hangvétel átalakul: a zaklatott háborús leírások és a harctéri tudósítások után helyet kap egy retrospektív, finomabb asszociációkkal átszőtt szakasz, amely már kozmikus, misztikus dimenziókat is felölel.

Az ötödik strófában Vörösmarty tovább távolodik a harc zajától, és már csak a csata távoli hangjait hallva a múlt bibliai és mitológiai eseményeire asszociál. A költő toposzokat és szimbólumokat alkalmaz, az emberi természet eredendő rosszát állítva példaként a jelen események elkerülhetetlenségére. A strófa gazdag képi világában felbukkanó bibliai és mitológiai utalások, mint Ábel meggyilkolása vagy Prométheusz kinja, az emberi bűn univerzális természetét hangsúlyozzák.

A „A vén cigány” című költemény hatodik versszakában a beszélő már teljesen elhelyezkedik a világ fölötti, kozmikus távlatokban. Ebben a részben a földet és a „vak csillagot” látjuk ábrázolva, melyeken keresztül az emberiség helyzetét reménytelennek ítéli meg. A költő egy új vízözön bekövetkeztét vázolja fel az egyetlen lehetséges megoldásként a fennálló problémákra. A „Noé bárkája” képe a strófa gondolati magjaként jelenik meg, megfogalmazva a reményt egy új világ felépülésére: „És hadd jöjjön el Noé bárkája, / mely egy új világot zár magába.”

Ez a két sor a költemény szerkezetében különleges helyet foglal el, mivel bibliai hivatkozás, ami távol áll a környező kozmikus képi világtól. Továbbá, mivel az ötödik strófa nem tartalmazza a gondolati magot, a hatodik versszakban megjelenő vízözön képe még erőteljesebb hangsúlyt kap. Ez a struktúra szerkezeti szempontból is fontos, mivel az ötödik strófától való elhatárolásával egy új, önálló egységet hoz létre, miközben a mitikus emberiség-történet további epizódjait is felöleli.

Az utolsó versszakban Vörösmarty Mihály „A vén cigány” című költeményében egy új, jobb világ megteremtésének reményét nem egy új nemzedék fellépéséhez, hanem egy meghatározhatatlan, közömbös erőhöz köti, mintegy kifejezve a saját generációjának csődjétől való kiábrándulását: „Majd ha elfárad a vész haragja”. Ebben a strófában hiányzik a refrén, ami megszakítja a vers eddigi ritmikus szerkezetét és fokozza az olvasóban a képzetek intenzitását.

Az utolsó versszak a költemény struktúrájának gyengébb pontjának tűnhet, ám itt a beszélő látszólag visszavonja a korábbiakat, valójában azonban egy csattanóval erősíti meg azokat. Az aposiopesis, vagyis az elhallgatás művészete révén – „Húzd, de mégse…” – a refrén hiánya az olvasóban erőteljes reakciót vált ki, aki belsőleg folytatja a verset, miközben a szöveg már egy teljesen más irányt vesz.

A záró csattanó is kiemelkedően erős, általánosítható komplexitással utal vissza a vers központi mondanivalóira: az általánosítható szubjektum ellehetetlenülésére, a létfájdalomra, és a „sírva vigadás” paradoxonának tarthatatlanságára. Ezzel a strófával a költemény gondolati íve kiteljesedik, a negyedik strófa – a költemény közepén lévő háborús látomás – jelöli a tetőpontot, amely minden korábbi anticipációra és későbbi retrospekcióra utal. Így válik a mű – az összefüggéstelen impulzusok zűrzavarát egyetlen rendezett érzelmi reakcióvá alakítva – egy összetett élménnyé.

Vörösmarty Mihály: A vén cigány elemzés

Vörösmarty Mihály: A vén cigány verse