Weöres Sándor: Az éjszaka csodái verselemzés * Olvasónaplóm 2024

A „Medúza” című kötet egyik kiemelkedő alkotása „Az éjszaka csodái” (1940), amely a homéroszi és orpheuszi hagyományok határán mozgó látomásvers. A költemény az emberi világ határain belül marad, és az éjszakai álmok vagy félálomban átélt fantáziavilágokat tárja fel, nem pedig a létezés mélyebb titkait kutatja. A mű egyértelműen különbséget tesz a valóság és az álomvilág között, a vers végére a látomás csupán egy emlékké foszlik.

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái verselemzés

A költemény 13 szabálytalan hosszúságú (6–18 soros) szakaszra bontódik, ahol a sorhossz és ritmusképlet sem kötött. A struktúra változatossága nem a formátlanság, hanem a vers „csodáinak” gazdag bemutatása, amely sorok között pentametert is felfedezhetünk, a gazdag, álom és valóság, tündéri és groteszk elemeket ötvöző rímeléssel egyetemben.

A mű tradicionális keretek között adja meg a történet kezdetét és végét, a helyszínt és időt is meghatározva. Az első szakasz egy városvég esti képét villantja fel, míg a második egy lakásban játszódik, ahol a költő és egy „kicsi lány” ülnek. Nem teljesen világos, hogy a lány tényleg ott van-e, vagy ez is csak a költő képzeletének szüleménye, a „csodateremtés” része.

A vers végére nézve ez a realisztikusnak tűnő jelenet is a látomás kezdetét jelzi, hiszen kétséges, hogy egy anya mélyen aludna, míg kamasz lánya egy fiúval beszélget a szomszéd szobában. A kicsi lány közelsége, ha valóság, lehetőséget ad a költőnek, hogy megszólítsa („Te!”; „Nézd!”; „Ni”; „Oda nézz”), és így a szomszéd szobában zajló események is „láthatóvá” válnak.

A vers még a mindennapok realisztikus leírásának tűnhet, amíg két furcsa személynév, „Vakos néni” és „ferdeszájú Vígláb néni” fel nem keltik a gyanút, amit aztán „Balogh úr, a vasutas” komoly említése eloszlat.

A költemény hatodik versszaka egy új irányt vesz, elhagyva az eddigi realisztikus hangulatot és a kicsi lány társaságában átélt meghittséget. A hangvétel Shakespeare „Szentivánéji álom”-ához hasonlít, amellyel Weöres már gyermekkorában megismerkedett. Itt a „varázsige” vezeti be a játékos, álomszerű állapotot, ami az irodalmi művekben gyakran használt motívum.

A hetedik szakasztól kezdve a vers a „alvó lélek” által átélt álomlátomásokat tárja elénk, amely a tizenharmadik szakasz hatodik soráig tart, ahol kimondottan az „alvók karneváljának” tanúi lehetünk. Ebben az álomvilágban a valóság elemei ugyan jelen vannak, de a kötöttségek feloldódnak, engedve a szürreális elemek megjelenését, amelyek nappali világgal szembesítve groteszkké válhatnak.

E groteszk karnevál jeleneteivel a költemény egyben kiaknázza a valóság és álom közötti határokat, ahogy az a Kosztolányi Dezső „Hajnali részegség” című költeményében is megjelenik, ahol azonban a csodás éji bál fenséges jegyeket ölt, és a létezés mélyebb értelmét kutatja, ellentétben a játékos, könnyedebb hangvétellel, amit jelen versben tapasztalunk.

A vers groteszk-karneváli látomásai nem pusztán öncélúak. Céljuk elsősorban a szórakoztatás, miközben a mesélő művészi képességeit is bemutatják. A látomások által keltett hangulat illeszkedik ahhoz az üzenethez, amit a költő mélyebben közvetítene: a vágyat, hogy valóban együtt tölthessen az éjszakát a kicsi lánnyal, megszakítva a mindennapi kényszerek „buta lakatját”.

A játékos narratíva magában foglal egy vallomást is, amely a kisboltos lánya és a hollywoodi filmsztár kettősségében jelenik meg. A lány eladó, de nincs vevő, amíg meg nem jelenik álmai lovagja, aki zavarában először valami badarságot kér, majd „ráadásul a kezét” is kéri ennek a szintén „szösz-bogár” kicsi lánynak, aki „fészekben”, pontosabban „fecskefészekben” várja az igaz szerelmet, várja, hogy elringassák.

Ahogy közeledik az éjszaka vége és dereng a hajnal, eloszlik „az alvók karneválja”. A varázslatos látomásból visszatérünk a mindennapokba, a nagyváros életre kel, zajjal és csörömpöléssel tölti be a teret a valóság. Azonban a varázslatból valami lényegi megmarad: mélyebbé válik a köztünk lévő kapcsolat, hiszen „ketten láttuk: te meg én”.

Ez a megosztott élmény tényszerű igazsága akkor is megállja a helyét, ha a kicsi lány valójában nem töltötte végig az éjszakát a szobában, hanem csak olvasta a művet. Így vagy úgy, ő is „befogadóvá” vált, és ebben a szerepben a költő alkotótársává emelkedett, legalábbis a reményei szerint.

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái verselemzés

Weöres Sándor: Az éjszaka csodái verse

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint arany-kehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
szomszédban a Vakos néni,
ferdeszáju Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangú ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –

Vigláb néni peckes módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.

Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
mílyen hal ez? macskacápa?
Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény…
és az éji tág csodát
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.